Lemmings

A barátságtalan incidenst követően Jones módosította ugyan játékterem-látogatási szokásait, de videojátékokkal kapcsolatos lelkesedése mit sem csökkent. Hogy is lett volna ez lehetséges, amikor az 1966-os születésű srácot jószerivel nap mint nap új élmények érték a számítógépek vadonatúj világában? Jones 1984-ben végezte el a középiskolát – mégpedig azt a Linlathen High-t, amely Nagy-Britanniában először kínált programozási oktatást is a diákoknak (még akkor is, ha a gimnázium gépparkja egyetlen, adományként kapott Apple II-ből állt).

Dundee amúgy is a digitalizáció éllovasa volt, hisz itt üzemelt az elsősorban óráiról ismert Timex-konszern egyik nagy gyára, amely 1980 óta a Sinclair cég fő összeszerelési központja volt – előbb a ZX80 és a ZX81, majd 1983 végétől már a ZX Spectrum modellek Európába szánt példányai is itt készültek. Noha nyilván a Timex is biztosított némi vásárlási kedvezményt dolgozóinak, abban, hogy a város kispénzű munkáscsaládjai közül is sok tudott meglepően hamar bekapcsolódni a számítástechnikába, inkább az játszotta a főszerepet, hogy a dél felé robogó kamionokról rejtélyes módon rengeteg bedobozolt Spectrum potyogott le még a városhatáron belül, csak azért, hogy egyes, köztiszteletben nem álló boltok pultjain tűnjenek fel féláron.

A ZX Spectrum sikerét követően a Timex meglevő kapacitása nem bírt a hirtelen sokszoros volumenűre nőtt megrendelésekkel, így a cég vad bővítésbe kezdett – és persze nem csak új gyártósorokkal gazdagodott az üzem, de ezekhez rengeteg alkalmazottat is felvettek. A frissen leérettségizett Jones is ezek közé tartozott, aki az amúgy dögunalmas Spectrum-építés mellett a munkaadója által finanszírozott továbbképzési lehetőségek egyikét is azonnal kihasználta. A fiatal srác egy számítástechnikai tanfolyamon vehetett részt a közeli Kingsway szakközépiskolában – és hősünk itt egy teljesen új világot talált.

Amíg a többiek egyszerűen az új játékokat másolgatták, mi már rég a fejlesztésről beszélgettünk, és demóinkkal próbáltuk lenyűgözni egymást.

Dailly elmondása szerint a legendás négyes már eleinte is komolyan gondolta a játékvilágba való betörést. (Forrás: Grand Thieves & Tomb Raiders.

A Moonshadow végül csak 1989-ben jelenik meg, ráadásul Zone Trooper néven. A Commodore 64-es Moonshadow-nak nincs köze e játékhoz.

A Freek Out (némi jóindulattal) a Lemmings elődjének is tekinthető. (Forrás: P4W.)

ZX Spectrum készül a Timexnél, valószínűleg 1985-ben, nem sokkal a részleg végső bezárása előtt. Dave Jones is hasonló munkát végzett az üzemben. (Forrás: RD.)

A DMA Design (sőt, az ACME Software) megalakulása előtt ez volt Mike Dailly „irodája” – itt készült a Freek Out is. (Forrás: DMA Design.)

A következő hónapok során némileg letisztult a kép, és a fiatalok kicsit átszervezték életüket, minden hangsúlyt a játékfejlesztésre helyezve: Jones annyit lóg az egyetemről, amennyit csak tud, és az így szerzett extra időt is az egyre ígéretesebbé váló CopperCon1 fejlesztésére használja fel. Ebbe a munkába a többiek erejüktől és persze tehetségüktől függően segítettek be: Smith háttereket rajzolt a shoot ’em uphoz, Hammond a főszereplő űrhajót faragta ki pixelekből, Dailly pedig egy játéktermi Salamander gépből segített a hangokat kiszedni – no nem holmi hackeléssel, hanem egyszerűen egy diktafonnal felfegyverkezve.

A CopperCon1 a közös munkának köszönhetően hamarosan egy egész jól játszható demóvá nőtte ki magát, így Jones 1987-ben már elkezdett foglalkozni a világsiker felé vezető út következő lépésével is: egy komoly, profi kiadó megkörnyékezésével. A kor szokásainak megfelelően a lehető legdirektebb megoldást választotta: telefonon felhívta a legnagyobb brit kiadókat, és lebeszélt velük egy találkozót a szeptemberi Personal Computer World Show rendezvényre. Jones itt tényleg a legnagyobbakkal találkozott: többek közt az Ocean, a Hewson, a Gremlin, illetve az Imagine romjain újonnan alakult Psygnosis képviselőinek is büszkén mutogatta a CopperCon1-et.

A leglelkesebb a Hewson producere volt, aki lelkesen magyarázta Jonesnak, hogy pontosan ezt kereste – hogy éppen egy amigás shoot ’em upra van szüksége a cégnek. A játékot a cég jól ismert programozója, Jones egyik fejlesztő-hőse, Andrew Braybrook is elégedetten próbálta ki, így a skót fiatalember duzzadó kebellel vezetett vissza Londonból északi otthonába, végig a fényes jövőn ábrándozva – és természetesen a többiek is lelkesen fogadták a remek hírt. Hogy szerződést tudjon kötni, Jones – nyilván kedvenc rajzfilmje alapján – ACME Software néven azon nyomban céget is alapított.

A Hewson következő lépése azonban hidegzuhanyként hatott mindenkire: az ugyan remek hír volt, hogy a félig-sem-kész játékot el tudták helyezni egy játékújság címlapján, ám a cikket fellapozva Joneséknak rá kellett döbbennie, hogy a londoni cég az ő imádott programjukat egyszerűen a korábban ZX Spectrumon és Commodore 64-en nagy sikert arató Zynaps Amiga-portjaként reklámozta be. Egy dühös telefonbeszélgetés során kiderült, hogy csak emiatt volt szüksége a kiadónak egy amigás shoot ’em upra – hogy tényleg azt várják Joneséktól, hogy cseréljék le a grafikák nagy részét, és persze a játék címét. Az önérzetes programozó ennek hallatán melegebb éghajlatra küldte el a cég minden alkalmazottját, így a szerződéskötési folyamat ezzel le is állt.

A DMA Design első logója a Blood Moneyből. A végső szavazáson a második helyezett Russell Kay ötlete, a Visual Voyage név lett. Évekkel később, amikor Kay saját céget alapított, az a Visual Science nevet kapta.

Ha a hírverseny megnyeréséhez az előzetes verziót kell tesztelni, hát mindig akadt jelentkező – esetünkben a Commodore User közölt kritikát négy hónappal és egy névváltással a premier előtt a „Menace”-ról. (Forrás: Amiga Magazine Rack.)

A Menace híre még Amerikába is eljutott: a Computer Chronicles tévéműsorban a Battle Chess mellett ezzel mutatták be az Amiga 2000/HD grafikus képességeit. A Menace-demó a műsor hatodik percénél indul.

Jones ekkor, 1989 folyamán második Psygnosis-játékán dolgozott: a Blood Money ugyanúgy egy shoot ’em up volt, mint a Menace, csak épp némileg szebb és sokkal fürgébb. Dailly és Kay eközben a liverpooli cég megbízásából különféle portokkal töltötte idejét – átírták a Menace-t PC-re, az eredetileg a Reflections által Amigára készített Ballistixot pedig Commodore 64-re és PC-re. Ezek nem számítottak be a hat előírt játékba, de így is hoztak némi pénzt a konyhára, ráadásul a srácok ezáltal beletanultak a professzionális munkába is.

A Blood Money ennek köszönhetően többé-kevésbé Jones saját játéka lett, bár természetesen a baráti körhöz tartozó grafikusok – elsősorban Smith – is hozzátették a maguk pixeleit a nagy műhöz. Az 1989 végén megjelenő Blood Money remek fogadtatásra talált: nemhogy teljes áron jelent meg és nem elég, hogy a Menace-nál átlagban 5-10%-kal magasabb értékeléseket gyűjtött be a sajtótól, de a játék az áremelkedés ellenére is megduplázta a Menace eladásait. A program az első évben körülbelül 40 ezer példányban fogyott, amivel a DMA Design a Psygnosis egyik fontos oszlopává nőtte ki magát; no nem a legfontosabbá, hisz ebben az évben ez az elismerés a hasonlóan félamatőr Reflectionsnek, illetve az általuk készített Shadow of the Beastnek járt.

