kelet-NYUGAT 15:10

Ötödik alkalommal állítottam össze az előző év legjobb játékborítóit összegyűjtő listát, és bizony idén sem volt könnyű dolgom – már csak azért sem, mert a koronavírus következtében észrevehetően kevesebb játék jelent meg fizikai formában, mint azt megszokhattuk. Ahogy a digitális játékpiac egyre növekvő tempóban terjed, úgy hárul egyre kevesebb figyelem a dobozokat díszítő borítók megalkotására. Érdekes módon a nagykiadós, csúcskategóriás játékok megint meglepő mértékben hiányoznak a listáról; ott muszáj biztosra menni, ezeréves design-kliséket, páratlan számú morcosan nézelődő fegyveres alakot használni a borítón. Nyilván egy, az átlagtól radikálisan eltérő stílusú képpel a vevőközönség egy része akár el is riasztható, de ha a kompozíció, a színválasztás és a művészi igényesség a helyén van, szerintem jóval több játékos lesz, aki pont emiatt veszi le a polcról a dobozt, vagy legalább kattint rá kíváncsian az ikonra a digitális boltokban.

Ahogy eddig, most sem klasszikus, rangsort kifejező toplistáról van szó, egyszerűen ABC-sorrendben következnek az általam az átlagnál jóval vonzóbbnak vagy érdekesebbnek talált 2020-as borítók. Az sem változott, hogy csak azon programok jöttek számításba, amelyek tényleges bolti megjelenést is kaptak, elvégre a díjazás legalább részben annak szól, hogy a grafikusok miként tudtak megbirkózni a logók és kötelező feliratok elhelyezésének undok problémakörével. Merthogy nem csak az unalmas klisék elkerülése, egy frappánsan minimalista design vagy akár valami vonzóan fura színhasználat számított mérlegelésnél, hanem az összhatás is. Most sem szerepeltettem azokat a képeket, amelyeket korábban már – más platformon vagy más régióban – díjaztam. Ahol van nyugati kiadás, ott annak címét használtam, akkor is, ha az elismerés valamiért kifejezetten a japán verzió borítójának szól.

A 2016-os lista itt van, a 2017-os kiemelteket itt lehet megtekinteni, a 2018-as díjazottak itt találhatók, 2019 legjobbjairól pedig itt írtam.



aonatsu line

A japán néplélekben a három gimnáziumi esztendőt követő utolsó kurta nyárnak meghatározó szerepet tulajdonít: ez a gondtalan gyermekkort, illetve a felelősségteljes felnőttkort elválasztó érzelmi határ, még akkor is, ha tényszerűen sokaknál ez abszolút nincs így. A rengeteg film, light novel, manga és anime mellett videojátékok is tömegesen dolgozzák fel ezt az érzelemdús időszakot, és az Aonatsu Line is ezekre a hetekre koncentrál egy, az eseményekbe beleszólást nem engedő visual novelként.

Akár valakinek e stílus, akár nem, a lánykákra koncentráló borító kifejezetten igényes darab – ez persze nem meglepő, ha az ember ismeri a designer Umiko korábbi munkásságát. A képen ugyan egy sziget takarja ki, de azért beleképzelhető a címben említett költői „kék vonal” is, amely az eget és a tengert választja el egymástól.

cloudpunk

Megvallom, elsősorban a borító miatt vettem meg a Cloudpunkot – ki ne szeretne elveszni egy ilyen zsúfolt, neonfényben tobzódó sötét kiberpunk város utcáin?! Hát, mint kiderült, a játék nagyon nem erről szól, hisz repülő autónkkal általában magasan az utcák felett fogunk pöfögni, és amikor leszállunk, akkor sem feltétlenül ilyen környezetbe kerülünk, hisz a voxeles kockákból felépített világ közelről radikálisan eltérő látványt nyújt, mint amit e remek borító sugall.

