UFO: Enemy Unknown

Ahogy a felsorolásból is látszik, Gollopot már a kezdetektől fogva a körökre osztott taktikai játékok hozták lázba, ezért pedig egyértelműen a wargame-ek, illetve az egyéb társasjátékok tehetők felelőssé. Az 1965-ös születésű Gollop apja hatására – Nick öccsével együtt – már gyermekkorától kezdve a különféle táblás játékok rajongója volt, és mikor kinőtt a sakkból és az ostáblából, az egyre komplexebb háborús és gazdasági szimulációkra ugrott rá. A gimnáziumban aztán elkapta a Dungeons & Dragons, elsősorban annak is millió lehetőséget biztosító, megfelelő mesélő irányítása alatt rendkívül taktikus harcrendszere, és innentől kezdve nem volt megállás: a következő éveket Gollop folyamatos játékkal és játéktervezéssel töltötte.

Andynek volt egy gépe, nekem meg volt rengeteg játékötletem. Összetettük, amink volt, és a dolog meglepően jól sült el.

Néha ennyi is elég a sikerhez.

A Time Lords eredetileg egy papír-kocka szerepjáték volt, ahol a véletlenszerűen generálódó eseményekkel és a rejtett dolgokkal a mesélő foglalkozott. Az ő szerepét tökéletesen tudta átvenni a számítógép, ezért választottuk ezt első játékunknak.

Bár Gollop első videojátéka csak 1983-ban jelent meg, ekkor már évek óta a játéktervezés volt a hobbija.

A harcrendszer nem sokkal volt több a kő-papír-olló játék sci-fi hangulatú szavakat használó verziójánál. (Forrás itt és alul: Complete BBC Games Archive.)

A Time Lords minden indításnál véletlenszerűen generálta le a játékvilágot. Gép ellen még nem lehetett küzdeni, ez szigorúan multiplayer játék volt.

Az Islandia végül csak 1984-ben jelent meg – a srácoknak közben rengeteg vizsgán kellett átvergődnie, így a fejlesztés jelentős késéseket szenvedett. Mivel Gollop ekkoriban elsősorban tengeri csatákat feldolgozó táblás játékokra volt rágyógyulva, második programját is ilyen környezetbe helyezte: a legfeljebb négy játékos mindegyike egy tengeri kereskedőházat irányított. Természetesen továbbra is körökre osztott formában zajlottak az események, a fő újdonságot pedig a gazdaság megjelenése jelentette – a mozgási fázisban azokat a hajókat és seregeket lehetett a szigetek közt manőverezni, amelyeket a korábbi kereskedelmi fázisban megvásároltunk. Bevételeket a szigetek elfoglalásával lehetett szerezni, és amikor néhány kör után elfogytak a meghódítható területek, a játékosok lényegében rá voltak kényszerítve az egymás elleni agresszióra.

Ha nagyon akarjuk, a pont egy évtizeddel későbbi Enemy Unknown tulajdonképpen ehhez a játékhoz is visszavezethető – nem csak a makro- és mikroszintű taktikai elemek párhuzamos szerepeltetése miatt, de azért is, mert ebben a játékban debütáltak az akciópontok, amelyek azt befolyásolták, hogy egy-egy egységünk mire is képes egy fordulóban. Az ötlet, siet mindig hozzátenni a designer, nem saját kútfőből származik, hanem az SPI által gyártott komplex táblás játékokból vette át. Ezek számontartása ezekben a fizikai játékokban sokszor nehézkesnek bizonyult, ám számítógépen tökéletesen működtek – és innentől kezdve a designer minden játékának egyik legfontosabb működési elemét jelentették.

Megannyi szerény anyagi helyzetű kortársához hasonlóan új gépre váltás helyett először Gollop is egy 16K-s memóriakiegészítővel próbálta életképesebbé tenni a ZX81-et. A pocsékul megtervezett extra hardver azonban könnyen kiesett a helyéről, azonnal lefagyasztva a gépet. A designer először a ZX81és a memóriakiegészítő deszkára ragasztásával kísérletezett, de végül feladta a küzdelmet, és Spectrumra váltott. Aki szeretne ezzel kapcsolatos rémtörténeteket olvasni, a rampack wobble kifejezésre keressen rá. (Forrás: Allegro.)

A Nebula apró ikonokkal jelölte a galaxis egyes szektorainak állapotát. Egyfajta másolásvédelemként is felfogható, hogy a kézikönyv nélkül szinte lehetetlen kisilabizálni, hogy pontosan mi is látható a képernyőn. (Forrás: World of Spectrum.)

Az egyetem előtti utolsó hónapokat Gollop továbbra is a ZX Spectrum és a BASIC bűvöletében töltötte – következő játékával pedig gyakorlatilag egy új kategóriát is létrehozott. A Rebelstar Raiders volt ugyanis az első játék abban a stílusban, amit magyarul talán osztag-alapú taktikai játéknak nevezhetünk – vagyis továbbra is körökre osztott csaták modellezéséről van szó, de már nem egész galaxisok, bolygók avagy szigetek uralmáért küzdünk ikonokkal modellezett hatalmas hadseregeket irányítva, hanem jóval kisebb léptékben zajlanak az ütközetek. A Rebelstar Raidersben oldalanként körülbelül 20 egység volt egyszerre a pályán, típustól függő támadási lehetőségekkel. A védők és a támadók minden fejezetben eltérő célokkal és felállással indultak, és ez a fajta aszimmetria nagyon jót tett az újrajátszhatóságnak.

A Rebelstar Raiders annak ellenére is egész szép sikert aratott, hogy mindössze három – szigorúan egyképernyős – pályát tartalmazott, ráadásul gépi AI sem volt, így kizárólag két emberi játékossal működött a dolog. A program mind nevével, mind dobozképével a Star Wars-őrületet akarta meglovagolni, de a játékmenet működésével kapcsolatos ihletet ezúttal is a társasjátékok közt kell keresni. A zárt környezetben, fix erőforrásokkal zajló sci-fi csatározások ötletét, valamint a gyors, illetve a célzott lövések megkülönböztetését (előbbi ugye kevesebb akciópontot fogyaszt, cserébe kevesebb esély van a találatra) a Snapshot című társasjátékból csórta Gollop, ráadásul úgy, hogy a designer ezzel soha nem játszott, csak a szabálykönyvet olvasta át.

