Napi retró?

Részben azért, hogy a sok gigantikus cikk között apróságokról is szót tudjak ejteni, részben pedig azért, hogy minden nap érkezzen valami új tartalom az oldalra, ezt a rovatot találtam ki. Itt minden nap legalább egy új bejegyzés lát majd napvilágot, mindig egy kép, illetve az azt kísérő szöveg formájában. Ezek mindegyike olyasmi lesz, ami számomra érdekesnek vagy szórakoztatónak tűnik, de azt persze nem tudom megígérni, hogy ezzel mindenki minden nap így lesz – a cél az, hogy változatos és informatív bejegyzések szülessenek, amelyeket mondjuk egy év után kifejezetten üdítő lesz végiglapozni.

A képek közt lesznek fejlesztési relikviák, újságokból szkennelt hirdetések és cikkek, különféle dobozképek, fotók, és gyakorlatilag minden más, ami csak elképzelhető. Mivel a hangsúly a képeken van (a kísérőszöveg ritkán hosszabb egy bekezdésnél), ezek sokszor nagyméretűek, előre is elnézést, ha valakinek belerúg a mobilos adatforgalmi limitjébe néhány tízmegás file. Ha esetleg lenne tipped egy bejegyzéshez, a grath@retro.land emailcímen tudsz elérni.


Beszédszintetizátor 1983-ból, ami ráadásul egy specifikus ember hangján szólal meg? Nyilvánvalóan kamu!

Gondoltam én, amíg meg nem kerestem, hogy a valóságban ez milyen is volt, és ennek hallatán legalább abban biztos vagyok, hogy a minőséggel, közérthetőséggel nincs gond, és az is biztos, hogy simán a hangok mögé lehet képzelni egy BBC-s bemondót.

A tesztek mind dicsérték a hangminőséget: a nagy gond az, hogy a szókincs igen apró, így azon túl, hogy a masinával akár egymillióig is el lehet számoltatni, más, komplexebb szövegek kimondására a rendszer nem képes. Később persze más cégek készítettek olyan kiegészítőket, amelyek nem szavakból, hanem fonémákból dolgoztak, így alkalmasabbak voltak szabad szövegalkotásra.

Forrás: Acorn User 1983/09. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Ezen a hirdetésen is látható a nagy Amped-féle lens flare-balhé egyik kiváló példája. Sosem derült ki, hogy ki tette, és miért, de az amúgy kiváló snowboard-játék megjelenés előtti, és ezen túl valós screenshotjaira valaki a közzététel előtt lens flare-eket, vagyis bevillanó fénypászmákat hamisított. A dologból valós súlyán túlnövő balhé kerekedett, pedig az igazi gond a játékkal az volt, hogy a soundtrackre felkerült három olyan Ink & Dagger-szám is, amelyek jogait nem szerezték meg a Microsoft illetékesei, így abból aztán valódi per, majd peren kívüli megyegyezés lett.


Forrás: Next Gen 2002/01. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Micsoda szlogen: a stoptalan erő!

Forrás: Nintendo Power #030. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.


A Dreamcast tulajdonképpen tökéletes (amerikai) megjelenési dátumával legfeljebb a Skyrim tudott vetélkedni a maga 11.11.11-es premierével. 

Forrás: Official Dreamcast Magazine (US) 1999/09. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Volt már arról szó az oldalon, hogy a jól elrejtett kincsekre épülő, logikai fejtörőket használó könyvek milyen sikeresek is voltak Nagy-Britanniában. A divathullám része volt egy bizonyos John Worsley is, aki a Wight szigeten 40 apró és egy nagy gyémántot ásott el, majd erről egy nyilván jó titkozatos könyvet is írt. A megtalálók gyémántonként 1% részesedést szereztek a könyv bevételeiből.

Ki tudja, miért, a Commodore-nál valaki úgy gondolta, hogy ez tökéletes alap egy videojátékhoz is, így egy évvel később már meg is jelent a Spirit of Stones. Ez egy 20-pályás platformjáték volt, amelyben a gyémántokat egyszerűen (értsd: hajtépő nehézséggel) fel kellett markolni. Hogy a játék bármit is segített volna a valós gyémántok megtalálásában az természetesen kamu volt.


