Napi retró

Hívják fotoszkópnak, kinetoszkópnak vagy akár mutoszkópnak, ezek a réges-régi, már az 1890-es években elérhető játéktermi gépezetek lényegében a mozik olcsó, és persze kissé bénácska helyettesítői voltak. Ahogy a periszkópba vidáman kandikáló úr is teszi, a felhasználó feladata mindössze az volt, hogy a kurblit tekerve maga váltogasson a gépben levő fényképek között. Amennyiben ezt valaki lassan végezte, minden képkockában egyenként tudott gyönyörködni – efféle türelem nélkül pedig a mozgókép illúzióját keltették a gyorsan pörgő fotók.

Bár az egyre mindennaposabbá váló filmszínházak mellett látszólag semmi szükség nem lehet ilyesféle primitív gépekre, de ahogy az 1940-es fotón is látszik, e gépeket meglehetősen egyszerű volt átalakítani, például az olcsó erotika híg levét efféle zsúfolt-büdös játéktermekben elérhető közelségbe hozó formába. Az ilyesfajta kialakítású, minden bizonnyal a legjobb közönséget vonzó sarkok mellett sok kinetoszkóp gyerekeknek szánt témájú képekkel, vagy bohócos-hasraesős „filmekkel” telt meg.

Minőségi olvasnivaló egy lusta vasárnapra: egy kevéssé ismert Asimov-novella, ráadásként egy Giger-illusztrációval feldobva.

Aki látott már Dreamcastot működés közben, annak minden bizonnyal azonnal feltűnik, hogy a Jump Runner ezen képei bizony nem ezen a platformon készültek. Aki pedig tudja, hogy milyen játék az Elite, az minden bizonnyal azon is csodálkozni fog, hogy a minduntalan ahhoz a legendához hasonlítgatott program screenshotjainak milyen kis porciója készült az űrben. A Jump Runner végül sosem jelent meg konzolra, és ezen a néven, ilyen tartalommal még PC-n sem láthattuk – igaz, a motort és a háttérsztorit a több kiadóváltáson és csődön átesett stúdió végül Halcyon Sun néven, epizodikus formában csak kiadta 2000 végén. A végleges játékban kizárólag űrharc van, kereskedelemre, netán a hatalmas galaxis szabad bejárására nincs lehetőség – és persze a multiplayer is hiányzik.

George Plimpton újságíró elsősorban arról volt ismert, hogy cikkeihez első kézből származó tapasztalatokat gyűjtött. Amikor a baseball belső működéséről írt, előtte részt vett egy hivatalos mérkőzésen, amikor pedig a Sports Illustrated felhívására az ökölvívásról kellett hosszú cikket írnia, három menetet bunyózott Sugar Ray Robinsonnal, és ugyanígy, cikkek és könyvek kedvéért játszott hokikapusként egy NHL-edzőmeccsen, megfordult két NFL-csapatban is, dolgozott cirkuszi akrobataként, elindult a PGA Tour golfversenyen, részt vett egy bridzs-kupán, amikor pedig Amerika legjobb humoristáit interjúvolta meg, maga is színpadra lépett egy stand up esten.

És természetesen, amikor fizettek neki a reklámszereplésért, akkor is ezt a stílust vitte tovább: a hirdetés állítása szerint tényleg kipróbálta az Atari 2600 és az Intellivision rivalizáló programjait, és így jutott arra a következtetésre, hogy utóbbi a jobb. És ha kizárólag a sportjátékok döntenének a témában, akár igaza is lenne – ezek jobban néztek ki a Mattel gépén. Igaz, az Intellivision erről az egyetlen kategóriáról szólt: amikor ez a hirdetés megjelent, a platform 27 játékából 16 volt sportjáték (beleértve az autóversenyzést és a kaszinós-kártyás programokat is). Ugyanekkor Atari 2600-on már 70 cartridge volt kapható, köztük olyan érdekességek is, mint az Adventure vagy Space Invaders.