Nem tudom, hogy a végleges borítót a legelső tervek alapján a munkával megbízott Chris Puglise készítette-e, mindenesetre az összhatás kiváló; sokkal izgalmasabb, mint a nagyságrendekkel nagyobb büdzséjű Cyberpunk 2077 dögunalmas borítójáé. Nem tartanám rossznak, ha az ION Lands következő játéka inkább utcaszinten játszódna, méghozzá pontosan e kép hangulatát tükröző módon…



Deadly Premonition 2:
A Blessing in Disguise

A „hibái csak bájosabbá teszik”, illetve az „irritálóan szar” közti határvonal végtelenül keskeny, és csak azért, mert valaki egyszer már a jobbik oldalon landolt, abszolút nem garantált, hogy ez másodjára is sikerül neki. Így járt az egy évtizeddel korábban mindenkit meglepve kultjátékká váló Deadly Premonition tavaly megjelent folytatása is: a technikai megvalósítás hibái átlépték az elviselhetőség szintjét, a játékmenet már nem érte el a kacagva nézett amatőrizmus szintjét, és még a sztori is érdektelen lett.

Persze, ahogy eddig is, a borító megítélésének semmi köze nincs a játékmenet minőségéhez, így aztán a játék ezen pici részéért csak lelkendezni tudok. Sajnos azt nem tudtam kideríteni, hogy e nagyszerű festmény kinek köszönhető, de a kép mindenképpen megérdemli, hogy nagy méretben, zavaró elemek nélkül is megnézzük – még akkor is, ha a színvilág miatt ezegyszer a logók nem is tudnak rontani az összhatáson.

Dishonored and Prey:
The Arkane Collection

Bár az Arkane első átütő anyagi sikere továbbra is várat magára, a Dishonored-játékokkal sikerült sok élvezetes órát okozni a játékosoknak – és vannak, akik szerint az ambiciózus eredeti koncepcióból semmit meg nem őrző Preyt is jó. Amíg a két Arkane-stúdió már a jövőre koncentrál, a Bethesda különösebb hírverés nélkül kiadta legutóbbi három játékukat egy dobozban.

A kompilációk dobozképének megtervezése nem egyszerű dolog, hiszen sokszor teljesen eltérő stílusú és színvilágú játékokat kell egy szűk területen megjeleníteni. Sokan megelégszenek a játékok eredeti dobozképeinek felszeletelésével, de sokkal jobban sül el, amikor e kiadás megkapja az illő törődést egy teljesen új kép formájában. Példamutató volt ezen a téren a BioShock-trilógia dobozképe is, és most az Arkane-nek is gratulálnunk kell: a maszkokkal kitűnően sikerült egy nevezőre hozni a steampunkot és a hard sci-fit.



Dungeon of the Endless

Említettem, hogy a Cloudpunk borítója – legyen önmagában bármilyen jó is – más világot, más játékot sugall, mint amit a kép láttán tippelnénk, és bizony ugyanez a helyzet a Dungeon of the Endless-szel is. Én legalábbis a borító alapján meg nem mondtam volna, hogy egy felülnézetes, sokszor űrbázisok kemény sci-fi környezetében játszódó, tower defense-elemeket is tartalmazó roguelike-szerűséget takar a nyilvánvalóan fantasy vidéket ábrázoló, elnagyoltságában is nagyszerű festmény.  

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Valamilyen szinten átverés a dolog, de legalább látványos átverés. Igaz, a dobozos kiadás extráit tartalmazó plecsni nélkül is el tudtam volna képzelni a dolgot, de ha őszinték akarunk lenni, azt is sikerült jól elhelyezni.

Ghost of Tsushima

Nem igazán értem, hogy miért is kellett 2020-ig várni, mire valaki végre készített egy igazán minőségi, a japán középkorban játszódó akciójátékot, de legalább most már ezt sem kell nélkülöznünk. A Ghost of Tsushima átlagon felüli harcrendszerével és nagyszerű hangulatával az év egyik legkellemesebb meglepetésévé vált.

Igen, ízig-vérig amerikai játékról van szó, de a téma miatt mégis a – csak apróságokban különböző – japán címlap-variációt tettem be. A „morc harcos fegyverekkel megpakolva” koncepció persze minden, csak nem eredeti, de úgy vélem, a fehér náddal és a vörös levelekkel sikerült azt a szokásosnál sokkal igényesebben tálalni.