Nagyon tetszett, hogy hiába volt táblás játék a Warlock, kártyákat is használt. A srácok a suliban sosem engedték, hogy beszálljak, szóval megcsináltam a saját verziómat. Andrew-val BBC Micróra csináltunk is egy verziót, de az grafika nélkül nem nagyon működött – bezzeg Spectrumon!

Julian Gollop lelki sebeket feltépve emlékszik vissza a Chaos létrejöttének igen traumatikus gyökereire.

A varázsigék kiválasztása a meccs elején, illetve egy mágia részletes információi. Hogy tényleg titokban tudjunk mazsolázni, a program felkínált random spell-kiosztást is, de azt a remek javaslatot is megkaptuk a kézikönyvben, hogy zavarjuk ki a haverokat a szobából, amíg manuálisan összeállítjuk varázslónk eszköztárát.

A bal oldali képen egy tűzgolyó látványosan felgyújtotta az arénát. Az így alakítható terep mellett a Chaos másik nagy extrája az volt, hogy a káosz-törvény tengely mentén mi alakíthattuk ki a pálya állapotát. Ha a törvény uralkodott, az oda tartozó idézővarázslatok nagyobb eséllyel működtek, ha nem, nehezebbé válnak. Egy sárkány megidézésére például alaphelyzetben 10% esély van, de ha kisebb mágiákkal a megfelelő jelleműre torzítjuk az arénát, az felugorhat 90%-ra is.

Az 1986 végén megjelent Rebelstar tehát a két évvel korábbi Rebelstar Raiders új kiadása volt, nagyobb, scrollozható térképekkel, és egy seregnyi újítással, amelyek között nem egy, később az Enemy Unknownban híressé vált megoldás gyökerét fedezhetjük fel. A statisztikák közt például megjelent az egységek pillanatnyi bátorságát mutató morál, illetve a körönként rendelkezésre álló akciópontok számát befolyásoló leterheltség. Utóbbi dinamikus volt: felszedhettük a földről ellenfeleink fegyvereit, vagy akár eldobhattuk a kiürült puskákat is. A harcban megjelentek a fedezékek, amelyek közt meglepően előremutató, teljesen dinamikus játékelemként érdemes megemlíteni a lelőtt karakterek holttestét – vagy a droidok esetén a fémroncsokat – is.

Egy másik itt bevezetett, a mai napig használt megoldás a Rebelstarban opportunity fire néven futott, manapság pedig általában overwatch néven ismerjük. Ez azt a képességet takarja, hogy néhány akciópont tartalékolásával ellenfelünk körében is lőhetünk legényeinkkel az óvatlanul közeledőkre. (Naná, hogy ezt is egy táblás játékból csórta a designer; ezúttal az a Sniper! névre hallgatott.) Ez a fedezékekkel kombinálva azt jelentette, hogy csapdákat is lehet állítani – és mivel az eredetivel ellentétben itt már volt gépi ellenfél is (ráadásul nyolc nehézségi szinttel!), ez lényegében végtelen újrajátszhatóságot biztosított annak az egyetlen pályának is, ami a sok extra funkció mellett belefért a programba. A kritikák lelkendeztek, a játékosok tömegesen érkeztek, ám mivel a kiadó a megjelenés előtt nem nagyon bízott a komplex játék eladhatóságában, azt a Firebird budget-sorozat darabjaként, mindössze kétfontos áron dobták piacra. Mivel Gollop eladott példányonként mindössze tíz pennyt kapott, hiába fogyott több tízezer példányban a Rebelstar, hősünk egy új gitárral és néhány nagyobb bulival el is tudta tapsolni teljes profitját.

Az idegenek minden filmrajongó számára ismerősek lesznek. A kiadó a második részt előléptette, és már a Silverbird sorozat részeként adta ki. A deluxe termékvonal tagjaként a Rebelstar 2 már három teljes angol fontba került. (Forrás: Crash.)

A Rebelstar-sorozat nem ért véget a 8-bites korszakban, hisz a 2005-ös, szintén Gollop által fejlesztett Rebelstar: Tactical Command nagyszerű – még ha kicsit UFO-szagú – visszatérés volt e szériához Game Boy Advance-on. (Forrás: GamePeople.)

A Laser Squad tulajdonképpen a designer addigi karrierjének összefoglalása volt, a korábbi megoldások tökéletesítése mellett tele zseniális, videojátékban korábban nem látott új ötletekkel. Ezek közül a legjelentősebb a látómező, a line of sight lemodellezése volt, amelynek köszönhetően a játéktéren csak azok az ellenfelek jelentek meg, amelyekre valamelyik egységünk rálátott. Ma már persze ez természetesnek tűnik, ám a Laser Squad már csak emiatt is forradalminak számított – és az külön megdöbbentő, hogy erre az 1988-ban erőgépnek már a legnagyobb túlzással sem nevezhető ZX Spectrumon került sor. Gollop egyébként ezzel kapcsolatban is hárítja kicsit a felelősséget: ahogy minden interjúban megemlíti, néhány saját tervezésű papír-kocka táblás játékában már próbálkozott ilyesmivel, csak ez még egy dedikált, mesélő-szerű résztvevővel együtt is nehézkesen működött – a pártatlan számítógépet viszont mintha direkt erre találták volna ki.

A másik igen fontos újítást a változatosság kedvéért a szerepjátékokból vette át: a Laser Squad volt a designer első játéka, amelyben minden katona tényleg különálló egység volt, olyannyira, hogy az első forduló előtt limitált pénzmennyiségből szerelhettük fel csapatunk minden tagját. Válogathattunk tucatnyi eltérő fegyver közül, agyalhattunk, hogy plusz tárat vagy gránátokat érdemesebb-e magunkkal vinni, és az adott pályától függően kellett eldöntenünk azt is, hogy fényszablyára (és természetesen nem fénykardra!), rakétavetőre, avagy mesterlövész-puskára lesz-e inkább szükség.

