Alone in the Dark

És ha volt ember, aki ezt meg is tette, hát az az 1966-os születésű Raynal volt, akinek az élete igen sokáig kizárólag hobbijairól szólt. A korai társasjáték-mániás korszaknak az vetett véget, hogy a fiatal srác hirtelen felindulásból jelentkezett egy olyan levelezős tanfolyamra, amely az elektronika futurisztikus világát ismertette meg az előfizetőkkel. Raynal lelkesebben olvasta a kéthetente érkező útmutatókat, mint bármi mást, amit az iskola várt volna el tőle, és ennek köszönhetően alig 12 esztendős hősünk el is kezdte építeni saját szerkezeteit. A tanultak alapján ellenállásokból és kábelekből, villogó LED-fényekből és egy elromlott rádióból kiszerelt hangszóróból egyre komplexebb dolgokat tudott összeszerelni, amelyeket számítógépnek nevezni talán túlzás volna, de mégiscsak elektronikus játékok voltak ezek.

A számítástechnika hajnalán az életkor mit sem számított, ha az embert fűtötte a lelkesedés és volt érzéke a témához – így aztán pár évvel később a még mindig kiskamasz Raynalt is tárt karokkal fogadta a dél-francia hobbiszámítógépes közösség. E társaságban Raynal perspektívája hamar kitágult, monomániája pedig még fókuszáltabbra szűkült: innentől kezdve jószerivel csak annak élt, hogy valahogy össze tudja szedni a pénzt egy igazi számítógépre, a többeknél is látott Sinclair ZX81-re. Szerencsés helyzetének köszönhetően a zsebpénz-gyűjtés élvezetesebb feladat volt számára, mint legtöbb kortársának: Raynal a suli és a leckeírás után a Videomatique-ban, apja videotékájában dolgozott, ami a valóságban némi adminisztráció és polcrendezés mellett elsősorban horrorfilmek korlátlan fogyasztását jelentette.

Bár mire a Le Cube Informatique nevű programozási oktatóanyag megjelent, Raynal már profi volt, ezt a négy kazettából álló, három gépre is megjelent segédanyagot meg kell említenünk – ez volt ugyanis az Infogrames első terméke, és 60 ezres eladásaival a cég korai vagyonának forrása. (Forrás: DCAlice.)

A kizárólag Franciaországban használt Minitel a World Wide Web előtti online rendszerek legsikeresebbike volt: a csak 2012-ben lelőtt szolgáltatást tízmilliók használták. Online vásárlás, chatelés, fórumok, menetrendek, levelezés, enciklopédiák – a rendszer rendkívül fejlett volt ahhoz képest, hogy 1980-ban indult. A rendszert eleinte csak kifejezetten erre készített terminálokon keresztül lehetett elérni, de később szinte minden mikroszámítógéphez elérhetővé váltak Minitel-adapterek, és persze az online adatcserét irányító szoftverek. (Forrás: Marc Naimar.)

Remek dolog, ha az embert megfizetik a munkájáért, és Raynal is élvezte a korához képest remek kereset-kiegészítést, de az ilyesféle komoly programok sosem tudták annyira lekötni, mint a játékok. A Laser óta több tucat kisebb-nagyobb, de mindig a fiókban landoló programot írt mindenféle gépekre, és ennek során egy igen fontos barátot is szerzett. Azt sajnos nem tudtam kideríteni, hogy Raynal miként is találkozott Christophe Lacaze-zal, e hozzá hasonlóan megszállott programozóval, de akárhogy is történt, ebből egy komoly munkakapcsolat nőtte ki magát. A két srác minden szabadidejét együtt töltötte, lelkesen próbálgatva minden új masinát a családi boltban, és akkor is ott voltak, amikor megérkezett az első szállítmány Exelvision EXL 100 az üzletbe.

Ez a gép, noha amerikai komponensekből épült, Franciaországon kívül gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt – és az is maradt a mai napig. Noha az EXL 100 sokkal többre volt képes, mint mondjuk a ZX Spectrum, a kifejezetten drága számítógépet jóformán csak a programozást oktatni vágyó iskolák engedhették meg maguknak – így bár kis túlzással egy egész francia generáció Exelvisiont használva ismerkedett meg a számítástechnikával, mégsem jött létre a gép körül egy egészséges piac. Ennek köszönhetően hiába születtek rá az iskolapadban minden bizonnyal primitív szoftverek tízezrei, pénzért árult, „rendes” programból száznál is kevesebbet tartanak számon hozzá a gép mai rajongói – nem véletlen, hogy Raynal apja is sűrűn szapulta a programhiányos, és emiatt szinte eladhatatlan gépet. Igaz, míg egyesek valahol problémát látnak, ott mások a lehetőséget veszik észre – egy különösen cifra atyai tirádát követően programozóink szeme tehát felcsillant.

Raynal és Lacaze egy hétre bezárkóztak főhadiszállásukra, a Videomatique feletti padlásra, és mikor végre lejöttek, a kezükben volt egy vadonatúj Exelvision-játék – Raynal még egy borítót is rajzolt hozzá. A Robix névre keresztelt platformjáték ennek megfelelően 1986-ban a boltokba is került. Illetve ne túlozzunk: egy boltba került, hisz azt csak a családi videotéka forgalmazta. Fejlesztőként a srácok a kettejük nevéből összerakott – és jogilag persze nem létező – Lacral Software-t jelölték meg, és bevételeket is testvériesen szétosztották a nyolcvanegynéhány eladott példány után. Noha ez nem tűnik valami kolosszális számnak, mivel részben e játék segítségével végre fellendült a bolt Exelvision-forgalma, Raynal apja kifejezetten elégedett volt fiával.

Nem szimplán remetévé váltam, de utólag úgy gondolom, hogy a becsavarodástól sem voltam nagyon messze. Két és fél évet töltöttem azon a padláson, és csak akkor ettem vagy aludtam, amikor már tényleg szédelegtem az éhségtől vagy az alváshiánytól. Voltak hetek, talán hónapok is, amikor csak a gépeimhez beszéltem. Programozási gyakorlatnak nagyszerű volt, de már szabályos pánik fogott el, amikor emberekkel kellett kommunikálnom.

A „megszállott” jelzőt a Raynalhoz hasonlókra találták ki... (Forrás: The Swap Meet.)

Az Arkanoid: Revenge of Doh játéktermi, illetve DOS-os verziója. Romberger úr nevében én nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy nevem ott legyen a képernyőn...

Szörnyek, powerupok, multiball, trükkös pályarészek – a Popcorn méltán lett híres.