Forrás: MicroAdventurer 1985/01. A bejegyzéshez jelenleg 2 hozzászólás van.

Pár napja került szóba az első igazán sikeres grafikus tablet, a KoalaPad, és máris találtam hozzá egy hirdetést, ahol tökéletesen látszik, hogy milyen apró készülék is volt ez.

Forrás: Family Computing 1983/10. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.


A mai nagy kérdés: ki az a két karakter, aki a WarCraft II borítóján elmélyed egymás szemében? 

Az összeesküvés-elméletem: mivel az ember nem úgy néz ki, mint a játékbeli Daelin, tippre a grafikus csak annyi információt kapott, hogy a játék a kalózokról, a tengeri ütközetekről, a vízi csatározásokról szól majd. Aztán valamiért a fókusz a hajózásról visszatolódott a földi harcokra, de a remek képet senkinek nem volt szíve kidobni.

Forrás: MacAddict 1996/11. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Bár a screenshotok egy klasszikus mahjong-szimulátort sugallnak, a hirdetés fennmaradó része valami teljesen más játékot juttat az ember eszébe. Pedig az első ösztön volt a helyes: a Mahjong Gokū Tenjiku valóban a kis kövek taktikus gyűjtögetéséről és lerakásáról szól, igaz, ezt a teljes karrierjét a mahjong-játékok minél izgalmasabb becsomagolásával töltő Chatnoir stúdió ezúttal a klasszikus kínai regény, a Journey to the West világába helyezte, ezért van itt a sok szerzetes, valamint a majom Sun Wukong mellett Zhu Bajie, a disznó is.

Forrás: Saturn Fan 1995/01. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.

A játékmagazinok történelmének talán legsokkolóbb „hirdetése” a Computer Gaming Worldben jelent meg, méghozzá feltehetően az említett SSI-os fejlesztő kérésére. Sajnos az ügynek igen sötét végkifejlete lett, arra csak az keressen rá, aki erre fel van készülve.

Forrás: Computer Gaming World #043. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Megannyi, ma ősinek és ennél fogva irritálóan sok ember szerint igaznak vélt történet egyszerűen a modern PR-nak, illetve még pontosabban egy-egy megszállott őrültnek, avagy szimpla csalónak köszönheti létét.

Atlantisz például a sok más marhaságról is író görögök után évezredekig elfeledett volt, de egy, a témába belecsavarodott amerikai politikus, Ignatius Donnelly 1882-ben váratlanul sikeres könyvet írt az elsüllyedt szigetről, és hiába cáfolták szinte rögtön annak minden állítását, Atlantisz mai kulturális szerepe ebből származik. Rupert Gould a harmincas években talált egy régi könyvet, ami a tengeri kígyókról szólt, és a témára alaposan rátekeredve annyi könyvet írt és rádióműsort vezetett a Loch Ness-tóban élő, korábban senkit nem érdeklő bestiáról, hogy annak az egész világon híre ment. Ugyanígy: Ivan Sanderson zoológus több amerikai őslakos legendát bulvárosan előadva megteremtette a bigfoot legendáját, Vincent Gaddis író pedig 1965-ben sokak által igazként kezelt regényében a Bermuda-háromszöggel ismertette meg a hiszékeny nagyérdeműt.

A tökéletesen elnevezett magazin, a Flying Saucers, The Magazine of Space Conquest főszerkesztője, és legalább 70%-ban írója, Ray Palmer pedig nem csupán a repülő csészealjakat találta ki, de azt is, hogy szürke idegenek ezekkel rabolják el, vizsgálják meg, majd amnézia kíséretében hozzák vissza az amerikai pusztában egyedül utazókat. A tányér alakú űrhajók éveken át díszítették a lap (és Palmer korábbi lapja, az Amazing Stories) címlapjait, míg végül 1947-ben, hogy, hogy nem, egy bizonyos Kenneth Arnold pontosan ilyen gépezeteket látott meg a Rainier hegy felett. Erre rengeteg magazin ráugrott, és azóta is mindenki ilyen hajókat és elrablásokat álmodik meg magának, hogy érdekesebbnek tűnjön az élete és személyisége.

Forrás: Getty Images. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.