A Blood Money leglátványosabb „karakterei” mindenképp az első pályán masírozó kétlábú lépegető ellenfelek voltak. Noha azt nehéz lenne tagadni, hogy ezek megálmodása előtt Smith bizony hallott már a Star Wars-filmek AT-ST lépegetőiről, ez mit sem von le a szépen animált sprite érdemeiből. A ZZap! magazin tesztelője is elolvadt ettől a figurától, és túlzásokban bővelkedő írásában többek közt arra is kitér, hogy milyen elképesztő dolog, hogy e lények 18 (tizennyolc!) frame-nyi animációval rendelkeznek. Ez a harci gépezet azonban nem csak a sajtónak tetszett meg, de a DMA Design újabb alkalmazottjának, a grafikus Gary Timmonsnak is. Annyira, hogy miközben a Deluxe Paint használatát tanulgatta, folyamatosan ezekkel kísérletezett, egyre újabb animációkat gyártva a gépezethez – lövést, ugrást, drámai összeomlást.

Johnston is egy régi KACC-haver volt, akit Jones akkor vett fel, amikor az szomorúan elpanaszolta neki, hogy más lehetőség híján kénytelen egy McDonald’sban dolgozni. A kedves gesztus alaposan meghálálta magát: a programozó végül nem csak a fenti képen is látható Walkert rakta össze, de testvére, Brian is a DMA Design zeneszerzője lett. Plusz, ne felejtsük, a Hired Guns is teljességgel az ő ötlete volt.

A minden fejlesztési anyagát megőrző Daillynek köszönhetően ma is megvannak az eredeti sprite-ok. A bal oldali animációt ő rakta össze, amit Gary Timmons dolgozott meg kicsit. Az ő verziója jobbra látszik, és mozgó hajával, lendületesen járó lábaival, vígan lóbált kezeivel sokkal több egyéniséget mutat. (Forrás: DMA Design.)

Az Oids és parányi karakterei (az űrhajótól balra). Az 5x5 pixelből álló figurák még csak nem is animáltak, így meglehetősen furcsa, hogy Daillyt ennyire inspirálták.

Az eredeti lemminggyilkos animációk. (Forrás: DMA Design.)

Bár Kay fantáziáját sokkal jobban izgatták az apró lények, a többiek inkább annak örültek, hogy Dailly megoldotta a Walker egyik nagy problémáját. Tony Smith is tovább animálta a lépegetőt, a képen az egyik tesztje látható. (Forrás: DMA Design.)

A fejlesztés alatt álló „Monster Cartridge”, ami Jones magánprojektje volt. Ez egy, az Action Replayekhez hasonló csalókártya lett volna, az első ilyen Amigán. Bár Jones már kiadót is szerzett (a Datel csapott le az ötletre), végül néhány komoly technikai problémát nem tudott időben megoldani, és egy másik cég beelőzte őket.

A demó a seregnyi lemminggel, amely nem fogta meg sem a Psygnosis producereit, sem a többi kiadó ügynökeit. Az eredeti, DOSBoxon is kiválóan futtatható program még ma is elérhető! (Forrás: YouTube.)

A Gore!, ahogy a fejlesztés leállításakor tényleg kinézett, illetve egy, a sajtónak összerakott-bezoomolt képen. (Forrás: Unseen64.)

Két törölt DMA Design fejlesztés: pár évvel korábbról a Talisman című shoot ’em up Commodore 64-re, illetve az amigás platformjáték, az ekkortájt készülő Cutie Poo. (Forrás: DMA Design és Unseen64.)

Mivel Dave Jonesnak nyilvánvalóan nem volt még elég a tányérján, bevállalt egy hétrészes amigás programozói oktatást is az Amiga Format lapjain.

A srácok abból indultak ki, ami már ekkor is készen volt: abból, hogy a kis figurák automatikusan tudtak menetelni tetszőleges terepen. Hogy honnan jönnek? Nem kell túlbonyolítani a dolgot: egy szimpla dobozból potyognak a pályára. És hová tartanak? Hát természetesen a kijárat felé. Na és hogy miért? Kit érdekel…? A játékos célja az életösztön nélküli lények útjának biztosítása – és hogy ezt működjön, a fejlesztők közvetlen irányítás helyett a lemmingekre aggatható képességeket dolgoztak ki. A játékos legfőbb eszköze a pályák dinamikus alakítása lesz, néha pusztítva, máskor építve. Bár nem egy helyszínen még a végleges játékban is akadnak a szimpla szakadékokon túl is halálos részek, ahhoz képest, hogy mi volt a játék inspirációja, a csapdák számából alaposan visszavettek.

Ahogy sorban születtek az új lemming-képességek, úgy váltak egyre trükkösebbé a helyszínek is – elvégre, amikor már lehet hidat építeni és falat fúrni, a pályáknak is komplexebbé kellett válniuk. A végleges verzióban a zöldhajú figurák hét „szakmát” tudnak elsajátítani: áshatnak egyenesen előre, maguk alá, illetve átlósan, mászhatnak falon, zuhanáskor biztonságos landolást biztosító esernyőt használhatnak, valamint tudnak hidat (pontosabban rámpát) építeni és a többieket megfordulásra késztető, blokkoló testhelyzetet felvenni. A nyolcadik „képesség” a kiválasztott lemming felrobbantása – a szomorú „oh, no” nyüszítéssel kísért akció bennem mindig lelkiismeret-furdalást okozott.

Hogy mindez tényleg jól működjön, Jones egy pixel-precizitással működő engine-t írt, amely bumfordi hitboxok használata helyett a lemmingek tényleges helyzetét vette figyelembe. A kódolást tovább nehezítette, hogy hardveresen az Amiga csak 16 mozgó sprite-ot tudott egyidejűleg kezelni, márpedig ez túlságosan kevés volt a designereknek. Egy ideig a kettes számrendszert mindennél többre tartó programozóként 64 lényben gondolkodtak, de aztán Dailly unszolására száz lemmingben szabták meg a pályánkénti elméleti maximumot – ez nem csak igen komplex helyszíneket tett lehetségessé, de a játékos százalékos értékelését is könnyebbé tette. Jones az Amiga sprite-limitjét egy szoftveres rutinnal kerülte ki, majd kollégáinak egy könnyen használható pályaszerkesztőt is írt, amellyel villámgyorsan lehetett összedobni, majd az editoron belül tesztelni és alakítani a szinteket.

Alig két hónap kellett hozzá, hogy a Lemmings egy szimpla, egyképernyős, jószerivel nem is interaktív techdemóból egy kiválóan játszható logikai játékká váljon. Jones nem is teketóriázott sokat: fogta azt a négy (más források szerint nyolc) pályát, ami már teljesen kész volt, és a demót elvitte a Psygnosisnak, hátha most már vevők lesznek az ötletre. A programozó egyik kedvenc anekdotája szerint, amikor délután beadta a lemezt a céghez, azt az egy évvel azelőtti állapotra még emlékező producer csak ellenségesen nézegette, de mire visszaért a teázást követően az irodába, a kiadó minden gépén futott már a Lemmings.

A tesztelési folyamatnak köszönhetően a játék szinte minden pályája eltérő trükköket követelt meg. (Forrás itt és minden ingame gifnél: Lemmings Diary.)

♪♫ And she's buying the Stairway to Heaven...! ♪♪

A Lemmingsbe négy pálya is bekerült, melyek egy-egy Psygnosis-játéknak állítanak csodás emléket. A képen fentről lefelé: Shadow of the Beast II, Awesome, Shadow of the Beast, Menace. Ezeket a különleges grafikákkal együtt Dailly készítette. (Forrás: Lemmings Wiki.)

Miután a savtavon átvergődtünk a hidakkal, az utolsón át is kell fúrni, hogy a középső platformon landoljanak legényeink. (Forrás: Lemmings Diary.)

Naná, hogy a Lemmings nem úszta meg balhé nélkül – mégiscsak a GTA-brigád játékáról van szó. A 666-os pálya (nyilván!) a játék és a sátánizmus kokettálását szimbolizálta; szegény Dailly hiába magyarázza azóta is, hogy nem erről van szó. Ő csak egy „ötös” pályát akart csinálni, 5 perc 55 másodperc idővel, 55-tel minden képességből, 55 lemminggel, és 55%-os mentési előírással. Ez utóbbi kettő nehezen összepárosítható, így hirtelen jött ötletként 6-osra cserélt mindent, beleértve a szint grafikáit is. A Nintendo nem vette meg ezt a sztorit, így SNES-en おはよう, azaz „jó reggelt” lett a pálya neve és a platformok is ezt formázzák. (Forrás: Lemmings Wiki.)

Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy még nehezebbé tegyük a pályákat, és ezáltal „legyőzzük” a többieket a cégnél. Ez sajnos nem nagyon jött össze – pár hónap után már mindannyian a játék mesterei voltunk, és az első pillantásra megláttunk minden megoldást. Talán néha párszor újra kellett kezdeni, ha a kivitelezés, az időzítés esetleg különösen nehéz volt, de igazi problémát nekünk nem tudott okozni a Lemmings.

Dailly szerint a DMA Design minden fejlesztője igen hamar a játék mestere lett. (Forrás: Retro Gamer #39.)

A korszak sok játékától eltérően a Lemmingsben nincs semmiféle ponthajhászás, a program csak azt tartja nyilván, hogy egy adott pályán hány lény megmentése az addigi legjobb eredményünk. Bár akad néhány szint, ahol egyetlen lemminget sem szabad veszni hagyni, általában egész barátságos a játék által biztosított puffer – ami persze legtöbbünknél beindítja a küzdeni akarást, az összes jószág megmentésének vágyát. Szerencsére a „nuke” gombnak köszönhetően az újrakezdés nem csak fürgén megy, de még vidám is a maga beteg és apokaliptikus módján. (És hogy miért robbannak fel a szimpatikus lények valami humánusabb megoldás helyett? Mert Jones imádta a Defender robbanásait, és mindenképpen akart valami olyasmit látni a Lemmingsben is…)

Amikor a játék szerkezete nagyjából összeállt, és már csak azon ment a vacillálás, hogy a sok száz variáció közül pontosan melyik 120 pálya kerüljön a végleges játékba, Dailly egy hirtelen ötlettől vezérelve kipróbálta, hogy milyen lenne a Lemmings játékmenete multiplayerben – egy Amigán, két egérrel játszva. Ez a – legtöbbek által valószínűleg nem ismert – mód váratlanul zseniális lett: az osztott képernyőn a játékosok csak saját színű lemmingjeiknek adhatnak utasításokat, és az győz, akinek a kijáratába végül (színtől függetlenül) több manó jut be. Mivel a saját egységeink cselekedetei minden lényre kihatnak – tehát a mi blokkolónk az ellenfél figuráit is visszafordítja –, elképesztően sok lehetőség van a másikkal való kibabrálásra, lemmingjeinek „elcsábítására”, vagy legalább csapdába terelésére.

Noha a végső simítások miatt a játék végül nem készült el 1990 karácsonyára, a Psygnosis marketingesei találtak egy legalább ilyen jól reklámozható dátumot a vidám játék megjelenéséhez: Valentin-napot. Mivel azonban olyan eredeti programról volt szó, amelyhez még csak hasonlót sem látott soha senki, igen hamar elkezdték a sajtó és a nagyközönség megpuhítását. Először a néhány tucat szintet tartalmazó előzetes verziók mentek ki a magazinokhoz, majd egy nyolcpályás demó januárban minden brit és sok európai játékújság lemezmellékletén is megjelent. Nem egy újság őszintén felvállalta, hogy a vad és gyors akcióhoz szokott szakírók egy része eleinte távolságtartással reagált a cuki programra, de mire ezek a cikkek megjelentek a decemberi számokban, már lényegében a teljes sajtó Lemmings-lázban égett. Nagyon hasonló volt a játékosok reakciója is a demóra: sokan csak kelletlenül, az igen aranyos karakterek láttán szájukat húzva próbálták ki a játékot, de a korábban sosem látott játékmenet és a fantasztikusan összerakott pályák kombinációja lényegében mindenkit elvarázsolt.

Igen szórakoztató látni, ahogy a játékról szóló (annak kipróbálása előtt született) első hírek milyen távolságtartóak, hogy mennyire nem érti senki, hogy pontosan miről van szó. A Computer Gaming World például csak egy félmondatban számolt be a Lemmingsről, megemlítve, hogy az egyike lesz a Psygnosis gyerekeknek szánt három rajzfilmes játékának (talán a Bill’s Tomato Game lehetett a második, harmadikat sehol nem találtam), és hogy egy „játszható akadálypályáról” van szó. Igazából semmi inkorrekt nincs a rövid leírásban, de az enyhén lenéző stílus mellett az is tisztán látszik, hogy pusztán szavakkal a marketingesek tényleg nem tudták átadni, hogy miről is van szó, hogy mitől izgalmas a program.

A Lemmings megjelenésekor már ez a szörnyszülött volt a DMA Design hivatalos logója. Dave Jonest leszámítva mindenki szívből utálta ezt a képet, még az azt rajzoló Geoff Gunning is – viszont ő volt a főnök, így sokat nem lehetett tenni.

Az 576 KByte is csaknem tökéletes pontszámot adott a játéknak.

Ez volt az első casual játék.

Dominic Wood, a Master System és a Game Gear verziók programozója feledkezik meg a Tetrisről. (Forrás: Retro Gamer #140.)

A Lemmings zenéjét Brian Johnston írta, és a legtöbb szám a korszak közkedvelt tévésorozataiból és rajzfilmjeiből származott. Ott volt köztük a Mission: Impossible, az A-Team és a Batman főcímzenéje is, és sokáig ezzel senkinek nem volt baja. Aztán ahogy közeledett a megjelenés, úgy lettek egyre feszültebbek a Psygnosis ügyvédei, akik elérték, hogy ezeket a védett dalokat kiszedjék a játékból. A helyükre a gyorsan leigazolt Tim Wright írt saját számokat, remixelt a Psygnosis-istállóhoz tartozó játékokból dalokat, és alakított át jogdíj nélküli klasszikus zenéket is. Mivel azonban nem volt internet, és csak saccolni tudott, hogy egy-egy szám védettsége mikor jár le, egy hiba a programban maradt: a „How Much Is That Doggie in the Window” még nem volt szabadon felhasználható. A jogi problémát a Psygnosis peren kívüli megegyezéssel tüntette el. A teljes amigás zenei anyag itt hallgatható meg.

Amint az első lemming leesik a középső platformról, a játékos megtanulja, hogy itt muszáj lesz a másik irányba kommandózni.

A csapdák nem tűntek el a játékból, azonban csak igen ritkán jelentik ezek a fő problémát. Második nekifutásra egy rámpa itt is megoldja a medvecsapda által jelentett akadályt.

A Psygnosisnál nagyon hiányolták a könnyű szinteket, így aztán Dave rávette Garyt, hogy csináljon pár pályát, ahol csak egy-két képesség van, ahol majd beletanulnak a játékosok az egészbe. Volt, hogy a már meglevő, komplex szintek valamelyikét egyszerűsítette le, de az is megtörtént, hogy nulláról készített valami újat.

A legtöbb játék megelégedett a kézikönyv biztosításával – a DMA Design viszont újító módon proto-tutorialt rakott a játékába! (Forrás: DMA Design.)

Az alapként szolgáló, legteljesebb verzió természetesen az eredeti amigás kiadás, a maga 120 pályájával, 20 multiplayer szintjével, helyszínenként akár 100 lemminggel, és persze intróval, speciális Psygnosis-pályákkal és nagyszerű zenékkel. Minden verzió erre próbált meg a lehető legjobban hasonlítani, és a legtöbb jól is vette az akadályokat – de természetesen az irányítási lehetőségek, no meg a grafikai és a zenei kapacitás okán voltak eltérések is.

Ahogy említettem, a DMA Design által készített Atari ST-verzió volt az első átirat, alig egy hónappal Valentin-napot követően, és a két hardver hasonlósága miatt ez nem hozott nagy meglepetéseket. Igen, a zenék kicsit tompábban szóltak, igen, multiban a második játékos már csak a joysticket tudta használni, és hiányoznak (pontosabban átalakultak) a Psygnosis-körítésű pályák is, de ezen apróságokon túl a két program jószerivel megegyezett.

A következő kiadás DOS-ra érkezett 1991 májusában, és ez már kicsit hiányosabb volt – de még mindig nagyszerű, olyannyira, hogy a korábbi mikroszámítógépekkel gyengén ellátott Amerikát például ez a verzió hódította meg végérvényesen. A grafika minősége természetesen a hardvertől függött: VGA-n minden rendben volt, a játék a 16-színt használó EGA monitoron sem volt csúnya, azonban a mindössze négy színt kezelő CGA szabványt használókra a szokásos borzalom várt. A zenék még az 1991 elején méregdrága SoundBlaster hangkártyákon is fémesen szóltak. Sajnos azonban e felszíni problémákon túl az itthon is tömegek által játszott PC-s Lemmings más tekintetben is gyengébb volt: nem csak a multiplayer hiányzott belőle teljesen, de a lemmingek maximális számát is 80-ra kellett csökkenteni. Ez viszonylag kevés pályát érint ugyan, de akkor is tény, hogy az epikus vonulások itt kicsit visszafogottabbak lettek.

