Napi retró?

Részben azért, hogy a sok gigantikus cikk között apróságokról is szót tudjak ejteni, részben pedig azért, hogy minden nap érkezzen valami új tartalom az oldalra, ezt a rovatot találtam ki. Itt minden nap legalább egy új bejegyzés lát majd napvilágot, mindig egy kép, illetve az azt kísérő szöveg formájában. Ezek mindegyike olyasmi lesz, ami számomra érdekesnek vagy szórakoztatónak tűnik, de azt persze nem tudom megígérni, hogy ezzel mindenki minden nap így lesz – a cél az, hogy változatos és informatív bejegyzések szülessenek, amelyeket mondjuk egy év után kifejezetten üdítő lesz végiglapozni.

A képek közt lesznek fejlesztési relikviák, újságokból szkennelt hirdetések és cikkek, különféle dobozképek, fotók, és gyakorlatilag minden más, ami csak elképzelhető. Mivel a hangsúly a képeken van (a kísérőszöveg ritkán hosszabb egy bekezdésnél), ezek sokszor nagyméretűek, előre is elnézést, ha valakinek belerúg a mobilos adatforgalmi limitjébe néhány tízmegás file. Ha esetleg lenne tipped egy bejegyzéshez, a grath@retro.land emailcímen tudsz elérni.

A Sonynak (tudjátok, az MFD formátum feltalálói!) volt néhány kiváló hirdetése az elmúlt évtizedek során, de úgy érzem, ezt az öt oldalt hajszálnyit hatékonyabban is ki lehetett volna használni...

Forrás: Wired (US) 1996/03. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.

A nyolcvanas években sokkal hosszabb volt a játékok átlagos szavatossága, mint ma. Nem a játékok hosszára gondolok, hanem arra, hogy egy-egy sikeresebb sorozatnak a régebbi epizódjait még évekkel a megjelenés után is hirdették a kiadók, hiszen hétről hétre, hónapról hónapra újabb tömegek vették meg legelső számítógépeiket, éhezve a minőségi szórakozásra.


Forrás: Zzap! 64 1987/09. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.


A Commodore 64 tényleg remek zenék megszólaltatására volt képes, de talán nem ez volt a legjobb módja a muzsikálásnak e platformon (sem).

Forrás: Commodore Power Play 1984/Tavasz. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Vajon mindez – természetesen a Seymoure Butts-szérián kívül, ami nyilván elérhető ma is – elveszett média, avagy csak a címeik váltak totálisan kereshetetlenné? Mert mégis, milyen módon lehetne ma megtalálni a Hot Girls, a Dirty Duo, vagy éppen a Deep Throat Girls 2 című, minden bizonnyal dokumentarista jellegű kiadványokat?

(Kizárólag digitális régészeti szempontok követése nyomán kiderült, hogy ha nem is pont ezek, de az interaktív lemezek jelentős része megtalálható az Internet Archive-on!)


Forrás: Adult PC Guide 1996/02. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.



Két közeli felvétel egy láthatóan sokat használt 1954-es Klangfilm mozis keverőpultról.

Forrás: Buttons & Knobs. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.


A Revell autómodell-építő játéka végül nem jelent meg Mega CD-re, ami már csak azért is furcsa, mert az eltérő régiókban arra azért jutott idő, hogy összesen négy nevet is kitaláljanak hozzá (az itt láthatón túl hívták European Racersnek, Backroad Racersnek és Power Modelingnek is).

Forrás: Electronic Gaming Monthly #045. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.

Tekintélyes mennyiségű jóindulat kell ahhoz, hogy az ember elfogadja Luke vagy Han arcát; bezzeg a Halálcsillagot és az X-Wingeket tökéletesen sikerült reprodukálni...

Forrás: The Games Machine 1987/12-1988/01. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

A reklám szerint öt évbe került, míg a Gravis mérnökei elkészültek a Joystick Controllerrel, ami, legalábbis ránézésre, pontosan olyan, mint a korszak bármely másik joystickje. 


Forrás: Computer Play 1989/02. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.


Japán egyik legfontosabb (ás legnagyobb amatőr) sporteseménye a Kōshien, a japán gimnáziumok nagy nyári baseball-csatája. Az itt hirdetett Eikan wa Kimi ni: Kōkō Yakyū Zenkoku Taikai nem csak ezt a csatát dolgozza fel, de az egész oda vezető utat is: a játékos egy gimnáziumi baseball-edzőt alakít, aki aztán a lemodellezett 3990 valódi japán iskola egyikének csapatát kell, hogy az abszolút csúcsra juttassa. 

Forrás: Oh! X 1991/01. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.

Bár az afgán agár eredetileg a nomád pashtu hegyi vadászok munkakutyája volt, az 1970-es évekre kitenyésztett hosszúszőrű verzió Nagy-Britannia legfőbb luxusállata volt, és ennek köszönhetően kerülhetett fel két példány a Hampstead borítójára is. A Hampstead ennek megfelelően a társadalmi előrejutás szimulációja és (szociális kommentárja, néha gúnyrajza) volt, amelyben a munkanélküli főszereplőt olcsó bérlakásából a címadó drága környékre kellett juttatni, optimális esetben egy lovagi címet, egy gazdag családból származó feleséget és egy cégvezetői állást is begyűjtve időközben. A csúcsra vezető ösvény egyébként hitelkártya-csalások, explicit módon jóízlés-tettetés és aljas döntések hosszú sora mellett vezet. 

Ez még ma is érdekesnek tűnik, hát még 1984-ben, hát még egy szöveges kalandjátékban, hát még ZX Spectrumon!

A Hampstead igen sikeres volt, 70 ezer eladott példánya a három legjobban fogyó brit szöveges kalandjáték közé repítette.


Forrás: MicroAdventurer 1984/10. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.