Napi retró?

Részben azért, hogy a sok gigantikus cikk között apróságokról is szót tudjak ejteni, részben pedig azért, hogy minden nap érkezzen valami új tartalom az oldalra, ezt a rovatot találtam ki. Itt minden nap legalább egy új bejegyzés lát majd napvilágot, mindig egy kép, illetve az azt kísérő szöveg formájában. Ezek mindegyike olyasmi lesz, ami számomra érdekesnek vagy szórakoztatónak tűnik, de azt persze nem tudom megígérni, hogy ezzel mindenki minden nap így lesz – a cél az, hogy változatos és informatív bejegyzések szülessenek, amelyeket mondjuk egy év után kifejezetten üdítő lesz végiglapozni.

A képek közt lesznek fejlesztési relikviák, újságokból szkennelt hirdetések és cikkek, különféle dobozképek, fotók, és gyakorlatilag minden más, ami csak elképzelhető. Mivel a hangsúly a képeken van (a kísérőszöveg ritkán hosszabb egy bekezdésnél), ezek sokszor nagyméretűek, előre is elnézést, ha valakinek belerúg a mobilos adatforgalmi limitjébe néhány tízmegás file. Ha esetleg lenne tipped egy bejegyzéshez, a grath@retro.land emailcímen tudsz elérni.


Megvallom, ennek a hirdetésnek mindössze annyi köze van a videojátékokhoz, hogy az egy Mega Drive-központú magazinban jelent meg. Ez azonban nálam több mint elég érv ahhoz, hogy Hayao Miyazaki legendás filmjének gyönyörű vázlatrajzát itt is megosszam: a Nauszika nem a világ legvidámabb filmje, de megtekintése így is kötelező.

De hogy a vizuális élményen túl valami játék-közeli dologgal is gazdagodjunk, azt megjegyezném, hogy a film alapján legalább* három licenszelt játék készült Japánban: bár a Techopolis Soft volt mindhárom verzió (MSX, PC-6001, PC-8801) kiadója, mind teljesen eltérő játék lett. Az első egy akciójáték, a második egy RPG-szerűség, a harmadik pedig a világ legrondább kalandjátéka. Az előbbi kettő a maga idején és a maga platformján nem volt rossz, és a nyugati sajtóban néha előkerülő bulvárhírek ellenére semmi jele nincs annak, hogy Miyazaki gyűlölte volna ezeket.

*Japán rajongói oldalak megemlítik, hogy volt egy negyedik is, de ennek kézzelfogható bizonyítéka nincs.

Forrás: Mega Drive Fan 1990/05. A bejegyzéshez jelenleg 6 hozzászólás van.

Philippe Halsmant 1928-ban tévesen elítélték saját apja megöléséért. A börtönben tuberkolózist kapott, amely egész élete során komoly egészségügyi  panaszokat okozott nála. 1940-ben csak Einstein közbenjárásával tudott kimenekülni Párizsból a közelgő nácik elől. 1948-ban a fotózást addigra művészi szintre emelő Halsman egyik kedvenc alanyáról készített egy igen komplex képet, amelynek 26. próbálkozásán a három, a kamera elé hajított macska, a vödörnyi víz, és persze a fő téma, Salvador Dalí végre tökéletes kompozíciót alkottak.

34 esztendővel később a Mattel által megbízott New York-i reklámfotós, Steve Steigman valamiért erre a fotóra alapozta az M Network fejlesztőstúdió első játékaihoz kitalált marketingkampányt is. Ennek oka számomra homályos, de az tény, hogy a végeredmény sokkal igényesebb és érdekesebb lett, mint a korabeli videojáték-reklámok bármelyike. A tévén természetesen a Super Challenge Baseball látszik.

Forrás: Videogaming Illustrated #03. A bejegyzéshez jelenleg 2 hozzászólás van.

Hogy mennyire igénytelen, ócska projekt is volt a Super Mario Bros. pofátlan germán lemásolása? Az eredetileg The Great Gianna Sisters címen futó játékhoz a grafikus véletlenül egy N-betűvel fújta festékszóróval a címbéli nevet a borítófestményre, így azon már nem lehetett változtatni, így ezzel a bakival a játék címe is átalakult – csak épp a fejlesztők olyan lusták voltak, hogy a már kész startképernyőn nem alakították át azt, így ott a mai napig látszik a szégyenteljes, pőre valóság.

És azt tudtátok, hogy a másik nővér neve Maria volt...?


Forrás: Black Forest Games. A bejegyzéshez jelenleg 17 hozzászólás van.


A norvég Funcom ma részben a Conan: Exiles sikerének, részben pedig a Tencent befektetésének köszönhetően kiváló anyagi helyzetben van. 1995-ben azonban nem volt jó éve az épphogy szárnyait bontogató stúdiónak – ahogy erről a meglehetősen taszító toborzóplakát is árulkodik.

Amikor e hirdetés megjelent, a stúdió éppen elkészült első két eredeti játékával (ezeken túl az SNK-nak portolgattak): de sem a télapós* akciójáték, a Daze Before Christmas, sem pedig a We’re Back című rajzfilm trailere (!) alapján készült A Dinosaur’s Tale nem hozta meg a várva várt sikert. A következő éveket a stúdió részben az alja kulimunkával töltötte (egy remek Pocahontas-feldolgozással például), de Ragnar Tørnquist kis csapata már az áttörést 1999-ben meghozó The Longest Journeyvel foglalkozott.

