színek nélkül is varázslatos

Az Alan Wake hét évvel ezelőtt jelent meg, és bár sajnos nem aratott akkora sikert, mint azt megérdemelte volna (random bennfentes információ: kivéve Magyarországon, ahol az Xbox-eladásokhoz képest messze jobban teljesített, mint bármelyik másik országban), nekem hatalmas élményt okozott. A finn Remedy negyedik játéka egyszerre volt változatos akciójáték, kegyetlen túlélő horror és, hogy a fejlesztők kedvenc szóhasználatát én is ellőjem, pszichológiai akció-thriller. Két DLC és egy minifolytatás – mind elfogadható, de az alapjátékhoz nem mérhető minőséggel – után nagyon úgy néz ki, hogy Mr. Wake útja véget ért. Szerencsére pár éve felfedeztem a játékhoz készült artbookot, amellyel még egyszer visszatérhettem ebbe a rémisztő, de kellemes emlékekkel teli világba.

Az Alan Wake Illuminated furcsa könyv: bár tele van gyönyörű képekkel, a művészeti album kifejezés mégsem teljesen helytálló. Ebben a kötetben ugyanis sokkal több a szöveg, mint a hasonló művekben – lényegében az író végigvezet minket a játék elkészültének folyamatán, egészen onnantól kezdve, hogy a finn fejlesztők eladták a Max Payne-ek jogait, és a kapott vagyonból nekiálltak valami újat kreálni. Aki tehát klasszikus művészeti albumra vágyik, annak talán kevés lehet a teljes oldalpárt beborító festmény, túl sok lehet a screenshot és fénykép – de aki a játék elkészültéről akar megtudni részleteket, az ennél jobb forrást ennél nem találhat. 

A 176 oldalas könyv nagyobbik fele, 110 oldal, a játék epizódjaival foglalkozik, itt tulajdonképpen végigkövethetjük Wake útját. Bár itt is vannak érdekes, kulisszák mögötti részletek, az igazán szaftos részletek a könyv első felében kaptak helyet, ahol az író (nevezzük is meg: Jörg Neumann, aki design leadként dolgozott a játékon) a legelső, a végleges verzióra nyomokban sem emlékeztető változatokról ugyanúgy ír, mint a karakterek korábbi változatairól.

Így aztán megtudhatjuk, hogy a sok hivatalos halasztáson átesett játék fejlesztése 2003 utolsó hónapjaiban kezdődött, és csaknem egy évig egy sötét hangulatú fantasy akciójátékon dolgoztak a finnek. Hatalmas, nyílt terek, néhol enyhe viking-beütésről árulkodó épületek és groteszk ellenfelek (lánghajú szellem, arcnélküli, apácaszerkó-szerű ruhát viselő, vagy épp maszkos nők) szerepelnek a képeken. Ez a játék, amely legfeljebb a végül használt technológia alapvetéseiben tartalmazott közöset az Alan Wake-kel, csak pár hónapig állt tényleges fejlesztés alatt, a többi időt a tervezés és a felkészülés vitte el.

A Limited Edition felirat kicsit értelmezhetetlen – más verzió nincs a könyvből...

Az Alan Wake az első hónapokban még teljesen más játéknak készült.

A játékból egy no.thisispatrick nevű Flickr-felhasználó lopott csodálatos screenshotokat, érdemes a teljes galériát végigböngészni. A nyitókép is tőle származik.

A váltás a Remedy rezidens írójának, Sam Lake-nek köszönhető. Sam a játékosok körében persze arról ismert elsősorban, hogy az ő arca egyben Max Payne fizimiskája is – a fejlesztés során nem voltak források profi modellek használatára, így a fejlesztők és családjuk ábrázata szerepelt végül a játékban (mint e könyvből megtudtam, Sam Lake édesanyja volt Nicole Horne, apja politikust játszott, öccse pedig a megannyi gengszter egyikét alakította). Persze Sam ennél sokkal fontosabb szerepet játszott a Max Payne hangulatának kialakításában, történetének megírásában, és képregényes történetmesélésének megalkotásában. A Max Payne 2 fejlesztésének idején filmes projektekre is volt ideje, többek között egy Undertow nevű filmes forgatókönyvön is munkálkodott.

Az ellenfeleket védő nem evilági burokkal rengeteget kísérleteztek a grafikusok.

