Bár képről talán egyszeri kézikonzolnak tűnhet, a Barcode Battler némileg több, és ezzel együtt sokkal, de sokkal kevesebb is volt ennél – lényegében az autóskártyák digitális verziójaként érdemes kezelni. A kis kütyü egyetlen dologra képes: leolvas bármilyen hagyományos vonalkódot, és azok alapján generál egy digitális kártyát (hőst, ellenfelet, vagy egy bónuszt adó tárgyat). A vonalkódtól függ, hogy ezek életereje, valamint támadási és védelmi értéke mennyi lesz, aztán ezeket egymásnak lehet ereszteni; és hogy ne legyen minden teljesen kiszámítható, egy randomszám-generátor is beleszól a csatákba. A móka persze elsősorban az, hogy a lehető legtöbb vonalkódot szkenneljük be, így keresve az optimális harcosokat.
Multiplayerre a Barcode Battler II megjelenéséig, azaz 1992-ig várni kellett (ez egy évvel követte az eredetit). A második generációs gép annyival dobta fel a „játékmenetet”, hogy a karakterek közt már voltak harcosok és varázslók, és így természetesen mágia is szerepelt a játékban. A Barcode Battler II ráadásul egy kiegészítőn keresztül ráköthető volt mind Famicomhoz, mind Super Famicomhoz, és 12 játék támogatta is ezt a speciális funkciót.
A kütyü Japánban olyan népszerű lett, hogy mind a Nintendo, mind a Falcom árult olyan kártyákat, melyek egyik oldalán egy szép illusztráció, a másikon pedig egy speciális – és persze jó erős karaktert generáló – vonalkód volt. Japánon kívül már az első gép is azonnal megbukott, hisz sem grafika, sem zene nem volt benne, és igazából videojátéknak se volt könnyű nevezni; emiatt aztán mi Európában nemhogy a konzolos kompatibilitást, de még az alap hardvert sem kaptuk meg.
Forrás: Twitter. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.