Az alapjáték három küldetést tartalmazott, amelyekhez nem sokkal később – korai DLC-ként – két, egyenként két-két pályát tartalmazó kiegészítő jelent meg. A küldetések ezúttal radikálisan eltérő élményt kínáltak, hisz volt köztük lopakodós orgyilkosság, robbantásokban gazdag szabotázsakció, és kétségbeesett menekülés is. Szintén fontos „újítás” volt, legalábbis Golloptól mindenképp, hogy ez a játék már több platformra is megjelent: Nick párhuzamosan kódolta a sajnos nem sokkal szebb Commodore 64-es változatot, majd Julian Amstrad CPC-re is átírta a programot. Mivel a további portolásokhoz se kedve, se programozási gyakorlata nem volt a testvérpárnak, a jogokat eladták kiadójuknak, a Krisalisnak, akik a következő években átírták a Laser Squadot három további platformra: Amigára, Atari ST-re és PC-re. Ezek meglepően igényes portok voltak, teljesen átrajzolt grafikával, valamint Amigán és Atarin nagyszerű zenével is – azonban a jókora késéssel, csak 1992-ben megjelent PC-s verzió már egeres irányítást is kapott, így talán az a ma legjobban játszható verziója e legendás programnak.

Ha – a képernyőn kívül – nem tombolna körülöttünk még három másik varázsló, akár hagyományos RPG-nek is vélhetnénk a Lords of Chaost.

Pillanatkép egy amigás meccs feléről. A pálya nyugati részén tűzvihar tombol, ami megnehezíti az épp megjelent portál elérését; a vörös ikon az, az út közepén. A kirabolandó kincstár a jobb szélen látható. (Forrás itt és alul: CRPG Addict.)

Gollop játékai között először a Lords of Chaos tartalmazott küldetésről küldetésre továbbvihető, pályák közt fejleszthető karaktereket. A tapasztalati pontokat kiszámítható módon alaptulajdonságok növelésére, illetve új idézővarázslatok megvásárlására lehet fordítani.

A legnagyobb probléma az volt a Lords of Chaosszal, hogy jóval lassabb volt, mint a Chaos, ami sokat csökkentett élvezeti értékén. A végleges verzióval én sem sokat játszottam, mert egy négyfős meccs egy fél napot elvett az ember életéből. Egyedül játszva sokkal szórakoztatóbb volt, csak onnan meg a tartalom hiányzott.

A designer jól tudja, hogy sikertelenebb játékai miért nem működtek megfelelően.

Gollop 2015-ben visszatért kedvenc játékához, és Chaos Reborn címmel, kickstarteres támogatással felújította a szériát.

A két programozó számára élvezetes kihívást nyújtott a ZX Spectrumnál nagyságrendekkel több erőforrással rendelkező modern platformok felfedezése, és néhány próbát követően elhatározták, hogy a leglátványosabb és legizgalmasabb az lesz, ha izometrikus nézetre váltanak – az állandóan saját hatásait vizsgáló Julian emlékei szerint e döntésben a Populous, illetve az azzal eltöltött sok-sok játékóra is komoly szerepet játszott. Az izometrikus nézet még az általuk rajzolt viszonylag primitív sprite-okkal is egész pofás látványvilágot biztosított, és az első Laser Squad minden népszerű funkcióját (a gép elleni játék, illetve a kétfős multiplayer lehetősége, akciópontok, láthatóság, fedezékrendszer stb.) is egész hamar sikerült importálni. Sőt, az izometrikus nézet által biztosított „majdnem-3D” játéklogikának köszönhetően azért csak fejlődött kicsit a játékmenet: a lövedékek pályáját pontosan modellezni lehetett a térben, így a céljukat el nem talált golyóknak is lehetett hatása – ami a rakéták esetében például igen durva is lehetett.

1991 késő őszére el is készült a Laser Squad II játszható demója, ami tulajdonképpen a grafikát, a hangokat, illetve az extra pályákat leszámítva viszonylag kész állapotban volt – ezeket a komponenseket pedig egy nagy kiadó segítségével szerették volna implementálni. Mivel korábbi kiadóik nagy része zavaróan hamar kikopott alóluk, Gollopék ezúttal biztosra akartak menni – így aztán az időszak három legnagyobb, legbiztosabb lábakon álló angol kiadóját keresték meg a félkész programmal. Az egyelőre csak a fejlesztési hardveren, Atari ST-n futó demót így tehát a Krisalisnak, a Domarknak és a MicroProse UK-nek küldték el – ám mindketten egyetértettek abban, hogy az utóbbi lenne a legjobb megoldás. No nem valami mély gazdasági elemzés mondatta ezt velük, sőt, még csak nem is az, hogy e cégnek voltak messze a legjobbak az amerikai kapcsolatai. Nem, kizárólag azért volt a MicroProse a kedvencük, mert az egy évvel korábbi Railroad Tycoonnal Julian, az egy hónappal korábban piacra került Civilizationnel pedig Nick alakított ki nagyon durva addikciót.

A Civilization óriási hatású játék volt. Hogy csak egy példát említsünk, e zseniális játék nélkül vélhetően a UFO: Enemy Unknown sosem születik meg, és helyette csak egy jóval felejthetőbb Laser Squad II-t jegyeznének a játékvilág történelemkönyvei.

Egy játék, amely egyszerre kezeli a hatalmas léptékeket, illetve az egyének szintjét is: naná, hogy erre is akad társasjátékos ihlete a designernek! A játék neve Freedom in the Galaxy, és Gollop szavaival élve „egy totális Star Wars-nyúlás, és nem is valami jól kitalált játékmenettel – viszont tökéletes minta volt arra, hogy eltérő léptékek miként tudnak egymás mellett működni”. (Forrás: BoardGameGeek.)

Ha a MicroProse-nak kutatás kell, hát a MicroProse kutatást kap. És hogy komplexebb legyen a dolog, a játék ezen részéhez a csaták is szükségesek.

Bár az UFOpaedia végül közel sem tartalmazott annyi szöveget, mint a Civilization remek enciklopédiái, a hangulathoz így is rengeteget hozzátettek ezek a képernyők.