Godfall

A Godfall egyetlen dolog miatt fog szerepelni még évek múlva is az enciklopédiákban és a játéktörténelmet boncolgató cikkekben: ez volt az első játék, amit PlayStation 5-re bejelentettek. A Godfall (amelynek kapcsán megszületett a looter-slasher stílusbesorolás) a marketing szerint a Monster Hunter, a Destiny és a Diablo legjobb elemeit keverte – a valóságban azonban ezeknél jóval sekélyesebb és üresebb lett.

Persze egy tizenkettő-egy-tucat játék is lehet látványos, és bár a Godfall néha átmegy bazáriba a sok aranyozással és tükröződés-effekttel, az alapkiadás doboza így is megvett engem a klisés kék-narancs színkombinációjával. Egy nagyfelbontású verzió keresése közben láttam meg a néhány DLC-vel kipofozott (és 38 ezer forintért árult!) és kicsit átszínezett Ascended Edition borítóját, és úgy döntöttem, ez is tetszik.



Hyrule Warriors:
Age of Calamity

Mi lenne, ha a Breath of the Wild előtörténetét, a játékban oly sokszor hivatkozott Kalamitást játszható formában tálalná valaki? Ha a Nintendo készítené a játékot, feltehetően egy újabb Zelda-felvonás lenne az eredmény – ha az Omega Force, akkor nyilván egy bődületes hentelés, pályánként több ezer hullával. A második forgatókönyv valósult meg, és az Age of Calamity kiválóan sikerült; legalábbis, ha az ember kedveli a musou-játékstílust.

A fantasztikus festmény ugyan meglehetősen sűrű, de a játék érdekesebb karakterei, no meg a nagyszerű logó pompás elegyet alkotnak. Legalábbis ebben a verzióban, merthogy a svájci kiadás minden idők egyik legnagyobb szégyene lett…

Journey to the
Savage Planet

Kooperatív, kraftolós-állatszkennelős kalandozás egy rikító flórával rendelkező idegen bolygón, amelynek humorforrása nagyrészt abból fakad, hogy minden lénynek kigülledő szemei vannak. Oké, hát nekem pont nem jött be a Journey to the Savage Planet, de akik szeretik az efféle játékokat, általában nem utálták.

Noha biztos vagyok benne, hogy a ménkű nagy betűkkel operáló címképernyőt a Guardians of Galaxytól lopták a grafikusok, ha egyszer jól néz ki a kompozíció, akkor azt el kell ismerni. A rikító neonszínek is jól állnak a borítónak, szerintem sokkal inkább, mint a játéknak.



La-Mulana 1 & 2:
Hidden Treasures Edition

Hadd idézzek magamtól: „a La-Mulana nem való mindenkinek, mert rejtélyeihez nem ad segítséget, sőt, még csak vázlatos iránymutatást sem – de aki szereti, ha az eredményekért dolgozni kell, aki nem riad vissza a jegyzeteléstől, az imádni fogja.” Ez a leírás a sorozat mindkét részére igaz – és ezzel a gyűjteményes kiadással minden releváns konzolon ki lehet ezt próbálni.

Én vagyok az első, aki bevallja: a La-Mulana 2 tavaly bemutatott, különálló verziójának dobozképe sokkal látványosabb volt, de hát olyan csodás festményekkel sajnos ritkán találkozunk. Az Indiana Jones-hatás továbbra is letagadhatatlan, még akkor is, ha ezúttal a háttér komorabb lett az elvártnál.

Mad Rat Dead

Be kell vallanom, a Mad Rad Dead létezéséről nem tudtam, amíg csak nem kezdtem el mindenféle megjelenési listákon remek dobozképeket keresni – most pedig közel állok hozzá, hogy megvegyem, mert a koncepció kifejezetten érdekesnek tűnik. Egy ritmusalapú platformjátékról van szó, ahol ütemre kell a gombokat nyomkodni – de a hasonló programoktól eltérően az már rajtunk múlik, hogy mit nyomunk: a lényeg az, hogy bosszúszomjas élőhalott patkányunkat elvezessük a kijárathoz.