A Popcorn szavatosságát igencsak megdobta a játékszerkesztő, amellyel pár kilobyte-os, vagyis még 1988-ban is könnyen terjeszthető szinteket lehetett gyártani. A program 2013-ban megjelent iOS-ra és Androidra is (a pályaszerkesztő nélkül), de az egykor öteurós áron osztogatott program ma már nem elérhető.

Amikor Raynal 1989 augusztusában végre leszerelt, nem csak több ládányi, általa még nem olvasott rajongói levél várta otthon, de lényegében az összes francia játékfejlesztő stúdió állásajánlata is. A programozó a rá a nem-programozási ügyekben jellemző nemtörődömségével választott ezek közül: bármiféle kutatás, vagy akár csak telefonos elbeszélgetés, netán alku nélkül az Infogrames ajánlatát fogadta el, szimplán azért, mert nem volt kedve költözni, és az a cég volt hozzá a legközelebb. Mint látni fogjuk, ez finoman szólva sem bizonyul majd tökéletes döntésnek lelki békéje számára, de legalább az Alone in the Dark ennek köszönhetően jöhetett létre – szóval a programozó nyugalmáért cserébe mi legalább egy legendás sorozattal lettünk gazdagabbak.

A lyoni székhelyű Infogrames ekkortájt élte történelmének első nagy krízisét – bár természetesen a harsány és saját magára mindig is üzleti géniuszként tekintő cégalapító, Bruno Bonnell ezt akkor a végsőkig tagadta volna. Pedig hát tény – az amerikai Epyx kiadóval való összeolvadásuknak is az tett be, hogy utóbbiak könyvelői szó szerint elborzadtak a franciák pénzügyi állapotának felmérésekor. Bár az Infogrames története a legelső francia RPG-vel, sikeres kalandjátékokkal és persze számtalan képregény-adaptációval kifejezetten jól indult, Bonnell későbbi irányváltási kísérletei rendre kudarcba fulladtak.

Az ERE Informatique és a Cobra Soft fejlesztőstúdiók felvásárlása igazán nagy sikereket sosem eredményezett, viszont igen sokba került – ráadásul az ekkortájt megjelenő saját játékok is sorban buktak a pénztáraknál. A legnagyobb kudarcnak ezek közül a méregdrágán megvett könyv-licensz, a Franciaországon kívül jószerivel ismeretlen Bob Morane-sorozat bizonyult. Az 1953 óta jó 200 kötetesre hízott – és egyébként belga írójú – széria igazi ponyvaregényekből áll, amelyek hőse eleinte viszonylag realisztikus titkosügynöki kalandokba keveredik szerte a világon, de aztán időutazók, androidok és mágikus tárgyak is belépnek a képbe. Az Infogrames rögtön négy játékot készített az országban mindenki által ismert hős főszereplésével, és bár a grafikára senkinek nem lehet panasza, a kihüvelyezhetetlen feladatok, a pocsék irányítás és az értelmetlen sztorik miatt mindegyik óriásit bukott a nemzetközi piacon.

Azonban még a Bob Morane-játékokra költött pénzmennyiség is eltörpül a vagyon mellett, amit Bonnell 1988-ban az edutainment-piacra való betörésre fordított. A cégvezér rengeteg új alkalmazott felvételével és vagy tíz nagy, sokplatformos projekttel az egész Infogramest át akarta pozícionálni erre a területre – és ez nagyon nem jött be. A cég majdnem csődbe ment, 200 fejlesztőjéből jó 150-et el kellett küldenie, így irodaházuk kongott az ürességtől – nem volt valami kellemes időszak ez, na.

Bár az Alpha Wavesre általában platformjátékként szokás utalni, absztrakt világa teljesen más, mint amit e leírás alapján elképzelnénk. A játékot látva még inkább megdöbbentő, hogy Raynal ebből hogy jutott el az Alone in the Darkig.

Néha évekig próbál az ember valami apró ötletszilánkból játékot építeni, máskor pedig egy szemvillanás is elég ehhez. Az Alone in the Dark és a Little Big Adventures is ilyenek voltak: az alapok három-négy másodperc alatt ki is kristályosodtak bennem, és már csak valósággá kellett azt váltani.

Raynal két legfontosabb játékának „globális víziója” igen gyorsan létrejött. (Forrás: The Swap Meet.)

A North & South „kétszintes” játék volt: a taktikai döntéseket a világtérképen hoztuk meg, ezek kimeneteléről viszont kizárólag a valós idejű minijátékokban nyújtott teljesítményünk döntött.

North & South, ahogy én ismertem...

Amikor megkaptam a lehetőséget egy saját játék elkészítésére, egy stratégiai játékon kezdtem el gondolkodni, amit valós idejű rendszerrel és napóleoni környezettel terveztem. Amikor kiderült, hogy tudnám használni a Tuniques Bleues képregény karaktereit is, ez a koncepció átalakult, és végül a valós idejű részek is akcióra építő minijátékokká váltak.

Baudet emlegeti fel a North & South gyökereit.

Baudet cégmentő munkájáért végül jutalomként saját stúdiót alapíthatott, és ez, az Eden, végül az autószimulátorok terén találta meg önmagát. Két legnagyobb sikerük a V-Rally 2 (balra), illetve a Need for Speed: Porsche Unleashed (jobbra) volt.

Míg Raynal elkészítette a SimCity fent is látható CDTV-s kezelőfelületét, Baudet sem tétlenkedett: ő portolta a játékot Atari ST-re, Spectrumra és Amstrad CPC-re.

Az éjszakák és hétvégék során fejlesztett modellezőprogram, majd az abba beépített valós idejű 3D-s animációs rendszer egyre ígéretesebben nézett ki, így jöhetett a következő lépés: a pályák megtervezése. Lényegében minden szoba egy poligonkocka volt, amelyben további poligonhasábok alkották a tereptárgyakat – egyre magasabb hasábok a lépcsőt, egy nagyobb kocka az asztalt vagy a ládát, és így tovább. Ebben az időszakban, 1991 elején, ezek csak a wireframe szerkesztőben léteztek – nemhogy textúrák nem voltak a falakon és tereptárgyakon, de még színük sem volt. Mivel dinamikus, vagy legalább mozgó kamerára esély sem volt a minimum gépigényként az Infogramesnél általánosan elvárt 286-os gépeken, a pályaépítő ScenEdit program az első perctől kezdve fix kameranézetekkel dolgozott.