Ritka az olyan artbook, amely a fejlesztés gyakorlati problémáiba is betekintést ad.

Ez lényegét tekintve ugyanazt a történetet mesélte el, mint később az Alan Wake: egy kiégett, megkeseredett fickó egy tómenti házba érkezik pihenni, belekeveredik egy emberrablási ügybe, és végül a tó mélyén rejtőző gonosszal kell megküzdenie. Igaz, a központi szereplő nem író volt, a katalizátor nem a neje, a főgonosz pedig Baba Yaga (az Alan Wake-beli Barbara Jagger neve mondjuk elég egyértelmű utalás az orosz boszorkára), de a történet alapjai, és ami még fontosabb, a sötét, misztikus hangulat megegyeznek. Az Undertow volt tehát az alap, ebből született meg hat hosszú év után végül az Alan Wake

A könyv oldalakon keresztül mutat képeket a fejlesztés korai időszakából, főként az ellenfelek tekintetében lehet új információkra szert tenni. Az első tervekben nem csak madarak, de mindenféle erdei állat is a sötétség ügynöke volt, de a farkasokat és a medvéket végül kivették a játékból. Ugyanígy jártak a sötétség első humanoid ügynökei, a Shade néven futó köpenyes-csuklyás karakterek is – a végeredményt, a Taken nevű sötét füstbe-nyálkába burkolt ellenfeleket látva ezt egyáltalán nem sajnáltam. 

Az egyik legérdekesebb fejezet arról szól, hogy a fejlesztők miként utaztak el Amerika észak-keleti régióiba, ihletet és információt szerezni Washington államból, ahol az egyre jobban formálódó Alan Wake játszódik. Két hét, kétezer megtett mérföld és negyvenezernél is több fotó volt a jutalom, melyek közül jónéhány helyet kapott a könyvben. Némelyik csak a hangulatot adja át, mások akár screenshotnak is elmennének – a felhős ég alatt pompázó rideg erdőségeket tökéletesen sikerült átültetni a játékba. Szintén lenyűgöző a Kráter-tó látványa, ami a játékban ugye Cauldron Lake-ként jelent meg; igaz, a valóságban ez Oregon államban van, de hát kicsire nem adunk.

A következő fejezet a karakterekről szól; mind játékbeli énjük változásairól, mind pedig a színészekről, akik arcukat, hangjukat, mozgásukat adták nekik. Sajnos a korábbi verziókról (ilyen Wake első, fényérzékenységtől szenvedő verziója, vagy épp Alice, aki az egyik verzióban meghalt, a másikban pedig Dr. Hartmann feleségének ikertestére volt) nem találunk képeket, vázlatokat, storyboardokat, de legalább írásban rengeteg információt kapunk róluk. Ha más nem, az kristálytisztán kiderül, hogy a Remedy elképesztő mennyiségű időt töltött a karakterek kialakításával, háttértörténetük megírásával – Hartmann doki, Thomas Zane, vagy épp az FBI-ügynök Nightingale esetében a szöveg meg is említi, hogy nagyságrendekkel kevesebb került be róluk a játékba, mint amennyire kidolgozták őket.

Tisztán látszik: az Alan Wake világa szerető törődéssel készült.

A jellemzően titoktartó Remedy az Alan Wake-kel sem változtatott szokásán: a 2005-ös E3-as bejelentést követően a 2006-os X06 show-n tértek vissza, majd a 2009-es E3-ig a publikum nem láthatta a játékot. Ez idő alatt a játék pedig egy tekintetben radikálisan megváltozott: a program korábbi, nyitott világa eltűnt, ehelyett egy lineáris, fejezetekre, azaz pályákra osztott programot kaptunk. Erről is megemlékezik a könyv, okként azt felhozva, hogy a komor thriller hangulatot egyszerűen nem lehetett (vagy legalábbis a finnek nem tudták) a teljes szabadságot kínáló világgal összehozni. Az egész könyv egyik legérdekesebb ábrája is itt található, amely a lineáris felépítéssel kísérletező fejlesztők első próbálkozását mutatja egy térkép formájában (ilyenek tervrajzok később is akadnak, mind igen érdekes).

Ha lett volna rá idő, ezt a gyermekjátékot is ki lehetett volna próbálni.

A játék minden pillanata és minden kiollózott jelenete részletes leírást kap.