A japán és a nyugati dobozképek között történt egy kis remixelés, nekem az előbbi jön be jobban, de a kellemesen zsúfolt, erősen graffiti-hatású látvány tulajdonképpen mindkettőn nagyszerű. Noha mind a játékmenet, mind a látvány teljesen eltér Yu Mizokami korábbi Yomawari-szériájától, a designernek kijár a gratuláció, hisz alkotásait rendszeresen (nálam) díjnyertes dobozokba csomagolja!



Metal Max Xeno: Reborn

Bár a Mad Max-filmek tengernyi japán játéktervezőt inspiráltak, ez sokkal többször csapódott le a tucat-ellenfelek öltözékében, esetlegesen egy posztapokaliptikus régió ábrázolásában, mint a benzinmániás környezet és a gépesített harcok feldolgozásában. A kivételt a Famicomon debütáló, angolul csak nagyon ritkán látott Metal Max-széria jelentette, amelynek legutóbbi része, a Xeno meglehetősen gyengén sikerült. A sorozat 2021-ben esedékes harmincadik évfordulójára a jogokat nemrég megszerző Kadokawa három projektet is beindított: ezek közül az első, a Xeno kibővített-feljavított verziója már tavaly megjelent.

A játékmenet-beli javítésok mellett a borító is elsöprő lett, és nem is csak akkor, ha a botrányos eredetihez, és az azon két font patkányfarkát is megvillantó főhőshöz viszonyítjuk, hanem akkor is, ha úgy általában nézzük. Még az ingyenes DLC-ket hirdető plecsni is kiválóan sikerült, pedig ezt nem sok borítóra fognám rá.

NG

Az Experience stúdió igen sokáig az anime-injekcióval ellátott ultraortodox Wizardry-utánérzéseiről volt ismert, de négy éve kezdett kalandjáték-korszakuk talán még több sikert hozott nekik. Ugyan nem ontják a játékokat, de mind a Death Mark, mind az NG kifejezetten magával ragadó volt. Ezek portolgatásával elment annyi idő, hogy a Shibito Magire néven készülő harmadik rész még mindig nem jelent meg, de legalább elérték azt, hogy minden eddigi borító-listámra felkerültek egy még újabb variációval.

Idén ezt az NG  Switch-kiadásával érték el. A tradicionális viseletbe öltözött japán leány, illetve a mesterséges intelligenciák teljesen kihüvelyezhetetlen, pszichedelikus deep dream művészetére emlékeztető effektezés kombinációja egy újabb felejthetetlen borítót eredményezett. Igazán kár, hogy ez a kiadás nálunk csak digitálisan érhető el…



Pikmin 3 Deluxe

Jó, a Pikmin 3 ugyanezzel a borítóval jelent meg Wii U-n is, de mivel akkor még nem ment az oldal, és így nem tudtam díjazni sem, megengedtem magamnak, hogy kivételt tegyek. Már csak azért is, mert nagy titokban ez a kiadás 2020 egyik legjobb Switch-játéka lett, és ennek ellenére sem aratott olyan átütő sikert. Emberek: pikminezzetek!

A valódi fényképek és a renderelt jószágok kombinációja engem már az első résznél is rabul ejtett, pedig akkor még nem is volt ennyire látványos a dolog. A harmadik részhez azonban már szakajtónyi ilyen artwork készült, és mind megérdemelné, hogy poszterre nyomtassam őket.

Remothered:
Broken Porcelain

Mivel mind a mai napig nem mertem kipróbálni az eredetit, továbbra sem tudok saját Remothered-tapasztalataimról beszámolni, de a konklúziót a második részről mások által írtak alapján le tudom vonni: amilyen jó és félelmetes volt a Tormented Fathers, olyan kiábrándítóan rossz lett a Broken Porcelain.

És bár azzal egyet tudok érteni, hogy az előző rész borítója valamivel jobban sikerült a remek színvilágnak köszönhetően, a Broken Porcelain szilánkosra törő groteszk hógömbje még így is abszolút megérdemli a dicsérő szavakat.


