gyönyörű titkok könyve

Hiába volt minden idők egyik legfontosabb konzolja, hiába hozott elődjénél sokkal több klasszikus, ma is kiválóan játszható alkotást, a Super Nintendo nem tudott olyan sikeressé válni, mint amilyen a NES volt; az előbbi eladásai az 50 milliót sem érték el, az utóbbi a 62-höz áll igen közel. A visszaesés elsősorban – minden bizonnyal a Sega hatékony marketingeseinek és persze ezzel együtt a remek Genesisnek köszönhetően – Amerikában volt radikális, de még Japánban is kétmillióval kevesebb játékos ruházott be Super Famicomra, mint amennyien az elődkonzolt megvették. Ennek köszönhetően a NES és a Famicom máig tartó módon uralja a nosztalgiázni vágyók kiszolgálására épült ipart, és sajnálatosan kevés figyelem jut az újabb gépre, mind Japánban, mind a szigetországon kívül.


Ezért aztán cseppet sem túlzás, hogy a Super Famicom-játékokat megszállottan gyűjtő Stuart Brett könyve ténylegesen hiánypótló kötet – olyannyira, hogy néhány játék most először szerepel nyomtatásban bemutatva! És nem mellékesen ez a tény is kiválóan jelzi, hogy hiába a konzol máig tartó remek megítélése, mégis mennyire el van hanyagolva a téma, még Japánban is.

Nekem elképesztően bejött a könyv fókuszált, egységes, unalmassá mégsem váló stílusa: a hat eltérő beköszöntőt és felvezetést követően kapunk 260 oldalt, azaz 260 Super Famicom-játékot. Minden oldalon szerepel egy dobozkép pontos életnagyságban, és minden esetben profin fotózva – itt nincsenek gagyi szkennek vagy amatőr fényképek. A kép mellé kapunk némi alapinformációt (a játék címe, stílusa, kiadója és fejlesztője, illetve a megjelenés éve), no meg két bekezdésnyi szöveget: egyet a játékról, egyet magáról az adott dobozképről. A könyv nem akar enciklopédia lenni, megmarad művészeti albumnak, mégis minden oldalra jut egy-két érdekes megjegyzés, korábban – legalábbis angolul – nem nagyon olvasható információ. Screenshotok, illetve külön artworkök nincsenek, és egyáltalán nem is hiányoznak.

Fontos tudni, hogy a cím nem hazudik: itt nem Super Nintendo-játékokról van szó, hanem a japán konzolra, a Super Famicomra készült programok kapják a főszerepet. Ezért aztán a kötetben találkozhatunk egy rakás olyan játékkal is, amellyel jó eséllyel még emulátorral sem szórakoztunk; hisz nevük sokszor még lefordítva sem értelmes, angol nyelvű információ még ma sincs a legtöbbről, és mégis fantasztikusnak tűnnek. Hogy csak egy példát mondjak, soha korábban nem hallottam még a Kishin Kourinden: Oni nevű játékról (ami ráadásul egy négyrészes sorozat tagja), a borító és a rövid leírás alapján mégis azonnal vad vágyat éreztem rá, hogy kipróbáljam. Japán, a Heian-korszak vége, szamurájokkal és robotokkal, mindez egy tradicionális RPG-be burkolva– hát milyen jól hangzik már?!

De a jól ismert játékok borítóival kapcsolatban is vannak érdekes történetek – a sok hasonló sztori közül az egyik legismertebb talán a Street Fighter II Turbo esete. Japánban természetesen a Capcom az egyik legrangosabb saját grafikusát bízta meg a gigantikus sikerű széria új részének illusztrálásával, és Kinu Nishimura (apró japán őrület: ez csak a hölgy művészneve, az igazi a mai napig nem ismert, hiába lett sok festménye ikonikus!) természetesen itt is fantasztikusan teljesített, kiválóan továbbgondolva az eredeti borítót festő Akira Yasuda, vagyis Akiman „karakterpiramisát”. (Valljuk meg, az alapkiadás borítóján egy deszkát kettéharapó Blanka nem az ő – amúgy fantasztikus – karrierjének csúcspontja.) A Capcom amerikai szárnya úgy döntött, hogy ez nekik túlzottan japános, így a munkát kiadták egy Mick McGinty nevű szabadúszó grafikusnak, aki korábban sosem látta a játékot. Hogy legyen némi információja a karakterekről, adtak neki pár polaroidképet (!) a játéktermi verzióról, és közölték vele, hogy valami ilyesmi kellene ide is, csak „eladható, amerikai stílusban”. Ennek ismeretében persze mondhatjuk, hogy végeredményben ő is remek munkát végzett, de a szomorú arccal a vizes csempén hanyatt eső Sagat látványa még ma is igen komikus.

Bár nem látszik teljesen, de az Axelay japán borítója elképesztően jól néz ki.

Egy könyv, öt Mega Man-játék – jól meg lehet figyelni, hogy miként fejlődött a széria.

 Indy hiába amerikai srác, a nyugati borító jóval gyengébb volt.

 Igazi klasszikus csak Amerikában lett, talán azért, mert a borító ott jóval vadabb lett.

A Prince of Persia japán dobozképe elképesztően hangulatos; olyannyira, hogy szívesen vennék egy ilyen grafikai stílusban készült folytatást is. Tényleg érdemes összevetni az egészen szörnyű amerikai borítóval!