A Laser Squad II akkori állapotában – elődjéhez hasonlóan – nem rendelkezett tényleges sztorivonallal, Gollopék ugyanis az eredeti tervnek megfelelően különálló pályákban és nem narratívában gondolkodtak. Az eredeti környezet ugyanaz a „minden belefér” jellegű sci-fi volt, amit a közvetlen előd, illetve a Rebelstar-trilógia is használt, űrhajókkal és lézerfegyverekkel, idegenekkel és robotokkal. A túlzottan kaotikus körítés egy kicsit zavarta Morelandet, aki ezért azt tanácsolta, hogy keressenek, alkossanak valami konkrétabb világot, valami olyat, ami emlékezetes lesz a játékosok számára. Mint például, vetette oda Moreland, ha egy mai környezetet vennénk alapul, csak épp űrlényekkel – mint amilyen a hetvenes években futott angol tévésorozat, a UFO is volt. Abban is volt két könnyen beazonosítható oldal (az űrből érkező inváziós erők, illetve az ellenük szerveződött kommandó, a SHADO), tele volt érdekes kreatúrákkal, ráadásul a koncepció még nem is volt agyonhasználva a játékok világában.

Megintcsak egy olyan radikális változtatási javaslat volt ez, amely pocsékul is elsülhetett volna, ám Gollop nemhogy nem ellenkezett, de egyenesen belelkesedett az ötlet hallatán. Bár a konkrét sorozatot nem ismerte, a koncepció ismerős volt számára. Nyilván, hisz ez az idegenekkel kapcsolatos összeesküvés-elméletek aranykora volt, amikor minden brit bulvárlap anális tesztelés céljára elrabolt magányos autósokról, az 51-es körzet szörnyű titkairól, no meg a köztünk élő idegenekről tudósított, hatalmas versenyben gyártva a tömegkultúrába aztán beivódó elemeket; a „kis szürkék”, no meg a fekete öltönyben grasszáló, szemtanúkat eltüntető kormányügynökök képe is ezekben az években született meg.

A designer fantáziája azonnal meglódult, és elmondása szerint a Geoscape, vagyis a menüben keringő földgömb, no meg az azon feltűnő ufóészlelések ötlete már e tárgyalás során megszületett. És az ötletáradat ezt követően sem állt meg, Julian és Nick ugyanis hatalmas erővel vetették bele magukat a kutatómunkába. Megnézték a tévésorozatot, és elolvastak egy rakás, témába vágó könyvet – ezek közül a legfontosabbnak a Timothy Good által írt Alien Liaison bizonyult. No nem azért, mert bármi hihetőt tartalmazott volna, hanem azért, mert egy RPG-kiegészítőhöz hasonlóan szépen összegyűjtve és kategorizálva tartalmazta a különféle típusú idegen lényeket, fegyvereket, járműveket és stratégiákat.

Hogy honnan jött a később az egész szériának nevet adó X-COM név? Az emberiséget védelmező különleges osztagot először egy Mike Brunton nevű programozó nevezte el, igaz, ekkor még az Extra-Terrestrial Contact Force, azaz X-CON variációban. Mivel ez mindenkiben egy börtönviselt alakok rehabilitációjával foglalkozó civil szervezet képét idézte fel, Stephen Hand közbelépett, és egyetlen betűt átírva létrehozta az X-COM-ot, vagyis az Extra-Terrestrial Combat Force-t (Forrás: KissPNG.)

A bázisépítés és a gazdaság részletei e korai tárgyalásokon kristályosodtak ki.

A már említett Hand azt kérte, hogy a látvány ne a realizmusra törekedjen, hanem legyen inkább stilizált – lehetne például képregényes, vetette fel egyszer Juliannek a projektet továbbra is teljes szívvel támogató kolléga. A karaktergrafikákért felelős sprite-művész John Reitze megszállott Marvel-rajongóként komolyan vette a felvetést, és nem csak egy seregnyi alien-tervet készített ebben a stílusban, de később bármiféle unszolás nélkül, pusztán önszorgalomból összerakta a teljes intrót is. Gollop ugyan meglepődött, amikor egyik nap megkapta a képregényes hangulatú videót, amelyről korábban még csak nem is egyeztettek, de a végeredmény tetszett neki, így az változtatás nélkül került be a programba.

Mivel a korábbi tervekben szereplő idegeneket unalmasnak találta a MicroProse, Gollop és Reitze egészen egyedi megoldást találtak ki a helyzet kezelésére: a grafikus bármilyen designeri behatás nélkül megrajzolt körülbelül 70 eltérő lényt, lényegében mindent papírra vetett, ami az eszébe jutott az „idegen” szó hallatán, majd a listát megmutatták a cégvezetőknek. Ők e galériából kiválasztották a már első pillantásra is izgalmasnak látszó figurákat, Gollop pedig nekiállt kitalálni mindegyikhez valami szerepkört, felruházva e karaktereket valami egyedi extrával. A varázslószerű, köpenyes alakból így jött létre a rettegett Ethereal, aki ugyan fizikailag igen gyenge, ám mentális képességeivel képes katonáink megrémítésére vagy agymosására. A sprite-ja alapján lebegő húsgömbnek látszó Celatidot gyors osztódással és méregköpettel ruházta fel, a Chryssalid pedig nem csak ollói miatt volt veszélyes, de azért is, mert bele tudott petézni vitézeinkbe, akikből így zombiszerű lényeket tudott kreálni. Nem állítom, hogy feltétlenül jó megoldás, ha egy játék ellenfeleit a kinézetük alapján, utólag tervezik meg, de a UFO esetében ez is jól sült el.

Igen, UFO – a Laser Squad II nevet ugyanis hamar lecserélték, amikor a játék a csaták alapvető megoldásait leszámítva már semmiben nem emlékeztetett az eredeti demóra. Sajnos Gollop soha nem beszélt a játék nevének – illetve neveinek – eredetéről, pedig jó lenne tudni, hogy ezzel kapcsolatban ki hozta meg a döntést. Talán sokan tudják, hogy a program Európában UFO: Enemy Unknown, Amerikában pedig X-COM: UFO Defense néven jelent meg – sőt, az európai premier után kiadott amerikai demó X-COM: Terran Defense Force néven futott. Puszta tipp tehát csak a részemről, hogy a MicroProse angol marketingesei a korábban már említett tévésorozat nevét vették kölcsön, ám mivel az semmit nem mondott az amerikai közönségnek, inkább megváltoztatták azt – persze ezen elmélet ellen szól, hogy az X-COM rövidítés jóval értelmetlenebb, mint a legalább mindenki által ismert ufó kifejezés…

A rend kedvéért: a hátterekért felelős grafikus neve Martin Smillie volt.