Sakuna: Of Rice and Ruin

Egy évtizede a farmra helyezett életszimulátor kategória lényegében a Harvest Moonból állt – ma viszont gyakorlatilag havonta jelennek meg a kapálós-bandázós játékok. Ezek nagy része számomra már messziről sem valami szimpatikus, de a Sakuna e szempontból is kivételes: már az első képeket látva beleszerettem! Ráadásul a játék nem csak gyönyörű, de különleges is: a minden részletre kiterjedően bemutatott rizstermesztés kifejezetten érdekes téma, és az ezt kiegészítő 2D-s akciójáték-részek is jól sikerültek.

És persze a borítóra sem lehet panasz. Illetve borítókra, hiszen mind az alapkiadás (jobbra), mind a gyűjtői változat mesés csoportképeket kapott. Az elkövető a szabadúszó Ryota Murayama volt, aki korábban már a Pokémontól a Final Fantasyig tengernyi játékon rajta hagyta a névjegyét.



Sakura Wars

Hosszú kihagyás után a Sega újra adott egy esélyt az egykor egész Japánt meghódító Sakura Wars-szériájának, de a modernizálás érdekében teljesen új csapatra bízták a munkát. Ez véleményem szerint kifejezetten rosszat tett az új játéknak – a körökre osztott csaták sekélyes hentelésre cserélése például tönkretette a játék egyik fő elemét. Szintén nem voltam kibékülve a főbb szereplők kifejezetten klisésre vett egyéniségével sem, és még a legendás Tite Kubo designjai sem feltétlenül jöttek be.

Többek között Sakura Amamiya sem nőtt a szívemhez, de azt még én sem tudom tagadni, hogy az ő szerepeltetésével készült borító kifejezetten szép lett. Bár a mecha pontos kinézetét e rajz alapján nincs ember, aki meg tudná tippelni, a pink árnyalataira építő kép így is jóval több izgalmat ígér, mint amennyit a játék adni tud.

Shin Megami Tensei III: Nocturne – HD Remaster

Nincs az a matematika, amely szerint a Nocturne sorozatának tényleg harmadik tagja lenne, így is igen fontos állomása volt az Atlus történetének: ez volt az első játék, amelyet a Persona-szériával később világsikert elérő Katsura Hashino rendezett. A program sikere még az Atlust is meglepte, de a cég hamar kapcsolt: két kibővített verzió is megjelent, 2020-ban pedig megjelent a Nocturne negyedik változata is.

Bár a sok munkát nem igénylő, mégis hiányzó finomítások hiánya miatt nem mindenki volt elégedett a program HD-kiadásával, a borítóra nem lehet panasz. Megumi Shiraishi e digitális festménye díszítette a korábbi kiadásokat is, de úgy vélem, az eddigi négy színkombináció (1, 2, 3) közül magasan ez a leglátványosabb.



Star Wars: Squadrons

Bár a Squadrons ideig-óráig tényleg lenyűgöző VR-ban, és a multiplayer is hozhat élvezetes perceket, számomra a kampány kifejezetten lelombozó volt, pedig nem is azt vártam tőle, hogy majd letaszítja az X-Winget és a TIE Fightert azok trónjáról.

Igen kevés hivatalos Star Wars-játékfeldolgozás akadt, amely nem látványos borítóval jelent meg, és a Squadrons sem ezek sorát gyarapítja. Bár kifejezetten eredetinek nem nevezném a világos-sötét ellentét vizuális ábrázolását, az ikonikus űrhajók és egyenruhák szerepeltetésével nem nagyon lehet mellélőni.

Street Fighter V: Champion Edition

Ismét eltelt két év, ismét új Street Fighter V-kiadás került a boltokba – és feltehetően 2022-ben is megismétlődik majd mindez. E verzió már 40 karaktert tartalmaz, összesen bő 200 kosztümmel, no meg minden egyéb DLC-vel. A megjelenésekor brutálisan karcsú játék mára egész szépen kigömbölyödött…

2016 és 2018 után 2020-ban is szerepelnie kell a játéknak a listán, méghozzá azért, mert a grafikusok megint új koncepciót használtak – ezúttal a rém antipatikus, de szerencsére alig látható Gill kettős bőrszínét, illetve a széria két legikonikusabb karakterét felhasználva.