Bár Bonnell kifejezetten rossz szemmel nézte az efféle magánmunkákat – elvégre az „elpazarolt” órák miatt az ilyesmi könnyen a hivatalos projektek kárára válhat –, Raynal azért szerzett egy szövetségest. Egy, az Infogrameshez vele egyszerre csatlakozott grafikus, Didier Chanfray volt az, akivel a cégnél legjobban megtalálta az összhangot – a két fejlesztő igen hamar közeli baráttá vált, megszámlálhatatlan üveg vörösbort elpusztítva a közös vacsorázgatások, beszélgetések során.

Raynal végül Chanfraynek mutatta meg először az apró demót, amelyben a karaktert szabadon lehetett irányítani, és ha az kiment a képből, a játék automatikusan egy másik nézetre váltott. A grafikust még a sűrű lefagyások sem tudták elkeseríteni: Chanfray azonnal a korábban sosem látott technológia rabjává vált. Mivel tulajdonképpen egy programozói kísérletről volt szó, magáról a játékról – a történetről, a helyszínről, a játékmenetről – Raynal nem sokat gondolkodott még, barátja azonban így is megihletődött, és nem sokkal később egy fekete papírra fehér krétával készített rajzzal lepte meg a programozót. Ez egy, a sötétséget lámpással megvilágító alakot ábrázolt – és ennek hangulata végül meghatározta a nemsokára hivatalossá váló projekt irányát.

Chanfray rajza egy teljesen realisztikus környezetet, egy átlagos, korabeli lakást ábrázolt – de amikor nekiálltak átbeszélni, hogy mégis milyen játékot is készítenének a legszívesebben ezzel a technológiával, Raynal pár évtizeddel korábbra tolta vissza az eseményeket. Azt ugyan még nem tudta, hogy pontosan miről is fog szólni ez a program, de abban biztos volt, hogy az igazi rettegést csak a modern dolgokat nélkülöző környezet biztosíthatja – telefonok, elektromos világítás és hasonlók nélkül.

Kiterjedt horrorfilmes tapasztalatai alapján mindehhez a legoptimálisabb és legkönnyebben megvalósítható játéktérnek egy szellemjárta kúria tűnt. Ez ráadásul azért is jó volt választás, mert ilyen épületeket – igaz, szellemek nélkül – akkor még lehetett találni kisebb francia városokban, márpedig a valós példákra szükség volt. Nem egyszerűen az ihletszerzés végett, hanem inkább azért, mert a két fejlesztő terve szerint a poligonkockákat, vagyis a majdani játék helyiségeit, digitalizált fényképekkel fogják majd „kitapétázni”. Ha például egy konyhára lenne szükség, hát ők majd fotóznak egy igazi konyhát, és a beszkennelt fényképet szimplán befeszítik a poligonkocka egyik oldalára.

Bonnell úr az eredeti Infogrames-tatu mellett mosolyog 1990-ben. (Forrás: CPCR.)

Bonnellnek sok eredeti játékötlete volt, de ezekből kevés vált valósággá. Emlékszem, a „sötétben három gyufával” terv mellett egy öbölháborús bombázó-szimulátort is próbált elsózni, amelyben csak éjszakai küldetések lettek volna, és csak az alant levő táj, no meg a robbanások fényei által lehetett volna tájékozódni.

Hubert Chardot író idéz fel egy meg nem valósult Bonnell-ötletszilánkot.

Barroz győztes pályamunkája, és ezzel együtt az Alone in the Dark első kiszínesedett tesztszobája. (Forrás: GDC.)

Nem sok olyan szoba volt, amelyekben csak egyetlen kameranézet volt elérhető – annál több az olyan, amelyben féltucat, vagy akár még több nézőpont is létezik. A rekord azt hiszem kilenc kamera volt egy teremben. Összesen 170 kameranézetet kellett a grafikusoknak megfestenie.

De Girolami programozó felelt a kamerák scripteléséért.

1991 nyarától kezdve tehát gőzerővel haladt az In the Dark fejlesztése, és bár a négyfős brigád nem számított különösebben nagynak, a különleges látványvilág hatására a cég minden fejlesztője állandóan Raynalék elszeparált szekciójába járt be nézelődni. Noha a fejlesztői eszközök korai állapota miatt igen lassan kerültek be a szerkesztőben már létező új tartalmak a kipróbálható demóba, már az elsőként elkészült ebédlőben való puszta mászkálás is korábban sosem látott élményt okozott – ma már persze nehéz ebbe beleképzelni magunkat, de e játék előtt tényleg nem létezett ilyen jellegű 3D-s mozgásszabadság.

Egy, csak egy morcos ember akadt ekkor az Infogramesnél – mégpedig a nagyfőnök. Bonnell továbbra is úgy gondolta, hogy a játék akkor lehetne igazán jó, ha szinte totális sötétségben játszódna – azonban az In the Dark mindenki szerint annyira lenyűgözően nézett ki, hogy nem talált embert, aki támogatta volna ezen elképzelését. A cégvezető végül visszanyelte panaszait, és hagyta magát meggyőzni arról, hogy az In the Darknak (no és persze a várt eladásoknak) kifejezetten jót tesz majd a forradalmi látványvilág.

Azonban a cégtulajdonosi beavatkozásoknak ezzel nem volt még vége, hiszen Bonnell feltehetően nem bízott teljesen Raynalban. Egykori kollégáik visszaemlékezései alapján Raynal igazi művészembernek tűnik, ehhez méltóan harcos önállósággal és franciás impulzivitással, Bonnellel kapcsolatban pedig egy mindent irányítani akaró, az átlagosnál érezhetően arrogánsabb ember képe rajzolódik ki. Kettejük viszonya nem lehetett tehát felhőtlen, onnantól kezdve legalábbis egész biztosan nem, hogy Raynal rátalált egy olyan dologra, amit 100%-ban saját művének, sőt, küldetésének tartott.

Hogy valahogy megpróbálja eladhatóbbá tenni a játékot, amelyből 1991 nyarán mindössze két tesztszoba, no meg egy rendkívül látványos animációs rendszer volt kész, Bonnell megállapodott a Chaosium könyvkiadóval, a Call of Cthulhu papír-kocka szerepjáték alkotóival RPG-rendszerük licenszeléséről. Mivel H. P. Lovecraft Cthulhu-mítosza rendkívül népszerű volt Franciaországban, a minden bizonnyal igen olcsón megvett jogok tényleg jótékony hatással lehettek volna a honi eladásokra – azonban Bonnell azzal nem számolt, hogy fejlesztői lázadni fognak e terv ellen is.