*Nem hagyhatom említés nélkül: egy powerup segítségével piros hősünk átalakulhat Anti-Santává is, aki fehér ruhában, sátán-szarvakkal és sérthetetlenül mészárolhatott 20 másodpercig!

Forrás: Edge #020. A bejegyzéshez jelenleg 2 hozzászólás van.

Általában az 1997-es The Last Expresst szokás az első tényleg valós idejű kalandjátéknak tartani, pedig csaknem tíz évvel korábban ezt a címet már elhódította egy Japánban is alig ismert játék, a Reviver. Ahogy az az Arsys által egy rakás japán PC-re (MSX, FM-7, MZ-2500, PC-88, X1) fejlesztett és kiadott program mellékelt előzeteséből kiderül, Takaaki nevű hősünk a modern világból kerül át egy fantasy birodalomba, ahol aztán a kultúrsokk kikúrálása helyett természetesen az ördög megsemmisítése lesz elsődleges feladata; munkáját pedig nyilván gyönyörű pap- és harcosnők segítik.

Ahogy az alcím is jelzi, mindez valós időben zajlik, és ez tényleg így van: a boltok nyitvatartásától az NPC-k mozgásáig egy rakás dologra kihat a percek múlása. A szimpla kalandelemek mellett még az étkezésre is oda kell figyelni, hisz hősünk éhen is halhat – de attól is elpatkol, ha túl sok kaját erőltetünk le a torkán.

Noha a játék brutális ellenfeleinek és átvezető jeleneteinek igényes kidolgozottságát nem lehet kétségbevonni, a korabeli japán játékosok így sem lelkesedtek érte: a point ’n’ click-elemeket, a trükkös tárgyhasználatot mindenki szokatlannak, nehézkesnek értékelte, és állítólag a játékmenethez még az idő szimulált múlása sem tett hozzá sokat.


Forrás: MSX Fan 1988/01. A bejegyzéshez jelenleg 3 hozzászólás van.


Mindenki előtt ismerős az a helyzet, amikor borzasztó cikinek éreznénk visszakérdezni, amikor érezzük, hogy tudnunk kellene a választ, így a szégyen megakadályoz a további érdeklődésben. Ez történhetett a spanyol grafikussal is, akit felbéreltek az Ananas borítójának megfestésére. Értetlen szemeit látva a producer odavetette, hogy „tudod, az az izé barnás pikkelyekkel”, majd elhagyta a tárgyalót. Mivel 1984-ben járunk, nem volt internet, ahol rá lehetett volna keresni az ananászra, és úgy tűnik, hogy művészünk barátok nélkül, piacoktól távol tengette életét, így a rendelkezésére álló információkból ezt hozta ki...

Igazán kár, hogy nem volt hozzáférése az eredeti japán verzióhoz, hisz, bár ott épp egy tojás uralja a képet, megláthatta volna a rejtélyes gyümölcsöket...

(Ki tudja, hogy az olaszok jobban jártak-e, amikor náluk ezzel a borítóval, Avventura ai Tropici néven jelent meg a program.)

Forrás: Twitter. A bejegyzéshez jelenleg 6 hozzászólás van.

A MicroProse első játékának legelső kritikája az Antic magazinból, amit talán egy egészoldalas hirdetés megvásárlásával sikerült leszervezni. Mivel képeket a legtöbb újság még nem tudott lopni a játékokból, a szövegnek kellett bemutatnia a programokat. A kort egy másik teszt-sajátosság is jelzi: ekkortájt még nem voltak számszerű értékelések a játékkritikákban.


Forrás: Antic 1983/05. A bejegyzéshez jelenleg 3 hozzászólás van.

A Compaq 1991-ben ebben a korát megelőzően elegáns csomagolásban adta az operációs rendszert, az MS-DOS 5.0-t számítógépei mellé.

Forrás: Twitter. A bejegyzéshez jelenleg 13 hozzászólás van.


A kifejezetten bizarr (és valamiért a hirdetésen is elhelyezett) game over-képernyő mellett a Titus versenyjáték-sorozata a licenszelt kocsikkal hódított. A játékban megnyitható négy igazi autó a címlapra is kikerült, és bár kicsit rajzfilmesek lettek, így is jól felismerhetők.

A borítón és a hirdetésen is megjelenő rajzot a játék grafikusa, Olivier Corviole készítette.

Forrás: Amiga World 1988/05. A bejegyzéshez jelenleg 4 hozzászólás van.

Bár a Star Trek a számítástechnika legkorábbi, mainframe-es időszakának egyik legismertebb játéka volt, a licenszelt, hivatalos feldolgozásokra meglepően sokat kellett várni: az ötödik mozifilm volt az első, amely megkapta a maga feldolgozását a színészekkel és eredeti zenékkel.

Amennyire meg tudom állapítani, ez nem volt jó döntés, ezt a filmet ugyanis jobbára egyöntetűen gyűlöli a világ; és ki tudja, talán a fejlesztők is így voltak ezzel, hisz a játék a filmnek csak egy apró részét vette át, a maradék játékidőt a többi moziból áltemelt szakaszokkal, minijátékokkal töltötték ki.


Forrás: Computer Gaming World #065. A bejegyzéshez jelenleg 3 hozzászólás van.