The Last of Us Part 2

2020 kétségtelenül legjobb játékát remélhetőleg nem sokaknak kell bemutatni – aki esetleg kimaradt volna a szériából, az mindenképpen pótolja, ha nyílik rá lehetősége!

Manapság már elég ritka, ha egy játék screenshotot tesz a borítóra, hát még az olyan, amely ennyire belenagyítana a játékba, de a második Last of Us néz ki úgy, hogy ez is jól álljon neki. A Naughty Dogra minden erényük mellett sem feltétlenül jellemző a parádés játékborítók készítése, de ez a minden értelemben arcbamászó koncepció kiválóan sült el.


The Missing: J.J. Macfield
& the Island of Memories

Bár a Missing eredetileg 2018-ban jelent meg, dobozos kiadást csak tavaly kapott. Én nem csaptam le e limitált verzióra: nálam az érdekes, és a játék végére még érzelmessé is váló történet élménye nem tudta felülírni a főszereplő csonkolására épülő, sajnálatosan nehézkesen irányítható játékmenet hibái felett érzett konstans idegeskedést.

A borító egy kisebb sérülést leszámítva egyben ábrázolja az élet által brutálisan megrágott J.J.-t; sőt, talán túlzásba is viszi ezt, hisz a kép nagyon keveset ad át abból a sötét hangulatból, ami a játék sajátja.



Wallachia:
Reign of Dracula

Vedd alapul a Castlevania világát, de a lomha ostorhasználatot cseréld le a Contra hibázást nem tűrő játékmenetére, majd tálald az egészet közepesen részletgazdag pixelgrafikával. A Wallachia tehát sok újat nem kíván tenni, de aki szereti, ha egy játék már az első pályán is ismételten megalázza, adhat neki egy esélyt.

A fentieknek megfelelően a borító is Castlevania-stílusú lett, méghozzá egy igen tehetséges brazil grafikus, Junki Sakuraba ecsetjéből. A pályáját a Konami szériájához készített rajongói képekkel indító festőnek ez volt az első komoly játékipari munkája – és ez alapján várhatóan nem az utolsó.

Yomi wo Saku Hana

Az NG kapcsán említettem, hogy az Experience dungeon-tipró Wizardry-klónokkal kezdte pályafutását, és bár ma már nem ez a fejlesztők fő fókusza, nem szakítottak teljesen a stílussal. 2020-ban például végre megjelent az eredetileg 2016-ban bejelentett Yomi wo Saku Hana, amelyben a játékos egy illegális bányászattal foglalkozó cég menedzsereként vezet titkos telér-kutató expedíciókat egy földalatti horrorbirodalomba. Hát, ez legalább nem egy klisés háttérsztori…

A kép az Ikaruga, a Radiant Silvergun és a Sin & Punishment-játékok borítóját is szállító Yasushi Susuki műve, aki ezúttal is lehengerlő munkát végzett. A koponyákból és aranyérmékből álló kincskupacok és az animekliséket ezúttal elkerülő karakterek látványa ezekkel a színekkel hibátlan kompozíciót alkotnak.



Yoru, Tomosu

Egy újabb visual novel, amelyről a borító-keresési hadjáratom előtt még csak nem is hallottam. A misztikus horrorsztori egy bentlakásos női gimnáziumba vezet, ahol a koto-klub fiatal leánykáit szippantja be egy, a századelőn ugyanebben az épületben végrehajtott kettős öngyilkosság rejtélye. Angol megjelenés egyelőre nincs bejelentve.

A meglehetősen vészjósló borító a karaktereket is megtervező Kaoring műve, aki ezúttal ellenállt szokásos mániájának, és nyilvánosság előtt is elfogadható mennyiségű ruhát pakolt a főszereplő Yuuka Sumeragira.

Szólj hozzá!