A lázadás persze nem pontos leírás: Raynal például kifejezetten örült, hogy ez a licensz végre biztosított valami támpontot a történet, a hangulat és az ellenfelek kidolgozásához. Mivel egészen eddig mindenki a játék technológiai oldalával volt elfoglalva, a homályos „valami horror” stílusmeghatározáson még mindig nem jutottak tovább – márpedig az egyedi lovecrafti hagyaték ennél sokkal konkrétabbat kínált. No és persze melyik horrorfilm-rajongó tudna ellenállni annak, hogy a Necronomicont belepakolja művébe…?

A Shadow of the Comet megint óriási csalódás és düh forrása lett a Chaosiumnál: hiába pedáloztak, az Infogrames remek kalandjátéka csak a „felszíni” dolgokat vette át játékukból, a játékrendszereket megint sikerült teljesen mellőzni.

A probléma ezzel az volt, hogy Manzetti nem fejlesztő volt, hanem egy Lovecraft-őrült szerepjátékos mesélő, aki ráadásul csak részmunkaidőben tudott bedolgozni az Infogramesnek – mivel nem Lyonban lakott, csak heti két-három napot tudott Raynalékkal eltölteni. Bár ötleteinek köszönhetően a csapat legalább az In the Darknak otthont adó kúria felépítését ki tudta valamennyire dolgozni, az, hogy heti hét nap nem tudott a többiekhez hasonlóan legalább 10-12 órát a játékba ölni, Raynal szemében alkalmatlanná tette Manzettit az igazi munkára – így aztán a fiatalembert el is küldte a programozó, majd egy újabb, ezúttal kifejezetten infogrameses írót kért Bonnelltől, lehetőleg olyat, aki látott már játékfejlesztést közelről.

Ismerjük el: a cégvezér ezúttal tökéletesen választott, hisz a korábban a filmiparban dolgozó Hubert Chardot volt az, akit íróként soroltak be a többi csapattól elszeparálva dolgozó In the Dark-brigád mellé – azonban Chardot-nak egy titkos küldetése is volt. A látható eredményeket hiányoló Bonnell ugyanis igencsak aggódott amiatt, hogy a nagy potenciált rejtő fejlesztés sehová nem tart, így egyfajta rendteremtői munkakört is az író nyakába varrt. Mint Chardot később fogalmazott, Raynal nem feltétlenül az a fejlesztő volt, akit projektmenedzselni lehetne, de ettől függően ezt a munkát is igyekezett a lehető legjobban megoldani.

Elsőként például Chardot és Raynal megbeszélték, hogy a munkát három teljes napra beszüntetik, és e hosszú hétvége során, ha törik, ha szakad, kitalálják a teljes játékot – bárkinek is van kérdése az In the Dark felépítésével, karaktereivel, történetével vagy fejtörőivel kapcsolatban, azt együtt meg fogják válaszolni. Ez így is történt, és e három, mágikus nap során, valamikor 1991 legvégén – papíron legalábbis – létrejött az a játék, amely egy évvel később Alone in the Dark néven a boltokba került.

A legtöbb kérdést a játékról régóta morfondírozó Raynal tette fel, például olyanokat, hogy „a játék a padláson kezdődik – de hogy került oda a karakter?” vagy „az egyik lépcsőt legyőzhetetlen lények védik – mik azok, és hogy lehet őket semlegesíteni?”. A válaszok általában Chardot-tól érkeztek („a lecsúszott detektív a padláson tárolt zongora miatt érkezett az épületbe”, illetve „démonszerű lények legyenek, akiket két elrejtett tükörrel lehet megsemmisíteni”), de bárki beszállhatott az ötletelésbe.

Az első előzetes még a Call of Cthulhu: Doom of Derceto néven mutatta be a programot. (Forrás: Tilt #103.)

Egy hónappal később a játékosok újabb nevet tanulhattak meg, a Call of Cthulhu: Scream in the Darkot. (Forrás: Tilt #104.)

Az augusztus nagyon kemény volt, a telefon csörgése mindig pánikot váltott ki bennem: vagy egy új bugot talált valaki, vagy arról jött a hívás, hogy a feleségemnél megindult a szülés, és rohannom kellett a kórházba.

Raynal stressz-szintjét komolyan megemelte, hogy első gyermeke a játék végső leadási határideje előtti hetekben született meg. No meg az is, hogy az újdonsült anyuka bizony a játék vezető 2D-s grafikusa volt... (Forrás: Edge #150)

Jó három hónappal a játék megjelenése előtt a Tilt már tesztelte is a programot, és bár nem kapott maximális osztályzatot az Alone in the Dark, szuperlatívuszok terén nem szűkölködik az írás. (Forrás: Tilt #107.)

Ez a tárgyalás végül sorsdöntőnek bizonyult: míg a programozó munkahelyén csak a problémákkal és a pénzhiánnyal szembesült, addig de Senneville egy Rolls-Royce-t küldött Raynalért, és Lyon legelegánsabb éttermébe, a La Part Dieu-be vitte el tárgyalni. A zenei producerként vagyonossá vált de Senneville bizonyos értelemben Bonnell antitézise volt: ő úgy tartotta, hogy egy menedzser számára a zenei és a játékiparban is a zsenik megtalálása és támogatása hozhatja a legtöbb hasznot. Nem kellett hozzá sok idő, hogy de Senneville konkrét ajánlatot tegyen Raynalnak és az addigra a tárgyalásokba bevont Chanfraynek: ha elkészült az Alone in the Dark, tárt karokkal várja őket. A két fejlesztő életük ajánlatát kapta meg: azonnali fizetés-négyszerezés mellett abszolút szabadság várta őket, vagyis tetszés szerinti munkakörnyezetben, totális alkotói szabadsággal dolgozhattak, ráadásul olyan társakkal, akikkel csak akarnak.

Az amerikai dobozképet Greg Call, egy egykori bányász festette. Ezen látszik az Infogrames tatuja, mégpedig a számunkra ismeretlen I•Motion felirat kíséretében.

Az Alone in the Dark több szempontból is forradalmi játék volt: ez volt az első nyugati játék, amely teljes koreai lokalizációt kapott, és Kínában is az elsők között volt. Képeket sajnos csak a második részből találtam e verziókból. (Forrás: Choogo.)