A zoomolható és forgatható Föld, vagyis az összes stratégiai alképernyőt tartalmazó Geoscape. 1994-ben ez a poligonkupac elképesztően modernnek számított.

Elég néhány gránát, netán egy félrement rakéta, és hiába győzünk, legfeljebb a port és hamut vihetjük haza. Persze, ha az ufót már a levegőben darabokra lőttük, akkor már sehogy nem tudunk abból zsákmányt szerezni.

Az új cégvezetés 1993 késő őszén bejárta az egykori MicroProse UK minden stúdióját, és könyörtelenül rendet vágtak a szerintük fantáziátlan, avagy pazarlónak minősített projektek között. Több stúdió teljesen megszűnt, és rengeteg játék fejlesztését azonnali hatállyal leállították – és ezek közül az első az Enemy Unknown volt, amely nem csak túl komplexnek tűnt, de még legalább fél évre volt a megjelenéstől. Ilyen helyzetben viszonylag ritka, amikor valaki nyíltan szembemegy új főnökeinek akaratával, és itt sem ez történt meg: Moreland teljes titokban folytatta a projekt finanszírozását. Ebben kulcsszerepe volt a háromfős tesztelői gárdának, akik egy emberként állították, hogy az Enemy Unknown fantasztikus játék lesz, csak még egy kis idő kell neki. Hogy az extra stresszel ne zavarjanak be a fejlesztésbe, a Gollop-fivéreknek nem is szóltak erről – ők csak évtizedekkel később tudták meg, hogy jó másfél hónapon át tulajdonképpen illegálisan dolgoztak.

A fordulatot az ügybe az hozta, hogy a Spectrum HoloByte addig irtotta a fejlesztőket és a projekteket, amíg végül arra kellett rádöbbenniük, hogy nincs eladható termékük az utolsó pénzügyi negyedévre, és ezt a részvénytulajdonosok nyilvánvaló nemtetszéssel fogadtak volna. A főnökség kétségbeesetten telefonált Morelandnak, hogy nincs-e valami játéka, amit gyorsan piacra lehetne dobni, és a stúdióvezető ekkor állt elő azzal, hogy de, tulajdonképpen lenne egy ötlete, feltéve, ha megígérik, hogy nem rúgják ki miatta. Az Enemy Unknown tehát megkapta a zöld lámpát, ez a manőverezés azonban egy áthághatatlan határidőt eredményezett, aminek köszönhetően az utolsó három hónap elég durva hajtásba torkollott – heti hét nap, és napi minimum 12 óra munka volt mindenki jussa.

Ennek a folyamatnak az eredménye annyiban pozitív volt, hisz a játék Európában tényleg meg tudott jelenni 1994 márciusának legvégén – sokat már nem tudott hozzátenni a pénzügyi év eredményeihez, de a Spectrum HoloByte végül így is jól jött ki az egészből. Volt azonban egy negatív következménye is a nagy hajtásnak – az Enemy Unknown nem volt teljesen kész, amikor megjelent. Mivel egy ilyen komplex játékot amúgy is nehéz rendesen tesztelni, egy igen komoly, illetve egy rakás kisebb jelentőségű programhiba a játékban maradt – de talán ennél is súlyosabb volt az, hogy a végjáték közel sem volt olyan változatos, érdekes és izgalmas, mint a kampány első kétharmada.

Igaz, a játék legvége legalább emlékezetesre sikerült: legényeink a megfelelő kutatások lefolytatása, illetve élve elfogott idegenek kihallgatása után ugyanis a Mars központjának számító Cydoniát is ledózerolhatták. Ez két különleges küldetést jelent, az elsőben meg kell közelítenünk az idegenek központjának helyet adó piramist, a másodikban pedig lényegében egy bázis elleni támadás, ahol végre mi játszhatjuk az agresszor szerepét – és kellő kitartással végre elpusztíthatjuk az egész inváziót irányító biomechanikus agyat.

Egy képkocka Julian Gollop GDC-prezentációjából, amelyen tökéletesen látszik, hogy a designer milyen alrendszerekből szőtte meg az Enemy Unknown hálóját, hogy a kisebb komponensek mely más részekre vannak kihatással.

Csak néhány a játék eltérő vidékei közül. A csaták környezetét a földre kényszerített ufó pontos landolási helyszíne határozza meg, de a további részletekért a Nick által írt pszeudorandom pályagenerátor felel.

Furcsa, kontraintuitív dolog az, hogy ha a mesterséges intelligencia okosabbnak tűnik, ha néha kiszámíthatatlan, vagy egyenesen akár ostoba dolgokat is csinál. A játékos belső narratívája szerint ilyenkor a gépi ellenfél egy általunk még nem értett tervnek megfelelően cselekszik.

Az Enemy Unknown egyik legjobban sikerült pontja tényleg ez – és ennek köszönhetően a csaták még egy 40 órányira húzódó kampány során sem válnak unalmassá. (Forrás: Wireframe.)

Az épen maradt űrhajók irányítófülkéjében általában megtaláljuk a testőrökkel körülvett navigátort – most azonban legfőbb ellenfelünknek se híre, se hamva.

Ha a játék azt sorsolja ki, hogy az idegenek az adott kampányban a civil lakosságra utaznak, sok ilyen környezetben játszódó csatában lesz részünk.

Az indulást és a játék közepét viszonylag könnyen tudtuk tesztelni, de a végjáték esetében ez nem volt lehetséges. Nagyon nehéz dolog ez, mert a játék komplex rendszerek összjátékára épül, és rengeteg olyan dolog történik a játék elején, amelynek sok-sok órával később is érezni hatását. Minden ilyen lehetőséget az Enemy Unknown fejlesztése során reményünk sem lehetett megfelelően letesztelni.