Ez a pálya elképesztően izgalmas lehetett volna – ha elkészült volna...

Eddig tartott a könyv első fele, első hat fejezete – a hetedik pedig a könyv hátralevő részének felét felöleli, és epizódról epizódra haladva végigveszi az eseményeket. Mivel végeredményben azért művészeti albumról van szó, itt főként a kisebb részletek kiemelése, az egyes helyszínek kielemzése érdekes. A sok screenshot mellett kapunk skicceket egyes helyszínekről, az egész pályát bemutató térképeket, és ami tényleg lenyűgöző, betekintést a Cauldron Lake Lodge klinika lakóinak festményeibe. Ha azonban annyiszor végigjátszottad az Alan Wake-et, hogy minden pillanatára emlékszel, ez a hosszú fejezet némileg kevésbé fog lekötni – de szerencsére ezen alaposan változtat a nyolcadik felvonás, amely a játékból ilyen-olyan okok miatt kivágott részekről szól.

Néhány kisebb jelentőségű helyszín – melyek közül az egyik végül az American Nightmare minifolytatásban kapott szerepet – mellett megtaláljuk itt olyan epizódok teljes történetét, melyet végül kihagytak a játékból. Ilyen volt például a teljes nyitópálya, amely ugyan szintén Alice elrablásával ért véget, ám sokkal elvontabb, sokkal érthetetlenebb részleteket is tartalmazott. Vagy ott van egy, az első játékbeli éjszakán játszódó szakasz, amely abból a publikusan sosem bemutatott verzióból származott, ahol Wake mellett más karaktereket is lehetett irányítani – esetünkben Nightingale ügynököt, aki az író után nyomoz; illetve nyomozna, ha a megelevenedő sötétség ezt hagyná.

Szintén kimaradtak a végleges játékból az utólagosan leginkább az Unchartedekhez hasonlítható szuperlátványos akciójelenetek. Az egyik ilyen egy száguldó vonaton kapott helyet, itt kellett Wake-nek eljutnia a mozdonyig; egy másik egy szinte a fejére zuhanó kisrepülőt mutatott be. A legkidolgozottabb ezen törölt jelenetek közül – a könyv alapján – mindenképpen az volt, amely egy földrengés következtében elindult tűzvész kellős közepére helyezte írónkat. Volt itt bulldózer-vezetés, gondolázás egy libegő-szerű vezetéken (nyilván eközben jött az utórengés), füsttel teli épületben bolyongás – csak sajnálni tudom, hogy végül a más irányba kanyarodó sztori miatt ez nem került bele sem az alapjátékba, sem annak bármelyik folytatásába.

A korábban említett screenshot-művész egyik leghangulatosabb alkotása, amely szinte kézzel fogható közelségbe hozza a nyirkos, hűvös fenyőerdőt.

Az Alan Wake Illuminated egy pompás könyv, noha igazi művészeti albumnak nem feltétlenül nevezhető. Az egyetlen negatív vonás a kötettel kapcsolatban az, hogy igen hirtelen van vége – nemhogy a DLC-kkel nem foglalkozik, de még igazán lezárása sincs. Az egyik mondat még az egyik „alternatív” pályatervet elemzi, a következő pedig… nem létezik, mert közben vége lett a kötetnek. Más művészeti albumokkal ellentétben az Illuminated inkább a screenshotokra koncentrál, hisz ezekkel sokkal jobban lehet illusztrálni olyan terveket, helyszíneket, pályákat, mint festményekkel – csak hát persze ezt a látványosság bánja. Engem ez azonban cseppet sem zavart, számomra sokkal érdekesebb volt a fejlesztést titkaiban való bepillantás, mint újabb kétoldalnyi ceruzarajz valamelyik szereplőről. A könyv eredetileg 25 dollárért, 15 fontért látott napvilágot, jó állapotban manapság kicsit drágábban lehet hozzájutni például az Ebayen. Ha kedveled az Alan Wake-et, mindenképp érdemes megrendelni, hisz millió érdekességről nem ejtettem szót – ha például szeretnél információkat megtudni arról a végül törölt jelenetről, ahol Wake-et majdnem elrabolja egy klasszikus, csészealj-formájú UFO, hát arra csak itt lesz lehetőséged!

A cikk 2018 októberében került publikálásra.

A könyvről készült fényképeket a Runyai Stúdió készítette.

Szólj hozzá!