Első döntésünk a programot elindítva nem várt lépés lesz: két potenciális főhős közül kell választani. Edward Carnby egy lepukkant magándetektív, akit lefelé ívelő karrierjének eddigi legnyomorultabb megbízásaként egy antik hangszerekkel foglalkozó alak bérel fel a festő híres zongorájának megszerzésére, Emily Hartwood pedig az elhunyt művész unokahúga, akit a rendőrség passzivitása, a halál gyanús körülményeinek ki-nem-vizsgálása idegesít fel annyira, hogy végül elhatározza, csakazértis kideríti, hogy mi is történt rokonával. A választás a játékra csak minimálisan hat ki, bár azt azért itt meg kell jegyezni, hogy Emily hosszú szoknyája miatt néhány rúgás-animációt nem tud bemutatni, és pár pixellel karjai is rövidebbek, mint Edwardnak, így vele egy kicsit nehezebb a harc.

De legyünk őszinték: a küzdelem igazán egyik karakterrel sem élvezetes – ahogy Lovecraft történetei, úgy az Alone in the Dark sem egy, az ellenfeleit könnyedén széttépő hősről szól, hanem egy olyan figuráról, aki a Dercetót benépesítő bizarr szörnyetegek támadásai alatt megdöbbentően hamar elpusztulhat. Bár a megfelelő gyakorlat – illetve mázli – esetén puszta ököllel is le lehet győzni egy-két ghoult vagy más bestiát, a legtöbb mai játékos szenvedni fog a lényegében a kaotikus vagdalkozásról szóló harcok során. Nem tudom, tisztességes lenne-e mai programokkal összevetni ezt az 1992-es játékot, mindenesetre az biztos, hogy a precíz védekezési lehetőségek hiányát mindenki meg fogja érezni… Mivel a közelharci fegyverek előbb-utóbb eltörnek, a tűzfegyverekhez pedig extrém kevés lövedék található a kúriában, ahol lehet, érdemes kerülni az összecsapásokat, és inkább elfutni a vérünkre vágyó lények mellett.

Mindenképpen a fejlesztők javára írható azonban, hogy igen sok összecsapáshoz kidolgoztak valami alternatív megoldást is, amely általában a házban talált könyveket és naplótöredékeket figyelmesen elolvasgatva ismerhető meg. Igaz, az első szobában valószínűleg csak pár elhalálozást, majd állástöltést követően jövünk rá, hogy a szekrényt az ablak elé tolva, illetve a koffert a gyanúsan repedezett padlódeszkákra csúsztatva tudjuk elkerülni az első két ellenfelet, akik ilyen akciók nélkül egy idő után automatikusan megjelennek, és jó eséllyel halálba harapdálnak minket. Az a tipp viszont már egy, a mitikus Medúzáról könyvben szerepel, hogy a lépcsőket őrző, másképp halhatatlan démonokat tükröcskékkel lehet végérvényesen eltakarítani – mint ahogy az is csak a szövegeket át nem ugrók számára lesz magától értetődő, hogy a máskülönben kőkemény harcot kínáló megelevenedett lovagi páncélt egy szoborral megdobva azonnal kiiktathatjuk. Az efféle lehetőségek mind logikátlanok, így tényleg mindent át kell kutatni a Dercetóban, ha nem akarunk végigjátszásokhoz nyúlni.

Raynal persze szólt előre: az Alone in the Dark megannyi harca ellenére sem akciójáték, hanem bizony ízig-vérig kalandjáték. Bár a kezelőfelület rejtett mivolta, a kijelzők hiánya első pillantásra erről nem árulkodik, az enter lenyomásával előhozhatjuk a jóval hagyományosabb felületet, ami ábrázolja hősünk életerejét, a nála levő tárgyakat, illetve azokra kattintva az összes, azokhoz kapcsolódó opciót. Bár nyilvánvaló, hogy a könyveket elsősorban olvasni fogjuk, a némi gyógyító erővel rendelkező süteményeket pedig elmajszoljuk majd, mivel minden tárgyat el lehet dobni és le is lehet tenni, meglepően sok gombnyomást kíván meg még a leginkább magától értetődő akció is.

A tárgyhasználat mellett azonban akad még egy igen fontos játékelem: egy kicsit Raynal következő játékát, a Little Big Adventure-t megidézve, Emily és Edward is két eltérő állapotba helyezhető: választásunk nyomán vagy a harcra, vagy a tereptárgyak manipulálására fognak koncentrálni. A konkrét akciókat mindig a space gomb nyomva tartásával, illetve az iránygombokkal tudjuk bemutatni, de hogy az egy szekrény kinyitása, egy karddal való hadonászás, vagy a puska lassú célra tartása, majd elsütése lesz, az ettől a beállítástól, no meg a kézbe fogott fegyvertől függ. A játék végén egy extra lehetőség is megnyílik: a katakombákban néha szükségessé váló ugrásokat is a menüből indíthatjuk.

Mivel az eleinte tágnak tűnő tárgylimit a játék közepére bizony fojtogatóan szűkössé válik, muszáj lesz a kúria valamelyik termét raktárnak kinevezni, és ott leszórni a valószínűleg-nem-lesz-már-rájuk-szükség kategóriás cuccokat. Én például a lépcsőfeljáróban pakoltam le a már elolvasott könyveket és a lejátszott lemezeket, a kiürült olajosflakonokat és törött vázákat – és ehhez is a minimálisnál jóval több menü-turkálásra volt szükség. Főleg az első végigjátszás során fogunk irgalmatlan időt eltölteni a tárgylista menedzselésével, amíg nem válik egyértelművé, hogy mire is lesz szükség a végjátéknak otthont adó katakombákban. (Spoiler: lámpaolajra mindenképp!)

Az Alone in the Darkot Raynalék ugyanis kifejezetten úgy tervezték meg, hogy a játékos többször is nekifusson minden szintnek, vagy akár minden szobának. Azonnal ölő csapdák, és a kamera holtteréből hirtelen előbukkanó szörnyetegek tucatjai várnak ránk, így érdemes igen sűrűn kihasználni, hogy bárhol és bármikor menthetünk. A terv ezekkel a ma már sokszor olcsónak és unfairnek tűnő megoldásokkal az volt, hogy tudatosodjon a játékosban: zombik ide, démoncsirkék oda, a legkitartóbb ellenségünk bizony maga a démoni befolyás alá került Derceto. Ez 1992-ben valószínűleg még működött is, ma azonban inkább bedühödünk, amikor bármiféle előjel nélkül egy random könyvet elolvasva a játék könyörtelenül megöli karakterünket. Szerencsére ezt, no meg az egyéb, azonnal ölő aljasságokat nem süti el irritálóan sokszor a játék, de minden ilyen elkerülhetetlen halál jelzi, hogy a játszhatósági tesztek még nem léteztek a kilencvenes évek elején.