Míg a Psygnosis el volt foglalva a Lemmings e három, kiemelten fontos verziójának gyártásával és terjesztésével, addig a DMA Design diadalittas gárdája nekiállt megoldani a 8-bites verziók problémáját – nevezetesen azt, hogy mondjuk a ZX Spectrum 3.5 MHz-es processzorát miként lehet rávenni száz sprite egyidejű megmozgatására. A válasz nem meglepő: sehogy. Ezen a gépen egy adott pályán legfeljebb 20 lemmingünk lehet, akik egyébként nyilván lassabban is mozognak, mint amigás rokonaik – de amúgy a játékmenet semmit nem változott. Igaz, nincs zene, és persze a színek is meghökkentőek lehetnek azok számára, akik nem igazán ismerik ezt a gépet, de az igazán zavaró az, hogy egér híján csak a billentyűzettel vagy egy joystickkel lehet kiadni a parancsokat, ami azért nem biztosítja ugyanazt a könnyed kezelést. Ebben a csak Európában – 1991 novemberében – kiadott verzióban 60 pálya kapott helyet.

Mire eljött az év vége, Japán is felébredt, és a szigetország bizony lemmingeket követelt – a december tehát a レミングス hónapja volt. A japán számítógépes kiadási jogokat az Imagineer szerezte meg, akik a BANDIT fejlesztőcsapatot állították rá a projektre. A PC-98 számítógépekre készült változat szokás szerint egész jó lett; a maga 16 színével nem olyan szép, mint az eredeti, de a DOS-os kiadásnál sokkal jobban szól – plusz a vidám intró is a helyén van, ráadásul visszatért a 100 lemminges leosztás is. E verzióval egy napon a Lemmings megjelent a Toshiba J3100 laptop-családra is – a kevéske rendelkezésre álló információ alapján ez lényegében a PC-98-as változat átirata volt, de csak fekete-fehérben futott.

1991 utolsó napjaiban Japánban napvilágot látott a SNES-kiadás is – szégyenteljes módon Európában erre csaknem egy teljes évet kellett még várni. A magyarázat az, hogy a konzolokra vonatkozó jogokat a Psygnosistól a Sunsoft vette meg, és ez az átirat is a cég Aichiban levő központjában készült. Bár az eredeti fejlesztők nem nagyon szívlelik ezt a verziót (és általában egyik platformot sem, ahol egér nélkül kellene Lemmingsezni), teljesen elfogadható átiratról van szó. A kajla intrót követően nemhogy minden amigás opciót a helyén találunk (beleértve a multiplayer-lehetőséget is), de egy váratlan ajándéknak köszönhetően már összesen 125 pályán irányíthatjuk a kis lényeket. Nintendo-platformról van szó, tehát a Sunsoft öncenzúrát gyakorolva a kereszteket vagy Hell-feliratokat tartalmazó szinteket lecserélte – összesen hét exkluzív pálya szerepel ebben a verzióban.

1992-t egy meglepő premier, a februári CDTV-verzió nyitotta. Ez házon belül készült a DMA Designnál, ami azért meglepő, mert a Lemmings egyik legcinikusabb kiadásáról van szó. Egy teljes évvel az eredeti után és tíz fonttal – azaz 40%-kal – drágábban került a boltokba, pedig hajszálnyit kevesebbet nyújtott, mint az. Már az pofátlan, hogy egyetlen plusz pályát sem tudtak a lemezre pakolni a fejlesztők, az pedig már kifejezetten igénytelen, hogy a zenék sem változtak a bőséges tárhely ellenére. Utolsó „ajándékként” a multiplayer-módot is eltávolították – pontosabban csak az arra mutató ikont cserélték le, a kód és az ahhoz tartozó összes pálya ott van a lemezen.

A korábban már említett japán stúdió, a BANDIT néhány hónapos késéssel, 1992 áprilisában készült el a Sharp X68000 számítógépre való Lemmingsszel, és a nagyszerű PC-ben nem is kellett csalódni – ez lényegében az Amiga-kiadás pixelpontos mása, mégpedig az összes zenével, a multiplayer-móddal és az eredeti pályákkal egyetemben.

Egy Amstrad CPC számítógép 1992-ben legfeljebb hatodannyiba került, mint egy X68000, így nyilvánvaló, hogy nem lehet ugyanazt a teljesítményt elvárni ettől a géptől. Az azonban még így is csúf pofonként érhette a vásárlókat, amikor kiderült, hogy a kazettán csak öt pálya szerepelt. Rendben, ez túlzás: benne volt a 8-bites gépekre jellemző 60 szint a játékban, csak épp egy programhiba következtében nem lehetett őket elérni – ami funkcionálisan ugyanazt jelenti. (A második szállítmány persze már javítva volt, és természetesen postai úton cserélték a hibás példányokat is.) A kép ezt leszámítva is felemás: az mindenképpen remek hír, hogy vannak zenék és persze az is, hogy a pályák is sokkal színesebbek, mint ZX Spectrumon, a lemming-animációk viszont még az ott látottaknál is jóval darabosabbak lettek.

Meglepő módon elsősorban a japán piacra célozva született meg az októberben kiadott Macintosh-verzió – semmi nyomát nem találtam annak, hogy ez a kiadás a hardver fő hazájának számító Amerikában megjelent volna. A Presage által készített átirat támogatta a fekete-fehér és a színes gépeket is, és a multiplayer-módon kívül semmi fontos funkció nem hiányzik belőle. Igaz, a nagyfelbontású monitorokat sem sikerült kihasználni: a hátterek homályosabbak lettek és a több pixellel újrarajzolt lemmingek animációi is megsínylették a folyamatot.

1992 vége aztán ismét Lemmings-áradattal telt – nem csak a Sega-hardverekre készült változatok érkeztek meg ekkortájt, de néhány egzotikusabb platform is megkapta a maga átiratait. A konzolos verziókat továbbra is a Sunsoft gondozta, és bár a Mega Drive-os Lemmings meglepően csúnya színeket használ, ez mégis az egyik legnépszerűbb konzolos kiadása a játéknak. A hardver korlátainak köszönhetően (egyszerűen nem lehetett belegyömöszölni a gép memóriájába a széles pályákat) 31 szintet lecseréltek a fejlesztők – és ha már így belejöttek a pályaépítésbe, hát akkor nem álltak meg, hanem további két fokozatot, azaz összesen 60 új pályát is a játékhoz csaptak. Mega Drive-on tehát összesen 180 szint (ebből 91 exkluzív) várja a játékosokat – és közülük is az elszántabbakat, hisz az új szintek általában jelentős kihívást jelentenek.

A Master System-verzió elkészítésére japán talentum használata helyett a Sunsoft a platform egyik legjobb portolócégét, a londoni Probe-ot kérte fel, és az aprócska stúdió a Lemmingsszel is nagyot villantott. Egyértelmű, hogy ez a legjobb 8-bites verzió: bár itt is csak 20 lemminget lehet irányítani, mind a 120 pálya a kártyán van (néhány persze tömörítve kicsit), és a pixelprecíz pályarombolás sem hiányzik. A grafika nagyszerű, még az animációk is súlyos károsodás nélkül vészelték át a fejlesztést. Extra bónuszként egy sor új zenét is kaptunk, így aztán nem véletlen, hogy a játék a mai napig sok, a platformmal kapcsolatos toplistán feltűnik.

És ha a Probe már itt volt, hát reflexből átírták a játékot Game Gearre is. Mivel ez lényegében egy hordozható Master System (csak épp egy tévéénél kisebb felbontású képernyővel), a két verzió tulajdonképpen megegyezik, csak persze itt a kamera közelebbről követi az eseményeket. A kézikonzolon ráadásul lehetséges a kétfős játék is, bár azt azért kétlem, hogy ezt az opciót sokan használták volna…

Mindenképpen bátor dolog volt egy évvel a SNES-verzió után kiadni – méghozzá teljes áron! – a Lemmingset az elődkonzolra is, de amikor egy kiadó pénzszagot érez, akkor az ilyesmi sajnos természetes. Ez a kiadó esetünkben nem a Psygnosis volt, hanem az Ocean, amelynek lényegében a gyengébb Nintendo gépek jelentették az egyetlen esélyt arra, hogy fel tudjanak kapaszkodni a Lemmings-vonatra. Mit ne mondjak, kétlem, hogy sikerrel zárult volna az akció – és nem csak azért, mert a NES ekkor már finoman szólva sem volt az a sikersztori, mind öt évvel korábban, de azért is, mert a gép egyszerűen nem bírta el a sprite-okat. Még úgy sem, hogy negatív rekordként itt egy pályán legfeljebb 14 lemming lehet aktív – és ráadás-pofonként az irányítást is eltolták: a kurzor irritálóan lassan mozog, és a képességek választása is csak extra gombnyomásokkal lehetséges, nem közvetlen „klikkeléssel”.