Julian Gollop magyarázza el, hogy miért is nehéz dolog ilyen összetett és ennyire hosszú kampánnyal rendelkező stratégiai játékokat fejleszteni. (Forrás: Wireframe.)

A katonákhoz való ragaszkodásnak rendkívül jót tesz, hogy szabadon át is nevezhetjük vitézeinket.

Bármit is csinálsz éppen a játékban, tuti, hogy már a következő lépést tervezed. Ha csatázol, a taktikázás közben már a még meg sem szerzett zsákmány által lehetővé tett kutatásokon töprengsz. Ha a bázist bővíted, gondolataid a kormányokkal fenntartott viszony vagy épp a szörnyű és elkerülhetetlen terrortámadások körül forognak. Számomra ez az ideális játékdesign.

Rengeteg lépcső (Islandia, Rebelstar-trilógia, Laser Squad) vezetett az Enemy Unknown megszületéséig, de ennek köszönhetően Gollop biztos kézzel dolgozott.

A Flying Suit használatával teljesen új lehetőségeket kapunk: itt például katonáik a lezuhant ufó tetején tátongó lyukon keresztül tudnak behatolni.

Az Enemy Unknown sikeréhez egy teljesen váratlan körülmény is hozzájárult: az X-akták tévésorozat alig pár hónappal korábban indult el, és mikor a játék a boltokba került, már a fél bolygó Mulder és Scully rajongója volt. Noha nyilván nem teljesen ugyanaz volt a program és a sorozat megközelítése a földönkívüli életet illetően (legalábbis az első évek során), az tagadhatatlan, hogy a már első évadával is sokmillió rajongót szerző széria felkorbácsolta az érdeklődést az idegenek iránt.

A Spectrum HoloByte tulajdonképpen semmiből jött ajándék sikerként élte meg a játékot, így nyilván azonnal portokat és folytatásokat követelt. A portokkal még semmi gond nem volt: Nick a hardveres megkötések ellenére is igen hamar elkészült az Amiga-verzióval, a munkával megbízott Climax pedig erre építve villámgyorsan összedobta az Amiga CD32-kiadást is, így ezek 1994 végén már a boltokba is kerültek. Igaz, időközben sajnos csődbe került a Commodore cég, így ezek a számítógépek elveszítették piacuk jelentős részét – már amennyiben jóindulatúak vagyunk, és azt állítjuk, hogy a CD32-nek volt valaha piaca…

A játék utolsó kiadása konzolra készült, és 1995-ben, a PlayStation európai és amerikai megjelenését követő hónapban jelent meg – vagyis lényegében semmit nem tudott kihasználni a konzol igazi tudásából. Olyannyira korai játékról beszélünk, hogy még nemhogy támogatta a konzolhoz készült egeret (ezt a saját identitásra vágyó Sony pár éven belül lényegében eltüntette a fejlesztők eszköztárából), de anélkül pokoli nehezen is volt játszható. Az egyetlen előrelépés a zenéket érte: a CD-formátumot kihasználandó 63 percnyi teljesen új muzsika került a korongra. E mellett e verzió egyetlen érdekessége talán az, hogy két év késéssel Japánban is megjelent, mégpedig a sorozat egyetlen olyan borítóképével, amely tényleg a játékmenet alapján készült.

(Nem is olyan) apró hazugsággal csábítja a játékosokat a borító...

Nem nagyon játszottam vele. A grafika impresszív, de a játék zavaróan nehéz lett.

Julian Gollop sommás véleménye a második részről.

A sztori 40 évvel Cydonia meghódítása után veszi fel a fonalat – az első inváziós erőt vezérlő kiberagy haldoklása közepette kibocsátott végső tachyon-sugár ugyan töredékmásodperc alatt elérte a Földet, ám évtizedeknek kellett eltelnie, mire az kifejtette hatását az óceánok mélyén. Mint kiderül, az örök sötétségben, a tengermély szakadékaiban, a felderítetlen barlangokban ocsmány lények hordái rejtőztek, és mikor évezredes szendergésüknek vége szakad, hát nem vidáman ébrednek. Igen, H. P. Lovecraft regényeinek hatása letagadhatatlan – a végső helyszín, az idegenek vízmélyi városa például árulkodó módon a T’Leth névre hallgat.

A fenti történet jelenti a magyarázatot arra is, hogy miért kell mindent a nulláról újrakezdenünk. A Cydonia feletti győzelmet követően az X-COM-ot további feladat híján feloszlatták, így mikor újraindul a küzdelem, csak újoncok közül toborozhatunk, és tengeren úszó bázisunkat is nulláról kell felépíteni. Mivel a tenger mélyén nem működnek az emberiség fegyverei – beleértve az eredetiben az idegenektől eltanultakat is –, a tudományos kutatás is az alapoktól indul el. És persze ellenfeleink is teljesen mások, így az ő taktikáikat és képességeiket is a lehető legfájdalmasabb módon kell kiismernünk.

Ahogy a játék címe is jelzi, a második rész a víz alá költözik. No nem kizárólagosan, lesz néhány felszíni csata is, mondjuk kikötők vagy szigetek megvédése, netán hajók visszafoglalása – de a legtöbb ütközet fák helyett algákat, űrhajók helyett tengeralattjárókat, gépfegyverek helyett szigonyokat vonultat fel. És persze ellenfeleink is teljesen megváltoztak: a jobbára a popkultúrából átemelt bestiák helyett galaktikus horrort kapunk, mégpedig a vízi környezethez illesztve, vagyis rengeteg humanoid hüllőt, ráklényt és medúzaszerűséget vonultat fel a program. A változatosságot tovább növeli, hogy a legtöbb lénynek több verziója is van, és az eltérő rangú példányok jelentősen különböző ellenállást tudnak felmutatni.

Bár teljesen megváltozott a grafika, illetve lecserélődtek az ellenfelek, fegyverek és egyéb eszközök, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Terror from the Deep explicit módon az alapjáték gyors átskinezéseként készült. Ezért aztán lehet, hogy a játék teljesen máshogy néz ki, mint az Enemy Unknown, de az is biztos, hogy teljesen ugyanúgy működik. Kis túlzással minden fegyvernek, páncélnak és képességnek megvan a maga párja, és ha az ember sokat játszott az eredetivel, ez viszonylag hamar zavaróvá is válik.