Ha van különösen idegesítő része a játéknak, hát akkor ez a „labirintus” az...

A kádban lakó lila pacaszörnyeteg sebezhetetlen, így nem érdemes kivégzését erőltetni. Ezt persze addig nem tudjuk meg, amíg meg nem próbáljuk párszor...

Vajon a szénkupacban találunk egy kifejezetten fontos, ámde szabad szemmel láthatatlan tárgyat? Naná!

Talán nem is kellene mondanom: e könyv felnyitását nem éli túl karakterünk...

Az Alone in the Dark portjai közt alig akadtak eltérések. Valószínűleg senki nem mondaná meg, hogy a három fenti képen pont a DOS-os, a PC-88-as, illetve a 3DO-s verziók láthatók.

Macintosh-on és FM Towns számítógépeken már 640x400 volt a felbontás, de amúgy a grafika vagy a játékmenet nem változott meg.

És hogy vajon mi a programozó legrosszabb emléke ebből az időszakból? Egész biztosan az 1992. novemberi Milia gála díjkiosztó rendezvénye. No nem azért, mert mellőzték volna – legalábbis a zsűritagok –, hisz a filmes mintára Cannes-ban megrendezett eseményen videojáték kategóriában az Alone in the Dark kapta meg a fődíjat. A többi díjazott esetében mindig egy designer vagy egy programozó vette át az elismerést, azonban amikor a Milia d’Or átvételére került a sor, a büszkén vigyorgó Bonnell sietett fel a színpadra, és az elsősorban az Infogrames érdemeit méltató beszédében kínosan ügyelt rá, hogy Raynal, vagy a többi fejlesztő neve ne hangozzon el…

Ezt az arroganciát a játék alkotói – elsősorban a francia sajtó által hónapok óta egyöntetűen istenített Raynal – igen nehezen viselték, de a legutolsó csepp még nem ez volt; nem, az a második rész megtervezésekor kirobbant vita során hullott a közmondásos pohárba. Raynal és Chanfray a világraszóló sikert egy mindent a nulláról újragondolt folytatással tervezték meglovagolni – Bonnell viszont kevesebb, mint egy éven belül ugyanezzel a motorral egy jóval nagyobb játékot követelt, ráadásul a kalandelemek felől inkább az akció felé elnyomva a designt.

Hogy ezek után a szakítás pontosan miként is zajlott le, arról mindenkinek csak másodkézből származó információi vannak, mert sem Raynal, sem Bonnell nem nyilatkozott nyilvánosan utolsó, az újév első napján lezajlott találkozásukról. Itt a programozó közölte, hogy ő, Chanfray, Barroz, valamint egy barátjuk (a pocsék Eternam és a remek Shadow of the Comet egyik vezető fejlesztője, Laurent Salmeron) testületileg lelépnek, és saját stúdiót alapítanak.

De Senneville betartotta minden ígéretét, és Raynalék konkrét tulajdonosi elvárások és pénzbeli korlátok nélkül alapíthattak stúdiót – új szövetségesük mindössze annyit kért, hogy ha első fejlesztőstúdióját nagyobbik lányáról, Delphine-ről nevezte el, hát a második stúdiónak a kisebbik lány kölcsönözhesse a nevét. Az ennek megfelelően az Adeline nevet felvett stúdió 1993 januárjában már meg is alakult, és Raynal ötletére egy olyan játékon kezdtek el dolgozni, amely szintén az akciót keverte a kalanddal, és ahol a főszereplő mindenre kihatással levő hangulati állapotát a játékos a korábbinál sokkal kifinomultabban irányíthatta. A Little Big Adventure végül 1994 végén jelent meg, és egész szép sikert aratott – de ez már egy másik történet…

Bonnell túl későn jött rá, hogy az Alone nem szimplán sikeres lesz, hanem egy teljesen új szintre fogja repíteni az Infogramest, így a második részt túl későn rendelte be, zéró előkészülettel. Az eredetihez képest kétszer akkora játékot kellett csinálnunk, feleannyi idő alatt. A menedzsment semmiféle flexibilitást nem mutatott; illetve ez túlzás – egyszer felkínálták azt a lehetőséget, hogy adjuk ki két részben a játékot, egyszerűen a felénél elvágva azt. Azt hitték, hogy a játékokat lineárisan fejlesztjük, a munkát az első szobával kezdve, az utolsóval zárva.

Charpenet viszonya sem volt tökéletes a részvénytársaságként menedzseri szemléletre váltó Infogrames vezetőségével.

Istennek hála az id Software-ért! Az Alone 2 csak azért készült el, mert a Wolfenstein 3D segített levezetni a stresszt. Volt, akit „csak” az eszelős munka tett tönkre, de én amúgy nagyon jóban voltam Chanfrayjel, így a szakítás még fájóbb volt.

Chardot említ egy meghökkentő szövetségest az Alone in the Dark 2 fejlesztésének idejéből.

A Jack in the Dark egy kedves kis ajándék volt; már azon túl, hogy ezen múlott az, hogy a második rész elkészülhet-e időben.

A fejlesztők egy második minijátékot is elkészítettek gyakorlás gyanánt: a Museum of Lovecraft egy interaktív múzeum volt, amelyet később a Shadow of the Cometbe integrálva szintén kiadtak.

Carnby nem tökörészik: a második résznek otthont adó Hell’s Kitchen udvarház kapuját az intróban egy táskányi dinamittal nyitja ki, már itt jelezve, hogy a második rész igencsak más tempóra van szabva.

Mivel a játék elkészítésére mindent egybevetve alig nyolc hónapja maradt a gárdának, a játékmenet szó szerint semmit nem változott – Carnby lehetőségei, a kalandjátékos menü működése és a harc menete is pontosan olyan maradt, mint amilyen az eredetiben volt. Mindössze két különbséget fedezhetünk fel az előd és a folytatás közt: Bonnell kérésének megfelelően tényleg az akció felé tolódott el a játékmenet, illetve egy emlékezetes szakasz során Grace is irányíthatóvá válik. Utóbbi egy klasszikus lopakodós rész, ahol bizony be kell tanulni, hogy mikor és honnan érkeznek majd az ellenfelek; nem állítom, hogy ne lehetne sokkal jobbá tenni ezt az agyonscriptelt részt, de a hangulatnak igenis jót tesz, ahogy a kislánnyal megmentjük a leláncolt Carnbyt.