És ha az Ocean egy előre borítékolhatóan kudarcra ítélt verzióval igyekezett részt venni a nagy Lemmings-hisztériából, hát ugyanezt elmondhatjuk a Krisalisról is. A rotherhami vállalat elsősorban a periférián levő brit gépekre történő portolásokkal foglalkozott, de néhanapján kiadóként is működtek. Ezúttal mindkét feladatot bevállalták: olcsón megvették a Psygnosistól az Acorn Archimedes mikroszámítógépekre vonatkozó jogokat, arra igényesen átírták a játékot, majd kiadták azt. A hardver szintjéhez képest jól fogyott e Lemmings is, de önmagukban e számok elenyészőek voltak a népszerűbb verziók eredményeihez képest. Az átirat egyébként nagyszerű: a rajzolt intrót és a kétjátékos lehetőséget leszámítva lényegében az Amiga-verziót kaptuk meg itt is.

Időközben a Sunsoft sem nyugodott le, és hosszas keresgélést követően Japánban is találtak egy olyan platformot, amely még nem részesült az áldásból, és 1992 karácsonyára időzítve a PC Engine CD-t is betámadták egy átirattal. E változat a fakó színeket leszámítva első pillantásra remeknek tűnik, igaz, a hatalmas tárhelyet a CD-minőségű zenéken túl semmiben nem sikerült kihasználni. A korabeli beszámolók szerint ez a verzió azonban zavaróan belassult, ha 10-20 lemmingnél több volt egyszerre a képernyőn – márpedig ez a pályák jó részére igaz.

Amikor beköszöntött 1993, 16 hivatalos portnál tartunk, és a listának még messze nincs vége. Az évet az Ocean nyitotta, akik más lehetőség híján az eredeti, négy szürkeárnyalatot használó Game Boyra is portolták a Lemmingset – természetesen a program NES-változatát alapul véve. Bár ez nyilvánvalóan tök lehetetlen koncepció, a játék működik. Mit működik – jobban játszható, mint néhány egyéb port! Bár itt is legfeljebb 14 lemming lehet aktív, ezeket száz pályán futtathatjuk meg, és az irányítás is sokkal jobb, mint várnánk. E kiadás legjobb pontja azonban a jellegzetes Game Boy-hangzású vidám zene, amelynek köszönhetően az ember – legalábbis én – az ütemet taposva játszik, amíg csak ki nem fogynak az elemek.

Áprilisban az Imagineer-BANDIT kettős újabb koprodukciójaként megjelent Fujitsu-gépekre is a Lemmings. Ez azon öszvér kiadások közé tartozott, amelyek egyazon CD-ről elindítva futottak az FM Towns számítógépeken és a Marty konzolokon is – az egyetlen különbség az, hogy egérrel, avagy kontrollerrel kell irányítani a játékot. A tartalom terén ez kevéssé ismert változat a DOS-os kiadáshoz áll legközelebb: legfeljebb 80 lemming lehet egy pályán és nincs multiplayer sem.

Bár ritkán lehet leírni azt, hogy egy játék Lynx-verziója jobb lenne, mint a Game Boy- vagy a Game Gear-kiadás, a Lemmings ebbe az exkluzív csoportba tartozik. A házon belül, azonnal láthatóan nagy igyekezettel készült játék egyértelműen a legjobb kézikonzolos port – nem csak azért, mert remekül néz ki, nem csak azért, mert 40 lemminget tud egyszerre megmozgatni, de azért is, mert az első Lemmingsben csak itt működik a játékos életét alaposan megkönnyítő gyorsítási lehetőség.

1993 decemberében, tehát már a Lemmings 2 premierjét követően került a boltokba az eredeti program Commodore 64-es változata – bár jóval korábbra volt tervezve, a munkát a Psygnosistól egy jó demóval elnyerő holland Alter Developments tagja a munka során annyira megutálták egymást, hogy nem csak cégüknek lett vége, de még a komoly késések mellett is csak egy nagy csonkítással sikerült kiadniuk a programot. (A Commodore Force magazinban afféle fejlesztési naplót vezettek a srácok, amelynek a második felvonása elegáns módon szinte kizárólag arról szól, hogy a nyűves grafikus mekkora féreg volt, és hogy pontosan hogyan is rúgták ki.) Eredetileg úgy indult a fejlesztés, hogy ez a verzió is száz lemminget kezeljen pályánként, de a sok kavarás miatt végül ez nem jött össze: Commodore 64-en az elméleti maximum 50 fő, de ezt a tömeget mindössze egyetlen pályán kínálja fel a játék. A száz helyszínt amúgy picit összetömörítették, így azok legfeljebb két képernyőnyi szélesek. A sok megkötés ellenére a Lemmings ezen a gépen is teljesen játszható volt, és végül a platform utolsó igazán nagynevű játékaként jelent meg.

Bár ismeretlen számítógépeket általában Japánnal kapcsolatban szoktam felhozni, most térjünk ki a brit ipar egyik jól őrzött titkára, a SAM Coupé nevű 8-bites mikroszámítógépre. Az MGT vállalat hajszálnyi fáziskéséssel reagált a piaci eseményekre: e masina 1989-ben jelent meg, és hiába az évszám, a hardver a szabadabb színhasználatot leszámítva nem sokban tudott többet, mint egy ZX Spectrum. E hardver éppen ezért nem épp míves szoftvereiről vált híressé (?), így a Lemmings 1994. januári megjelenése bizony csodaszámba ment a kisszámú, de igen lelkes rajongótáborban. Kiadónak a Fred Publishing nevű cég van megjelölve, az átiratot pedig egy Chris White nevű illető készítette teljesen egyedül. Noha a zenék borzalmasak, a játék még a megszokottnál némileg lassabb scrollozás ellenére is teljesen játszható. Intró vagy multiplayer nincs, pályánként pedig legfeljebb 50 lemminget kísérgethetünk.

És ha már programínségben szenvedő, kevesek nosztalgikus szép emlékeiben szereplő gépről beszéltünk, hát egy hónappal később egy újabb ilyen kapott a lemming-áldásból – az Amiga CD32. Mint e platformnál annyiszor előfordult, ezúttal is egy tökéletes portot kaptunk, de az a 640 megabyte tárhelyet ki nem használva annál egy pixellel sem tud többet. Sőt: minden idők egyik legótvarabb kontrollerével borzalmas élmény Lemmingsezni – és addicionális pofonként a multiplayert is eltávolították a játékból. És akadt még egy rém kellemetlen apróság: e verzió csaknem napra pontosan három évvel az eredetit követően került a boltokba, és így is volt képe a Psygnosisnak a teljes vételárat elkérni érte.

A CDTV-es fiaskó után tehát az Amiga CD32 volt a második bukott multimédiás konzol a Lemmings életében, és a harmadikra (meg a negyedikre) sem kellett sokat várni. Merthogy 1994 késő nyarán megjelent a játék 3DO-ra, méghozzá a platformot elsősorban a személyes kapcsolatoknak köszönhetően ekkor még gőzerővel támogató Electronic Arts kiadásában. A portolást a kiadóváltástól függetlenül a DMA Design eredeti gárdája végezte, és munkájukat közepesnek minősíthetjük: a zenék ugyan végre CD-minőségben hallgathatók, de ezen túl semmi pluszt nem kapunk; se extra pályákat, se bármi mást.

1994 végén aztán megérkezett a vélhetően nem tömegek által várt CD-i gépre készült kiadás is. Itt végre tényleg igazi multimédiát kapunk; vagy legalábbis azt, amit akkor annak tartottak – vagyis egy közel háromperces rajzfilm nyitja a játékot. Igaz, ebben a design teljesen más, mint a játékban vagy akár a borítóképen látható stílus, de hát kicsire nem adunk… Bár a multiplayert leszámítva ez az Amiga-változat pontos mása volt, ennyi idővel később, ezen a platformon ez már édeskevésnek bizonyult.