 Bár nem olvasható jól, ez a játék a Rokudenashi Blues: Taiketsu! Tokyo Shitennou címet viseli. Egy Masanoru Morita-manga alapján készült verekedős játék, de korábban én sem hallottam róla.

Nem tudom, kinek köszönhető a Super Metroid nyugati borítója a rikító színeivel és a tetejéről belógó vérgagyi karmokkal, de biztos vagyok benne, hogy ma is marcangolja a lelkiismerete borzalmas cselekedete miatt...

És ha jól esik mazsolázni a sosem látott játékok között, hát legalább ilyen érdekesek azok az oldalak, melyek nyugaton is megjelent, esetleg már eredetileg ott készült játékokról szólnak. Talán nem meglepő, hogy a legtöbb ilyen program nagyságrendekkel művészibb, lenyűgözőbb borítót kapott – a Prince of Persia például, amelynek Amigán még egész stílusos volt a dobozképe, addig SNES-en ezzel a borzadállyal hódított. A Super Famicom-kiadás ellenben egy Katsuya Terada-festményt kapott, és persze a Blood: The Last Vampire grafikusa itt is maradandót alkotott. (És ez nem is a művész legjobb alkotása a könyvben, hisz a kódexet záró Zoku: The Legend of Bishin még hatásosabb borítóval került a boltokba.) 

Hogy egy másik random példát hozzak, szintén hatalmas előrelépés a Choplifter III: Rescue Survive keleti borítója, ami a rémesen kaotikus amerikai festménnyel és az európai verziót díszítő fényképpel szemben kiemeli a játékmenet lényegét, a túlélők mentését is. És hiába van szó egy eredetileg nyugati fejlesztésű, ráadásul egy egész jól ismert játékról, a nagyszerű japán borítóról nincs az interneten ennél nagyobb kép…

Általában még azok a dobozok is jobban néznek ki a Super Famicom-verzió esetében, amelyek lényegében csak egy logóból állnak. Érdemes megnézni például az NBA Jam két verzióját, ahol szimplán az a tény, hogy Japánban álló dobozt kapott a program, az azonos, meglehetősen ócska logó ellenére mennyivel stílusosabbá tette a képet. (Ugyanez igaz egyébként a mindenhol egy szimpla sárkányos logóval jelentkező Mortal Kombatoknál is.)

Persze nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak mestermunkák találhatók meg a kiválasztott játékok japán dobozképein; nem, dehogy, az 1448 hivatalosan megjelent Super Famicom-játék között bőven voltak amatőr munkák is, mások pedig egyszerűen megelégedtek valami középszerű, anime-stílusú rajz fantáziátlan használatával. Szerencsére ez a gyűjtemény okosan válogat, így a 260 bemutatott dobozkép általában a legjobbakat gyűjti össze, kiegészítve néhány olyan alkotással, melyek valami más ok miatt jelentősek. A Super Famicom-gyűjtés Szent Grálja, a Rendering Ranger R2 (amúgy Manfred Frenz játéka, aki a Katakis és a Turricanok atyja is) természetesen nem maradhatott ki, ha már a könyvet megálmodó Stuart Brett birtokában van a Japánban mindössze 5000 példányban gyártott program egy tökéletes állapotú példánya. Vagy ott van az obskúrusságot művészetté fejlesztő Motoko-chan no Wonder Kitchen, egy kereskedelmi forgalomba sosem került játék, melyet egy szószok gyártásával foglalkozó cég, az Ajinomoto készíttetett promóciós termékként; ahogy a könyvből megtudtam, két nagy adag majonéz megvásárlását bizonyító blokk beküldésével lehetett megszerezni. A borító fabatkát sem ér, a sztori miatt azonban mindenképp tényleg helye van a könyvben!

Maga a kötet egyébként megdöbbentően igényes (még a Bitmap Books korábbi könyveihez képest is), már a vastag, fekete borítóra aranyszínnel nyomott szövegek is jelzik, hogy nem valami ízléstelen, összecsapott munkával van dolgunk. A négyzet alakú oldalak eleinte talán meglepőnek tűnhetnek, de minderre tényleg szükség volt, ha életnagyságú képeket akartak használni, és ezek mellé még némi szöveget is akartak passzírozni. Biztos meg lehetett volna oldani a hagyományos kötet-formát is némi zsúfolással és átrendezéssel, de szerencsére a jobb megoldást választották, így a tördelés kellemesen szellős lett, a negatív terek pedig az ízléses színválasztásnak köszönhetően csak emelnek a könyv esztétikai értékén.


A Super Famicom: The Box Art Collection parádésan jól sikerült könyv – borítókkal foglalkozó művészeti albumként is a legjobbak közé tartozik, ráadásul a Super Famicomról, annak játékairól és a konzol japán aranykoráról is megdöbbentően sok derül ki belőle. Csak remélni tudom, hogy elég sikeres lett a kötet, hogy érkezzenek a folytatások – nem bánnám, ha ugyanebben a stílusban más konzolok is sorra kerülnének, egy hasonló koncepciójú PC-98-, PC Engine- vagy akár Game Boy Advance-összeállításért nagy összegeket fizetnék. De ha Stuart Brett nem akarja otthagyni kedvenc konzolját, hát istenuccse, egy második Super Famicom-kötetre is vidáman benevezek!

A bevezető kép Hiro Isono munkája, a Secret of Mana legendás borítóképe.
A fotókat a könyv kiadójának oldaláról szedtem.

A cikk 2017 decemberében lett publikálva.

Szólj hozzá!