Sajnos ez természetesen azt is jelenti, hogy az új környezetnek köszönhető jelentősebb változásokban sem részesedünk: a fizika például változatlan (pedig egy víz alatti robbanásnak azért lehetne látványos hatása), karaktereink még csak nem is úsznak, hanem ugyanúgy lépkednek a tengerfenéken, mint felszíni kollégáik. Nyilván az időhiány tehet róla, de úgy érzem, a helyszínek tekintetében is jóval többet lehetett volna kihozni ebből a potenciálisan tényleg különleges vízalatti környezetből – annyi valódi fura helyszínt ismerünk a tengerek mélyén, hogy kicsit igénytelennek tűnik a sok viszonylag kopár placc egy játékban, ahol ugye elvileg még a realizmus sem szabhat gátat a kreativitásnak.

Rengetegszer látott, mondhatni klasszikus hiba a körökre osztott taktikai játékok folytatásainál, hogy a fejlesztők túlzottan megnehezítik a játékot. A Terror from the Deep is ezt tette, elsősorban túl hosszú, sokszor óráig tartó misszióival.

Julian Gollopnak egyfelől természetesen igaza van, másfelől azonban a második rész fejlesztői egy általa elkövetett hiba miatt vitték túlzásba a dolgokat.

Ha már ördögien nehéz volt a játék, a néhol egyenesen horrorisztikus látványvilág kiválóan éreztette, hogy nem sok esélyünk van a túlélésre.

A játék egyetlen portja, a PlayStation-kiadás másfél év késéssel, 1996 decemberének végén került a boltokba, és ugyanolyan nehézkesen irányítható volt, mint az első rész konzolos átirata; a fejlesztők egyetlen menüt sem alakítottak át kontrollerre.

Az X-COM: Apocalypse elkészítése majdnem napra pontosan három évet vett igénybe, és ennek során a játék többször is radikálisan átalakult – a munka problematikusságát talán jelzi, hogy a projekt összesen öt producert fogyasztott el, és még így is félkészen jelent meg. Mivel ezt az epizódot a legtöbben talán csak hírből ismerik, először nézzük meg, hogy milyen is lett a végleges verzió, aztán kitérek arra is, hogy mennyi mindent nem sikerült megvalósítani Gollop tervei közül.

Az Apocalypse alcím arra utal, hogy az idegenekkel vívott sokéves háborúskodás alaposan tönkretette a Föld ökoszisztémáját, a végső csapást pedig ironikus módon a fertőzés gócpontjának számító T’Leth lerombolása jelentette. A város megsemmisítésekor temérdek szennyező anyag került a tengervízbe, és ennek köszönhetően évről évre egyre lakhatatlanabbá vált bolygónk. 2084-re, a játék indulására ez odáig jutott, hogy az emberiség Földön ragadt maradéka már egyetlen városba volt kénytelen visszaszorulni, és már az is invázió alatt áll. A támadók megint egy teljesen új bandához tartoznak: a fura lények ezúttal nem egy másik bolygóról, hanem egy másik dimenzióból jöttek – no persze a gyakorlatban, a játékmenet szintjén ez semmi különbséget nem jelent…

A harmadik X-COM-játékban tehát nem a teljes bolygó, hanem egyetlen óriási város megvédése a feladatunk, a csatán kívüli lehetőségeket mutató felület tehát most már egy SimCity-szerű nyüzsgő település képét veszi fel, tele egyszeri civilekkel, építkezésekkel, illetve dimenzióváltó szörnyetegek rombolásával. Ha messziről nézzük, a játékmenet igencsak emlékeztet a két korábbi felvonásra: bázisokat építünk, fejlesztjük legénységünket, kutatjuk az újabb és újabb harci eszközöket, és természetesen rengeteg csatát vívunk meg izometrikus nézetből, hogy aztán siker esetén ellenfeleink otthonában vessünk véget a háborúnak.

Az Apocalypse koncepciója egy, a Games Workshopnál végül meg nem valósult Judge Dredd-játéktervem alapján született meg. Oda is egy élő várost képzeltem el, eltérő frakciókkal, komplex diplomáciai és gazdasági lehetőségekkel.

Ha azt hitted volna, hogy az Apocalypse teljesen friss ötlet volt...

Mega-Primus egy kis szelete a térképen, illetve első bázisunk a város egy nyugodt sarkában. Ugye, hogy nem cyberpunk pokolnak tűnik a vidék?

Az eltérő frakciók mind eltérő módon reagáltak a különféle eseményekre. A Marsec például igen érzékeny alkalmazottainak gyilkolászására, így náluk vigyázni kell a bősz gránátozással, mert a járulékos kár óriási is lehet. A rendőrség emellett a várost érő anyagi kárt is szimpátiavesztéssel torolta meg, az idegeneket messiásként kezelő Szíriusz-szekta pedig sosem lesz barátunk.

Az androidokra (jobbra) nem hatnak a mentális képességek, azonban fejleszteni sem lehet őket, mint az emberi és hibrid katonákat. A felhasználható tárgyak terén a fajok nem különböznek. (Forrás: Steam.)

Mivel ezúttal egyetlen, az ellenfél által körbevett városban zajlik az akció, nem fogunk távoli expedíciókban részt venni – olyannyira nem, hogy a legtöbb küldetés legalább részben belső tereken, épületek belsejében zajlik. Kutatóbázisok, bevásárlóközpontok, irodák, lakóházak, hangárok és még ki tudja, milyen funkciójú építmények adnak helyet az összecsapásoknak, általában több emeletet is felkínálva – a legnagyobb helyszínek kilenc szintet tartalmaznak. Ennek köszönhetően harci erőnk is méretesebb lesz – a 12 fő szállítására alkalmas buszokat igen hamar ki lehet fejleszteni, de mivel most már a járműveket is lehet szerkeszteni, később egy akár 36 főt szállító gépet is összerakhatunk. Ezen túl azonban a földi járművek sajnos nem túl hasznosak, elsősorban azért, mert még a legnagyobb tank sem képes elhagyni az utcákat. Ellenben a repülő egységekből egész flottára lesz szükségünk, hisz Mega-Primus egén csak úgy nyüzsögnek az idegen bombázók, vadászgépek és csapatszállítók. Ezek közül mindegyik más bánásmódot igényel, és a leggyorsabban az utóbbiakra kell reagálni, hiszen ezek szállítmánya fertőzi meg a várost uraló szervezeteket.