Amikor már látszott, hogy a Windows 95 az egész világon elterjedő forradalom lesz, valaki gondolt egy nagyot, és úgy döntött, hogy az operációs rendszer nem lehet meg natív Lemmings-támogatás nélkül. Meglepő módon ez a valaki az Activision egyik producere volt, így az amerikai cég hamar rábeszélte az akkor már rég a Sony által tulajdonolt Psygnosist a közös munkára. A tényleges munkát kiadták a Visual Science-nek (ez Russell Kay saját stúdiója volt), akik pár hónappal később egy közepesen jó kiadást tettek le az asztalra. Az vélhetően a Windows 95-nek köszönhető, hogy nincs lehetőség teljes képernyőn játszani, mindenféleképpen ablakot kapunk, ha tetszik, ha nem. Az időgyorsítás gomb nem működik, és hat pályát – köztük a Psygnosis-extrákat – is kivágtak. Egy nagy pozitívum azért jutott ide: a fejlesztők a lemezre tették csaknem az összes szintet az Oh No! More Lemmings kiegészítőből, így itt már összesen 209 pályán tehetjük próbára lemmingvezérlési képességeinket.

Nem tudom, mennyire számít cinikus gondolatnak, hogy csak e megjelenés miatt jutott a Sony eszébe régóta hanyagolt szériájuk, mindenesetre a színtiszta rosszindulat mellett azzal támasztanám alá az elméletet, hogy a végül 1998 szeptemberében megjelent PlayStation-verzió az ikonok grafikáját leszámítva az imént említett Windows-kiadásra épül. Nem csak a grafika lett ugyanaz az elmosott és csillogó pixelkupac, de a pályák tekintetében is pontosan ugyanazt a 209 darabot kapjuk meg, mint ott. Az egyik utolsó PlayStation-játékról van szó, amely támogatta a konzolhoz készült egeret, és azzal érezhetően élvezetesebb a játék, mint kontrollerrel.

Mivel ez a kiadás anyagilag nyilván nem váltotta be a reményeket, a Sony meglépte azt, ami a konzolgyártóknak bizony nem gyakori szokása: eladták az egyik franchise-uk jogait egy rivális hardverre. A japán J-Wing jelentkezett be az ekkor már oly sokat biztosan nem érő Lemmings-jogokért, méghozzá Game Boy Colorra – a Tarantula stúdió által kódolt verzió pedig egyértelműen a valaha született legrosszabb port lett, amikor 2000 tavaszán megjelent. Nem csak a régi Game Boy-kiadás nagyszerű zenéi hiányoznak, de hiába az összesen 170 pálya, a borzalmasan lassú scrollozás kiöl minden potenciális örömöt is a játékból.

Mint említettem, ekkor, a kilencvenes évek végén, a Psygnosis már rég a Sony tulajdonában volt – és a számítógépes kiadóból fürgén konzolos fejlesztőstúdióvá alakulásnak köszönhetően minden megváltozott a cégnél. Akiknek anno volt valami köze a Lemmings megjelenéséhez, már túlnyomórészt elhagyták az új Psygnosist, és persze a DMA Design sem létezett már (legalábbis nem ezen a néven). Azonban még ennek ellenére is meglepő, hogy a 2006-os, PSP-s Lemmingshez semmilyen módon nem próbálták meg az eredeti brigádot hozzákötni. Ezt egyszerűen – az egykor szintén Amigán naggyá vált – Team 17 készítette, meglepően igényes munkát végezve; sokkal jobbat, mint amit akkortájt saját Worms-szériájukkal műveltek. Nem csak az eredeti 120 pályát kapjuk meg új, ízléses grafikai körítés mellett, de ezeken túl 36 vadonatúj szint is az UMD korongon van. És ami még jobb: a sorozat történetében először egy jól használható pályaszerkesztő is a csomag része lett!

A PlayStation 2 életciklusának végén mindennapos volt, hogy a Sony a kézikonzolról pakolta át a játékokat az otthoni gépre, és az imént említett Lemmings is így járt. Azon túl, hogy az új pályákkal és a szerkesztőprogrammal együtt megkaptuk az egész pakkot, a fejlesztő Team 17 még egy sokat reklámozott EyeToy-támogatást is a programba épített. A kamerát is kihasználó szinteken nem a szokásos képességeket kell kiszórnunk a lemmingeknek, hanem saját testünket használva kell utat biztosítani nekik – mondjuk karunkat egyenesen tartva képezhetünk hidat számukra. Sajnos a pályaszerkesztő nem adott lehetőséget e hardver használatára, a korongon levő 20 ilyen pálya pedig nem sok fantáziát tudott felmutatni.

További hat év telt el, mire az elsőgenerációs Lemmingek újra feltűntek: 2012-ben a PSP-verzió alapján elérhetővé vált a játék minden olyan érintőképernyős eszközön, ami akkoriban elérte a digitális PlayStation Store-t. Xperia telefonok, különféle Sony és Asus tabletek, Wikipad-eszközök és jónéhány más ilyen kütyü kapcsolódott be a lemmingmentésbe, méghozzá igen szimpatikus árképzéssel: az első 30 szint ingyenes volt, a következő 90-ért két fontot kellett fizetni, a maradék 36 PSP-s pályáért pedig 80 pennyt kellett kipengetni.

A Lemmings akkor jelent meg, amikor egy csomó kiadó azt mondogatta, hogy csak öt játékstílus létezik. Ez volt a bizonyíték rá, hogy ez mennyire nem, így van.

David Braben, az Elite alkotója is lemming-imádó. (Forrás: Lemmings: The Ports.)

Hogy mekkora durranás lett a Lemmings? A megjelenés 20. évfordulójára Dundee polgármestere adta át az eredeti fejlesztők egy részének részvételével az egykori iroda falán elhelyezett emléktáblát. A hivatalnok mellett balról jobbra Russell Kay, Mike Dailly, Steve Hammond, Gary Timmons, valamint Dave Jones láthatók. (Forrás: Flickr.)

Az egyik utolsó fotó a DMA Design első irodájából: Jones a kamerát bűvöli, Hammond pedig a Hired Gunson dolgozik. (Forrás: Java Lemmings.)

Bár a Hired Guns csak 1993-ban jelenik csak meg, négy nézőpontjával olyan komplexnek bizonyult, hogy már két évvel korábban is rengeteg erőforrást foglalt le.

Az egyik új környezet, ami legalább nem szimplán átszínezett téglákból állt.

Dailly eredeti energiaágyúja itt néhány pályán élesben is megjelenik.

Egy, a jobban sikerült pályák közül: egy magányos lemminget körbe kell küldeni, hogy megépítse a hidat a fentről zuhanó többieknek.

A DOS-verzió már majdnem ugyanazt tudta, mint az eredeti amigás kiadás – egyedül a 80-as lemminglimit zavaró a nagyobb helyszíneken.

Karácsonyra a legjobb Amiga-fejlesztők hagyományait követve a DMA Design különféle magazinok lemezmellékletén kiadott egy apró ajándékot is, egy négypályás, ingyenes demót is. Sőt, két demót: ki tudja miért, az amigás, illetve a DOS-os kiadások eltérő pályákat tartalmaztak. Noha két fejtörő mindkét platformon az Oh No! More Lemmingsből származott, mindkét gép kapott két-két teljesen új helyszínt is. Ezek természetesen téliesítve várták az áldott hangulatba került játékosokat: mind a zene, mind a látvány karácsonyi hangulatot tükröz, és még a lemmingek is vörös szerkóban, szakállal botorkálnak a halálukba.

Nyilvánvaló volt, hogy folytatnunk kell a játékot, és ez a terv mindenkinek tetszett is. Imádtuk a Lemmingset, és rettentően sok ötletünk volt a második részre.

Bár Jones ezt pozitívumként említi, a Lemmings 2 bebizonyította, hogy néha épp a túl sok ötlet okozza a gondokat. (Forrás: Gamasutra.)

Bár a Lemmings 2 végül nem jelent meg 1992-ben, karácsonykor egy újabb négypályás demó szórakoztatta az amigás, PC-s és Mac-es játékosokat.

Új játék, új logo. Sokáig tartott, míg a skótok megtalálták tökéletes jelképüket.

A tizenkét törzs ugyanennyi minikampányt jelent. Mivel minden csoport rendelkezik néhány exkluzív képességgel, hajszálnyit eltérő játékmenetet kínálnak.

Bár nyilván volt néhány negatív reakció is, a játékosok túlnyomó részének tetszett az az extra kihívás, amit a fix számú lemmingek jelentettek. Ha valaki a 100%-ot, és az azzal járó vége-videót el akarta érni, néha egy-két törzset teljesen újra kellett játszania.

Azt sajnos nem tudni, hogy Dailly milyen metodikájú statisztikai kutatás alapján nyilatkozta ezt. (Forrás: Retro Gamer #39.)