Amire viszont nem nagyon tudok dicsérő szavakat kipréselni magamból, az az Alone in the Dark 2 akciójátékká silányítása. Biztos lesz, aki ezt túlzásnak tartja – még olyan véleményt is olvastam, amely szerint ez a széria csúcspontja –, de én fenntartom, hogy a rengeteg lövöldözés és sűrű robbantgatás, kifejezetten rosszat tett a folytatásnak. A váltásért két dolog tehető felelőssé: az alkotását mindig is kalandjátéknak tekintő Raynal hiánya, illetve a Wolfenstein 3D hatalmas sikere. Az előbbinek köszönhetően a túlhajtott fejlesztők közül a fejtörőket nyilván senki sem erőltette, így azokból nem csak jóval kevesebb született, de azok is borzasztó egyszerűek lettek. És ha eltűnt a játék egyik igen fontos része, hát valami mással kell feltölteni a játékidőt – az pedig az akció lett, és azon belül is a lövöldözés.

Minden érintett kifejezetten az id Software korszakalkotó játékát hozza fel, amikor erre a témára kerül a sor, az eltérés csupán annyi, hogy ezt a váltást tudatos, vagy jóval ártatlanabb, tudat alatti lépésként említik. Bár ennek keretei között legalább kicsit rendbe szedték a játék irányítását – főleg a futás működött esetlegesen az eredetiben –, az Alone in the Dark 2 motorja abszolút nem volt alkalmas a gépfegyveres mészárlásra, az ide-oda szaladgáló ellenfelek hatékony legyőzésére, a kilenc, elképesztően sok fejlövést kibíró főellenség élvezetes tálalására.

Számomra ez a radikális hangsúly-váltás, no meg ennek egyik legidegesítőbb megnyilvánulása, a kolosszálisan nehéz nyitórész – öt gépfegyveres, illetve shotgunos ellenfelet kell legyőzni egy pitiáner arzenállal – tönkretették a játékot. Ez persze nem jelenti azt, hogy az engine kisebb javításait ne vettem volna észre: a terek nagyobbak (sőt, a Hell’s Kitchen nevű udvarház kertjében néha nehéz észrevenni, hogy valójában ott is egy poligonkockában vagyunk), az ellenfelek okosabbak, az arcok kimunkáltabbak, és úgy általában is sokkal szebb a látványvilág. Felteszem, utóbbival összefügg az is, hogy az Alone in the Dark 2 sokkal lineárisabb lett elődjénél: míg ott akár katakombákhoz vezető végső ajtótól is vissza lehetett baktatni a játékot indító padlásra, itt jól érezhető, ahogy a játék rendszeresen lezárja előttünk a visszaút lehetőségét.

Az Alone in the Dark 2 Japánban: a PC-98 és az FM Towns is megkapta a maga kiadását.

Dübörög a horror PlayStationön, illetve Saturnon. És akkor itt is elismétlem: amikor e verziók napvilágot láttak, már fél éve boltokban volt az első Resident Evil...

Az első részhez képest jelentős előrelépés volt, hogy a hátterek animáltak voltak.

Grace DOS-on, illetve maga a Sátán a Saturn-verzióban; az Infogrames megvillantja a 32-bites hardverek erejét!

Ez persze lehetett volna figyelmeztető jel is a céget irányító menedzserek számára, de az eddigiek alapján mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem így történt volt – Girolami távozására ügyet sem vetve kiadták a parancsot: az Alone in the Dark 3-nak 1994 szeptemberében meg kell jelennie, vagyis az egész munkára az átszervezések és a gyártás között mindössze nyolc hónap jutott. A fejlesztést ezúttal a stáblistában koordinátori titulussal megemlített Christiane Sgorlon vezette, a korábbi két epizóddal a fejlesztői kapcsot pedig továbbra is az író Chardot, illetve a grafikus Charpenet jelentette. Rajtuk kívül majdnem az egész gárda megint lecserélődött, és az óriásira fújt csapat megint brutális munkaidők kíséretében végigdolgozta e hónapokat.

Ezek után nem sok remény lehetett rá, hogy a trilógiát záró fejezet értékelhető lesz, de sokak meglepetésére az Alone in the Dark 3 egyszerre tudott visszatérni az eredeti recepthez, és újítani valamicskét az amúgy két év alatt is kifáradt játékmeneten. Mivel új motor használatára nem nyílt lehetőség, a változások sokkal kisebbek voltak, mint amit akár a játékosok szerettek volna, akár Chardot először papírra vetett, de a második részhez mérve teljesen egyértelmű, hogy a trilógiát záró epizód a jobb.

A játékbeli naptár megintcsak keveset haladt előre: 1925 nyarán vagyunk, amikor Carnby ismét egy meglepő ügybe keveredik – egy olyan kalandba, amely egészen meghökkentő elemeket vegyít össze. A kiindulópont még barátságosan evilági: az első Alone in the Dark után híres színésznővé vált Emily Hartwood egy filmforgatáson eltűnik, így detektívünk hamarosan megérkezik a hölgy nyomában a Mojave sivatagba, a forgatási helyszínre. Itt aztán kiderül, hogy ha van spirituális Mariana-árka a világnak, hát akkor az a Slaughter Gulch nevű elhagyott falu, ahol a film is készült volna. Az egykor aranyásók által létrehozott western-hangulatú település természetesen az őslakosok szent temetőjére épült, az egykori cowboyok most élőhalottként nyüzsögnek a környéken, és a biztonság kedvéért egy radioaktív (és mágikus) érc is kavarja az indulatokat. Ja, és ha ez még nem lett volna elég, hát a Szent András-törésvonal gócpontjánál helyezkedik el az egész városka, úgyhogy Carnbynek még geológiai veszélyeket is túl kell élnie.

És akkor el is spoilerezném a játék legjobb pillanatát: Carnby nem éli túl a veszélyeket! A játék második felében hősünkkel mindenképpen végez egyik ellenfele, de a rutinos detektívet ennyivel nem lehet megállítani. Carnbyt ugyanis egy helyi sámán feltámasztja, de megfelelő korpusz híján egy puma testében térünk magunkhoz – a mind lopakodásban, mind ragadozásban igen tehetséges állatot irányítva pedig a játék legizgalmasabb szakasza következik. Bár mai szemmel elsősorban az tűnik fel, hogy ebből mennyivel többet ki lehetett volna hozni (már a játékidő szempontjából is; a puma negyedórát sem tölt a képernyőn), de emlékszem, anno elvarázsolt ez a fordulat.