Igen, az idegenek már nem szimpla támadásokkal „generálják” a csatákat, hanem megpróbálják megszállni a különféle szervezeteket. A tisztítás természetesen erőszakos, és minél gyorsabban történik, annál könnyebb dolgunk lesz – ha villámgyorsan reagálunk, csak az apró besurranó bandával kell szembenéznünk, pár nappal később viszont lehet, hogy már egy seregnyi védővel kell szembenéznünk. Az is megtörténhet, hogy egy szervezet felett az idegenek teljesen átveszik a hatalmat, ilyenkor ennek a brigádnak a támogatása végleg elvész.

A kezelőfelület sokkal bonyolultabbnak tűnik a korábbi felvonásokban szereplőkhöz képest, de szerencsére a gombok funkciói maguktól értetődők.

A tereprombolást alaposan kibővítették: a csataterek minden részét meg lehet semmisíteni, a megfelelő kilotonna bevetése esetén akár a körülöttünk levő egész épületet is. A pusztítást jelentősen fokozza, hogy nem egy idegen faj teste berobban, amikor elpusztulnak – a láncreakció pedig elképesztő lehet.

A valós idejű harcokat egyszerű scriptekkel szabályozhatjuk. (Forrás: Steam.)

Bár az Apocalypse tele van okos változtatásokkal és új ötletekkel, messze nem sikerült minden tökéletesre. Vegyük például a grafikát, amely valahogy sosem áll össze egységessé. Bár a leírás alapján Mega-Primus egy tipikus cyberpunk disztópia kellene, hogy legyen, a valóságban egy parkokkal teli színes kisvárosra emlékeztet. Oké, felhőkarcolókkal teli kisvárosra. Néhol – például az autók tekintetében – Fallout-szerűen az ’50-es éveket idézi a design, csak itt nem az atomreaktor, hanem a kerekeket felváltó lebegés adja meg az extra csavart.

Most kipróbálva e játékot mindezzel nem volt akkora bajom, mint a korabeli kritikusoknak – a helyenként szépen kidolgozott helyszínek, a hatalmas robbanások, és a totális tereprombolódás sok mindenért kárpótolt. Ami viszont kiborított, az a karakterek – beleértve a saját és ellenséges harcosokat is – kinézete, hisz az tagadhatatlanul stílustalan lett. Az Apocalypse idegen lényei elvileg más dimenziókból érkeztek, de a legtöbb ennek ellenére is valami színes humanoid, vagy valami kukacszerűség.

Julian Gollop évtizedekkel a megjelenés után elárulta, hogy ennek az volt az oka, hogy kérése ellenére nem az Enemy Unknownon dolgozó gárda kapta meg a grafikusi feladatokat, hanem egy új, viszonylag tapasztalatlan csapat, akik hibát hibára halmoztak. Az idegenek megtervezésére például pokoli pénzért felbéreltek egy híres sci-fi művészt, aki végül egy seregnyi csodálatosan kidolgozott szobrot szállított le. Amikor ezeket a MicroProse-nál megpróbáltak 3D-szkennelni, azonnal kiderült, hogy a ’93 körüli technológia nem tart még ott, hogy a részleteket is észlelje a hardver, így az összes egyediség eltűnt a lények kinézetéből – és ezt próbálták meg a szörnyű színválasztással ellensúlyozni.

A járműveket tervező grafikus nagyszerű munkát végzett, de az idegenekkel, a várossal és az épületekkel a mai napig nem sikerült megbarátkoznom.

Még a fejlesztés vezetője sem volt megelégedve a látvánnyal – de egyszerűen nem volt lehetősége változtatni a dolgokon.

Látod a karakter feje melletti két slotot? Oda lehet behelyezni a kibernetikus beültetéseket. Igaz, a játékban csak egyféle ilyen kütyü szerepel, így az egyik hely mindenképp kihasználatlan marad – igen, innen is ki kellett valamit vágni az utolsó pillanatban, ezúttal olyan későn, hogy a nyomok eltüntetésére már nem maradt idő.

Hogy kinél voltak akkoriban az X-COM-jogok? Ezt senki nem tudta pontosan; a mi ügyvédeink azt mondták, hogy per esetén a MicroProse nyerne, az ő ügyvédeik pedig úgy gondolták, hogy mi győznénk. Végül kaptunk egy ajánlatot: ők nem törlik az Apocalypse fejlesztését a kétharmadánál, plusz hozzánk vágnak némi pénzt és a szokásosnál sokkal nagyobb részesedést a játék eladásai után, ha a teljes franchise mindenestül átkerül hozzájuk. Nem akartunk pereskedni, szóval így történt.

Itt a magyarázat arra, hogy a Mythos játékát miért tudta szabadon folytatni a MicroProse, illetve annak megannyi későbbi tulajdonosa.

Bár eladási számok sosem kerültek ki erről az epizódról, az biztos, hogy elődeinél érezhetően gyengébben fogyott. Néhányakat talán oktondi módon – és hozzám hasonlóan – a valós idejű harcrendszer opcionális bevezetése riasztott el, de az sem segített sokat a játék sorsán, hogy a projektet az elején teljes mellszélességgel támogató Spectrum HoloByte lényegében nem költött a marketingre – mert nem tudott erre pénzt áldozni. A cég ekkor már vad tempóban sodródott a csőd felé, és egy évvel később a Hasbro fel is vásárolta őket. A bukáshoz az is hozzájárult, hogy ’97-ben már teljesen más volt a játékpiac, mint az első rész megjelenésekor: az FPS-ek és RTS-ek aranykorában járunk, amikor egy ilyen sok változóval dolgozó, ennyi taktikai lehetőséget kínáló játék még valós idejű irányítási lehetőség mellett sem érdekelte a játékosok túlnyomó részét.