Az egyes törzsek eltérő hangulatú világokban kalandoznak: fent a „Beach” és a „Shadow” kampányok, alul pedig az egyiptomi, illetve az „Outdoors” lemmingek láthatók. Rajtuk kívül többek közt vannak középkori, űrbéli és cirkuszi törzsek is.

A gyorsítás a legfontosabb, ami a Lemmings 2 után hiányozni fog az első részből.

Gyakorlómódban nyolc képességet válogathatunk ki tesztelés céljára.

A Lemmings 2 pályái sokkal dinamikusabbak, mint az előd helyszínei.

Emlékszem, még a leadás előtti héten is bele kellett raknunk néhány értelmetlen képességet egyes pályákba. Kivenni nem akartuk őket, így erőből belenyomtuk őket pár szintre.

Russel Kay, a PC-s verzió programozója beszél a patikamérlegen kiszámolt játéktervezésről. (Forrás: Lemmings: The Ports.)

A SuperLem képességet kifejezetten szórakoztató használni. Ennél talán csak az íjászat hasznosabb, hisz a nyilakkal visszafordító oszlopokat, lépcsőket és hidakat is építhetünk magunknak.

Egy csomó képesség alig működött, például a korcsolya vagy a rúdugrás. Túl sok skill volt a játékban, és túl sok csinálta ugyanazt – mások meg teljesen értelmetlenek voltak. Görkorcsolya… mi a fenét gondoltunk?!

Dailly önkritikájával csak egyetérteni tudok. (Forrás: Retro Gamer #39.)

A (saját) robbanások ugyan továbbra sem sebzik a lemmingeket, de a fizika már hat rájuk: óriásiakat tudnak pattanni – olyannyira, hogy néha pont ez a megoldás.

Szerintem annyira várták már az emberek az új részt, hogy amikor az végre megjelent, senki nem állt neki rendesen kielemezni, hogy a felszínen alatt is tényleg olyan jó-e.

Érdekes módon a DMA Design hivatalos nyilatkozatai 1993-ban kicsit eltérőek voltak... (Forrás: Retro Gamer #39.)

Azt azonban, hogy az eredeti Lemmings teljesen más kategóriájú sikert aratott, az is jelzi, hogy a folytatásból érezhetően kevesebb port született – igaz, az első részt ezen a téren talán sosem lehet már beérni. Az alapnak számító kiadás ismét az Amiga-verzió volt: az intró szórakoztató, a zenék remekül szóltak, a vidám grafika gyönyörű színekben pompázott, ám a kampány 120 szintje mellé már nem dukált multiplayer. Ugyan 1 MB memória kellett a játék futtatásához, 1993-ban ez már nem volt gond még az oly óvatos Psygnosisnak sem. Az ezúttal a haverokból álló WJS Design stúdiónál készülő Atari ST-verzió gyakorlatilag az utolsó pixelig megegyezett ezzel. Pixelig, merthogy az eltérő, primitívebb hardver miatt a hangok azért jóval tompábban szóltak itt. A DMA Design által összerakott PC-s verzióról ugyanez mondható el: nagyszerű látvány, gyengécske hangok – és persze 1993-ban már csak VGA grafika volt elérhető.

A SNES- és a Mega Drive-verziók kiadását ezúttal a Psygnosis nem bízta másra – az első rész e platformokon is annyira népszerűnek bizonyult, hogy ez a döntés hatalmas bevételkiesést jelentett a cégnek. A SNES-kiadást Dailly programozta, és mivel túl gyorsan végzett, nekiállt még szépítgetni alkotását: parallax scrollozást, illetve a téli pályákon hóesést rakott a játékba, elérhetővé tett egy zenelejátszót és egy cheat-menüt, majd amikor még mindig volt pár napja (de hasznos ötlete már nem nagyon), fénypisztoly-támogatást is rakott ebbe a változatba. Igen, egy Super Scope-pal a kettes játékos szétlőheti a lemmingeket – értelme ennek nincs, de a fejlesztők jót ökörködtek vele. (Mások nem nagyon, hisz ez a funkció pár évvel ezelőttig titok volt.) Mégsem mondhatjuk ezt a legjobb verziónak – nem csak a kontrolleres irányítás miatt, de azért is, mert végül e platformon csak 40 lemming volt elérhető törzsenként. Noha Mega Drive-on sem a grafikai extrákat, sem a fénypisztolyos bónuszt nem kaptuk meg, itt legalább 50 lemming tartozik minden törzshöz. Mindkét verzió 1994 nyarán jelent meg; igaz, az eltérő régiókban akár bő évet is csúsztak a premierek.

Ugyancsak 1994-ben debütált a játék Acorn Archimedesen, Game Boyon, valamint FM-Towns és Marty gépeken. Bár a Nintendo kézikonzolján komoly megkötésekre volt szükség (pályánként mindössze nyolc lemming volt, és néhány képesség is hiányzott), a zene ismét parádésan jó lett, ráadásul a törölt skillek helyett érkezett néhány új lemminglehetőség is. Az Acorn és a Fujitsu masináin nincs meglepetés: e platformokon a Lemmings 2 nagyszerű portjai érhetők el – előbbi a Krisalis, utóbbiak a DMA Design gondozásában.

Ebben az épületben készült a Lemmings 2 és a Grand Theft Auto is. Az irodát Jones negyedmillió fontból alakította át, hogy az kielégítse a játékfejlesztők minden különleges igényét. (Forrás: Twitter.)

A Holiday Lemmings szellemiségével a Nuke opció nehezen volt összeegyeztethető.

Ettől függetlenül persze még lehetett volna jó is a harmadik rész, hisz továbbra is Jones, Dailly és Timmons voltak az új fejlesztés vezetői – és nyilván ők sem akartak valami ótvar programmal betenni a Psygnosis mellett vevőiknek és önmaguknak is. A terv az volt, hogy ott folytassák a lemmingtörzsek történetét, ahol az a második részben abbamaradt: a parányi lények világa ugyan megmenekült, de a népcsoportok korábbi otthona elveszett, így mindenki új területekre vándorol. Az All New World of Lemmings három törzsre koncentrál: a klasszikus, az egyiptomi, illetve az árnyék nevű bandák otthonkeresését tudjuk ebben végigkövetni. Három törzs, összesen kilencven pálya: a „klasszikusok” egy elhagyatott laborban kalandoznak, az egyiptomiak természetesen egy piramis békéjét dúlják fel, az árnyékok pedig egy szellemjárta faluban masíroznak. (A kézikönyv szerint később érkezett volna a többi felvonás is, mindegyik három-három törzzsel, míg végül rendeződött volna az egész nemzetség sorsa – én csak arra tudok gondolni, hogy olyan pocsékul fogyott a nyitó epizód, hogy e tervek menet közben elhaltak.)

Noha a képeken talán nem látszik semmiféle radikális változás, az All New World of Lemmings mégis teljesen új koncepció alapján készült. Az első Lemmings némi jóindulattal akár god game-nek is nevezhető: van egy hatalmas tömegnyi alattvalónk, akik maguktól tevékenykednek, és ebbe csak közvetetten tudunk beleszólni. E formula a kiegészítőkön, folytatásokon és ajándék epizódokon keresztül is csak a részleteiben tudott alakulni, a harmadik résszel azonban lényegében minden megváltozott.

Kezdjük rögtön azzal, hogy minden viharvert törzs alig húsz főből áll a kaland elején, és közülük egy adott pályán (minden pályán!) egyszerre legfeljebb tíz példány lehet aktív – ha esetleg valaki elpatkol, a tartalékból rögtön megjelenik a következő versenyző. E mellett megmaradt az a második rész azon rendszere is, amely az egész kampányon keresztül követi lemmingjeinket, így a nagy veszteségekkel a későbbi pályákat nehezítjük meg – igaz, itt-ott találhatunk a szinteken megmenthető, a törzshöz csatlakozó páriákat, így néhány kisebb ballépés azért még abszolút belefér.

A képességek is másként működnek kicsit: ezúttal minden lemming négy, korlátok nélkül használható, mindenkinél azonos alapmozdulattal, illetve egy szinttől és helyzettől függő extrával rendelkezik. Az első ikonnal megfordíthatjuk, vagy szimplán cammogásra késztethetjük a lemminget – ezzel lehet bármilyen más manővert abbahagyatni. A második ikon a blokkolás, ami pontosan úgy működik, mint eddig, azt leszámítva, hogy ez már nem ér fel egy halálos ítélettel, hisz az előbbi gombbal bármikor gyaloglást indukálhatunk ilyen helyzetben is. A harmadik ikon az ugrásé, amellyel apró lyukakon és akadályokon kecmereghetünk át – de csak akkor, ha a jó időben sütjük el. És végül az ötödik gombbal eldobhatjuk a tárgyat, ami épp az adott jószágnál van.