Igazából másra nem is nagyon emlékeztem a játékból, hisz a körítést leszámítva az pontosan ugyanolyan, mint a korábbi részek. A fejtörők és az akció egyensúlyát visszaállították az első részben látottaknak megfelelő szintre, így a legtöbb fontos ellenfélhez megintcsak tartozik egy mini-puzzle. Általában valami speciális tárgyat kell megtalálni, és a megfelelő helyen használni (az egyik korai ellenséget például csak egy arany pisztolygolyó tudja leteríteni), az ehhez szükséges tippeket pedig megintcsak könyvek, naplók, sőt, néha poszterek rejtik.

Amikor ’95-körül kipróbáltam a harmadik részt, már csak a nyelvi akadályok miatt is egy végigjátszás mellett haladtam előre – és valószínűleg ezért nem tűnt fel, hogy helyenként milyen borzasztó logikátlan is a program. Ma már az első teremben is elakadtam: az üveget még megtaláltam, annak rendje és módja szerint szét is törtem, ám a benne rejlő érmét semmire nem tudtam használni. Mint kiderült, azt az ivóban álló, látszólag semmire nem használható zongora egy teljesen logikátlan sarkánál kell használni, mert a hangszer így indul be. És hogy a zenének mi a hatása? Megjelenik egy addig láthatatlan olajlámpás, amellyel már el lehet hagyni az épületet – nem mondom, hogy sok logikus fejtörő szerepelt a korábbi részekben, de ezt ma tényleg barátságtalan nyitásként fogtam fel.

Chardot elmondása szerint az eredeti terve az volt, hogy a játék egy nyíltan bejárható területen játszódjon, két, eltérő képességű karakter közti azonnali váltás lehetőségével, de az Infogrames vezetősége, elsősorban a Raynalt oly sok éve a vállalathoz csalogató Mottet minden újítási kísérletet felesleges kreatívkodásnak minősített, és azonnal megakadályozott.

Vákuumban nézve, csak elődeihez hasonlítva azt mondhatjuk, hogy jóval szebb lett a harmadik rész; de ekkorra a riválisok már rég lekörözték az Infogrames szériáját.

A hátterek ugyan sokkal kidolgozottabbak voltak a harmadik részben, de ez 1994-ben már így is igen kevés volt; főleg úgy, hogy harcolni még most is idegesítően nehézkes a játékban.

Érdekes módon Bonnell úrnak nem volt kifogása e felirattal szemben... Igen, az első résszel kapcsolatos balhét követően az Infogrames minden játékát ez a nem enyhén megalomán szöveg kísérte. Talán nem is kell mondani, hogy a francia magazinok minden egyes alkalommal maró gúnnyal reagáltak; volt, aki még gyűjteményt is összeállított e képernyőkből.

Aki akár csak vázlatosan is ismeri a széria történetét, az tudja, hogy ilyen epizód sosem jelent meg – Chardot-t végül elsodorta többi munkája, Charpenet pedig nem rendelkezett annyi befolyással, hogy egyedül el tudja érni a magát megint pocsék anyagi helyzetbe manőverező Infogrames vezetőinél, hogy egy tekintélyes büdzsét utaljanak ki egy ilyen nagy projektnek – főleg úgy nem, hogy közben Lyonban is megindult a negyedik rész fejlesztése. Ez az időutazásról szólt volna, de amikor a játék szánalmas mivoltán és saját kreatív börtönén végleg felháborodó vezető designer, Christophe Nazaret felmondott, Bonnell annyi engedményt tett, hogy átnevezte a játékot Time Gate: Knight’s Chase-re – ahhoz viszont ragaszkodott, hogy az egy új trilógia nyitódarabja legyen. A Knight’s Chase azonban 1995 végén már annyira idejétmúlt volt (és vélhetően olyan pocsékul fogyott), hogy még az Infogramesnek sem volt pofája valóra váltatni ezt a fenyegetést ígéretet.

Sőt, hiába volt bejáratott, és sokak által még mindig kedvelt név az Alone in the Dark, sok-sok évet kellett arra várni, hogy a széria visszatérjen. A továbbra is francia fejlesztésű, és végre jelentős büdzsével felruházott New Nightmare csak 2001-ben jelent meg, és a nagyszámú rivális közt sajnos elsikkadt – részben azért, mert sokkal inkább volt gyenge Resident Evil, mint erős Alone in the Dark, részben pedig azért, mert az idő előtti megjelentetés miatt elképesztő mennyiségű programhiba maradt benne.

És ha már ennyit emlegettem a Resident Evilt, hát nem szabad említés nélkül hagyni, hogy a japán horrorjáték bevallottan merített az Alone in the Darkból. Bár a látvány, a minőség, és a hangulat is teljesen más, az tagadhatatlan, hogy az alapok azonosak: egy férfi és egy női karakter egy elhagyatott kúriába kerül, amelyet elleptek az ismeretlen eredetű szörnyek. Az udvarház tele van furcsa, illogikus fejtörőkkel, és továbbjutás, vagy egy-egy fontos lény legyőzése is mindig a tárgyhasználaton múlik. A közelharc rendkívül veszélyes, a töltények alacsony száma miatt pedig sokszor hasznosabb elfutni ellenfeleink mellett. És persze a technológia is hasonló: renderelt hátterek, melyeken tank-kontrollal irányított poligonkarakterek mozognak – mindezt pedig fix, sokszor filmesen elhelyezett kamerák mutatják. Ezeket az elemeket a két játék fejlesztői persze eltérő platformokon, eltérő rutinnal és eltérő erőforrásokkal használták ki, és bár a japán alkotás vált igazán híressé és sikeressé, azt az alkotók is beismerték, hogy az hiába indult a Sweet Home remake-jeként, ahhoz azért kellett ez a francia remekmű is.

Sok kellemes eseményt a sorozat további története sem tartalmaz: a 2008-as epizód finoman szólva sem váltotta be a reményeket, a két filmről pedig mindent elmond, hogy Uwe Boll volt rendezőjük, illetve producerük.

Mivel az Infogrames – 2007 óta Bonnell nélkül, 2009 óta a felvásárolt Atari nevét viselve – finoman szólva sincs olyan anyagi helyzetben, hogy egy mai szintet megütő, nagyköltségvetésű fejlesztést finanszírozzon, komoly esély van rá, hogy a sorozat sosem folytatódik. Nem tudom, sokat veszítünk-e ezzel: Carnby sosem vált tényleg kedvelhető, úgy igazán népszerű figurává, és az első rész technológiai forradalma, no és persze egy-egy emlékezetes rövid pillanat mellett igazán emlékezeteset sosem alkotott a széria.