Ez, vagyis a tárgyak megjelenése hozta a receptbe a következő nagy változást: a negyedik gombbal ugyanis az épp az adott lénynél levő, a pályán korábban felvett eszközt tudjuk használni – ezek tulajdonképpen a korábbi részek képességei. Az ásóval természetesen a talajt vagy a falat kaparhatjuk, az esernyők zuhanáscsökkentő hatása is egyértelmű, ahogy a téglákból is a szokásos rámpát lehet felépíteni. A búvárszemüveg természetesen az úszást teszi lehetővé, a gránátokkal nyilván rombolni lehet (bár ezúttal sebezzük fajtársainkat is), a vécépumpát használva pedig a falakon tudunk felmászni. Összesen tízféle tárgyat lehet felkapni, igaz, ezek közt van önmegsemmisítés ugyanúgy, mint karóra, ami egyszerűen több időt biztosít a pálya befejezésére. E tárgyak mindegyike fix számú használati lehetőséggel rendelkezik, így nem lehet vadul szórni mondjuk a Hadoukeneket – igen, a Street Fighterek ikonikus ütése is helyet kapott a játékban.

A pályán szétszórt tárgyaknak köszönhetően kicsit módszeresebb, érezhetően lassabb lett az All New World of Lemmings – néha már-már egy fura kalandjátékra hasonlít, mintsem egy klasszikus Lemmings-epizódra. Itt ugyanis nem egyszerűen a kijárat felé kell kepesztenünk, hanem az út létrehozásához szükséges tárgyak miatt be kell járnunk a szintek eldugott sarkait is, majd mindent a megfelelő helyen és szituációban kell használni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a szintek észrevehetően kisebbek lettek, nem egy közülük egyetlen kusza képernyőn zajlik csupán. Mivel már tíz lemmingnél sem könnyű észben tartani, hogy kinél melyik cucc van, igen hasznos az a gomb, amellyel egy lényt pirosra tudunk színezni – így aztán mindig pontosan tudjuk követni a pályán.

Másfelől azonban a harmadik rész az akciójátékokhoz is közelebb került, már csak azért is, mert sokkal többet kell manuálisan pátyolgatni lényeinket. Nekünk kell őket ugrásra bírni, leállítani, megfordítani és elindítani őket, és persze a náluk levő cuccok jó részét is manuálisan kell használni. Ez azonban nem minden: az All New World of Lemmingsben ugyanis megjelentek az ellenfelek is – egy keselyű, ami letépi a rossz helyre botorkálók fejét, a megelevenedett krumpliszerűség, amely nemes egyszerűséggel halálra pofozza lényeinket, illetve a vakond, amelyik hajlamos átfurkálni a platformokon, beleértve az általunk épített hidakat is. A legfurább „bestia” mindenképpen a Lemme Fatale nevű hölgy, akinek csodás idomai láttán a viszonzatlan szerelemre gyúló lemmingek brutálisan fejbelövik magukat…

És ez nem is az egyetlen fejvakarásra késztető momentum, az például nekem nem egyáltalán nem jött be, hogy a lemmingek sokkal nagyobbak lettek – valahogy nem illik a sorozatról kialakult képembe ez a látvány. Pont ezért nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy ez nem a skót fejlesztők saját ötlete volt, hanem egy külső hatás eredménye. A DMA Designt ugyanis megkereste a Children’s Television Workshop szervezet – a Szezám utca ismert alkotói –, hogy szeretnének készíteni egy új televíziós sorozatot a kis lények főszereplésével, ám ehhez arra van szükségük, hogy az új játékban ne pixelekből összerakott parányi alakok mozogjanak, hanem szépen megrajzolt sprite-ok, amelyek emlékeztetnek majd a játékborítókon látható manókra. Timmons vezetésével a csapat sokhónapnyi verejtékes munka során át is rajzolta a karaktereket a szükséges animációkkal együtt, mire kiderült, hogy a szervezet meggondolta magát, és inkább nem kérnek a projektből.

Bár az All New World of Lemmings is rendelkezik fogcsikorgatóan nehéz pályákkal, ezekből sokkal kevesebb akad, mint a korábbi epizódokban. Ráadásul volt még egy (majdnem) okos húzás a fejlesztők tarsolyában: a Replay opció visszajátssza a legutóbbi pályát, ám egy korát megelőzően ultramodern megoldásként egyetlen gombnyomással leállíthatjuk a videót, és attól a ponttól kezdve manuálisan folytathatjuk a játékot. Ezzel a többszöri próbálkozások sokkal elviselhetőbbé válnak, hisz nem kell újra meg újra végigjátszani egy pálya elejét, hogy eljussunk a végén várakozó nehéz részhez. Igaz, hiába a remek ötlet, ha a kivitelezést sikerült egy ostoba döntéssel elrontani: ha így fejezzük be a pályát, azt a játék nem veszi teljesítettnek, így csak gyakorlásra jó ez a funkció.

Az All New World of Lemmings valószínűleg semmiképpen nem lehetett volna olyan sikeres, mint elődei – és nem is csak azért, mert 1994 végén, 1995 elején a piac már teljesen átalakult 1991-hez képest. (Hogy csak egy új körülményt említsek, fél évvel korábban csődbe jutott a Commodore, és az Amiga piaca azonnal összeomlott.) Sajnos egy igen komoly programhiba a játékban maradt, amelynek köszönhetően a játék néha egyszerűen nem érzékeli parancsainkat, kattintásainkat. Néha ez egyszerűen azért van, mert nem pontosan a lemming közepén volt a kurzor (már önmagában ez is idegesítő lenne), de néha még a pixelpontos célzás sem segít, és simán előfordulhat, hogy emiatt bukunk egy lemminget, vagy akár az esélyt a pálya befejezésére.

A játékmenet tekintetében engem az is zavart, hogy a későbbi pályákon igen sokat kell a különféle tárgyakat menedzselni – sokszor a kihívás az, hogy egy cuccot miként tudunk akár három-négy lemminget közbeiktatva eljutni valaki máshoz. Mivel az irányítás cseppet sem precíz, rengetegszer előfordul, hogy egy-egy átadást, ledobást, alagútfúrást elszúrunk, és akkor jöhet a lemmingek visszaterelése eredeti pozícióikba.

A fejlesztők helyzete persze nem volt irigylésre méltó: ha nem változtatnak semmit – vagy legalábbis semmi lényegeset –, az évek óta Lemmingsező játékosok joggal háborodnak fel. Ha kitalálnak valami radikálisan újat… nos, ugyanez történik. Az egyetlen jó megoldás az lehetett volna, ha valahogy úgy sikerül megújítani a sorozatot, hogy abba csak kevesen tudnak belekötni, azonban az idegesítő szörnyeknek és főleg a millió irányítási problémának köszönhetően ez nem történt meg. Ma, sok-sok év távlatából persze vannak rajongói ennek az epizódnak is, de nekem csalódás volt ez a felvonás – még ha az Amiga Power magazin 50%-os értékelését azért túlzottan szigorúnak is érzem.

E játékkal kapcsolatos élményeim mind vadonatújak: nekem anno kimaradt az All New World of Lemmings, még csak arról sem tudtam, hogy volt egy harmadik epizód. Bár ebben természetesen szerepet játszott némi személyes ignorancia is, azt sem szabad elfelejteni, hogy PC-n az előző rész megjelenése óta lezajlott minimum három forradalom – Doom, Myst, Warcraft –, és igazából már a DMA Design figyelme is máshol volt. Jonesék ekkor már egy virtuális városon dolgoztak, ahol autós üldözések és rendőrök foglalták le gondolataikat. No de erről majd máskor…

Az All New World of Lemmings 1994 végén jelent meg PC-re, majd három hónap késéssel Amigára – további portjai pedig nem születtek. Noha a Psygnosis szerette volna megkapni a három folytatást (kiegészítőt?) is, ezek megjelenésére még úgy sem került sor, hogy a kiadó állandó piszkálását megunó Jones nemsokára eladta nekik Lemmingshez fűződő összes jogot. Ha annyira kell nekik a Lemmings, hát vigyék és csinálják ők, szólt a zöldhajú lények munkájából sokszoros milliomossá vált fejlesztő mottója, így a kis lények átkerültek a Psygnosishoz. 

Alig pár háztömbnyire a DMA Design eredeti irodájától található e kültéri szobor, amely emléket állít Dundee talán legsikeresebb exportcikkének. (Forrás: TSGN.)