Tökéletes leosztás
Annak megállapítása, hogy egy játékkal hányan játszottak, szinte lehetetlen – éppen ezért az ilyesfajta toplistákat érdemes jelentős szkepticizmussal kezelni. Az azonban biztos, hogy egy játék akkor lehet igazán népszerű – és itt nem hétköznapi sikerekről beszélek, hanem százmilliós játékosbázisokról –, ha ingyenesen elérhető; ezt talán nem is kell különösebben magyarázni. A Minecraft például a maga 176 millió eladott példánya mellett további bő 200 millió felhasználót tudhat magáénak Kínában, ahol a játékot F2P felállásban forgalmazza a NetEase – de a Fortnite is ingyenességének köszönhetően juthatott el szűk két év alatt negyedmilliárd játékoshoz. E szektor valódi uralkodói azonban nem a telefonon is elérhető játékok, hanem kifejezetten mobilra tervezett programok.
Nem egy olyan program akad, amely iOS és Android környezetben együttesen már rég elérte az egymilliárd letöltést: többek közt a Pokémon GO, a Fruit Ninja és a Candy Crash Saga is e csoportba tartozik – a számomra teljesen ismeretlen Subway Surfers pedig már a kétmilliárd felett van. Talán úgy tűnhet, hogy ilyen eszelős számokkal szemben minden más játék esélytelen, pedig egy program azért akad, amely jó eséllyel még ennél is több játékost tud maga mellett felsorakoztatni.
Igaz, a rajongók gyűjtésére e programnak évtizedei voltak, de az kétségbevonhatatlan tény, hogy az 1990 óta a Windows állandó alapfelszereltségéhez tartozó Solitaire kártyajáték többmilliárd PC-n szórakoztatta már az unatkozókat. Ugyanúgy, ahogy nehéz megmondani, hogy egy mobiljáték objektív letöltési száma hány tényleges játékost is jelent, azt sem lehet megmondani, hogy hányan próbálták ki az elmúlt három évtized során a Solitaire-t – de a magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezt a tábort is gép- és embermilliárdokban lehet mérni.
A microsoftos Solitaire alapjául az egyedül is játszható kártyajáték, a pasziánsz szolgált, amelyet a leglelkesebb eredetkutatók a XVIII. századi Németországba vezetnek vissza. A digitális feldolgozások ennél valamivel kurtább történelemmel rendelkeznek, hisz a legelső videojátékos verzió 1981-ben jelent meg, mégpedig az Atari 400/800 számítógép-családra. A szimplán a Solitaire nevet viselő, grafika nélküli játék az otthoni programozók amatőr játékait publikáló Atari Program Exchange rendszeren keresztül került kiadásra – ezt tulajdonképpen a pénzért árult indie játékok legelső hullámaként is lehet értékelni. A programot egy Mark Reid nevű oregoni felhasználó rakta össze otthoni gépén, reménykedve beküldte a kazettát az Atarinak, majd vélhetően örömtáncot járt, amikor alkotását kiadásra érdemesnek minősítette az APX vezetősége. A Solitaire ugyan még csak közel sem járt ahhoz, hogy megkapja a kiadó azévi legjobb termékének járó vágyva vágyott Atari Star elismerést, illetve az azzal együtt járó 25 ezer dolláros jutalmat, de professzionális módon került kiadásra és terjesztésre egész Amerikában.
A Solitaire-t két évvel később és egy óceánnal arrébb követte a Patience, a Commodore egyik korai játéka, egy, a kevéske, közvetlenül a hardvergyártó műhelyében összerakott programok közül. Bár azt a nagyszerű Samantha Fox vendégszereplése óta tudjuk, hogy a Commodore 64 alkalmas kifejezetten látványos és egy egész generációt, hát, inspiráló kártyajátékok futtatására, a Patience a gép legelső játékai közé tartozott, amit ráadásul vélhetően egy ízig-vérig mérnöki beállítottságú hardvertervező készített, így aztán annyira puritánul nézett ki, amennyire az csak lehetséges.
Minden idők legsikeresebb játéka? Talán; a Subway Surfers nemrég meghaladta a kétmilliárd letöltést, akármit is jelentsen a gyakorlatban ez a szám.
A cikk elejére jöjjön egy kis etimológia. A solitaire név eredetileg minden olyan táblás játékra vonatkozott, amivel egyedül lehetett játszani, a patience kifejezés pedig ezek közül a kártyás játékok gyűjtőneve volt. Később a solitaire az amerikai, a patience pedig az európai neve lett azon egyedül játszható kártyajátékoknak, ahol a lapokat valami rendszer szerint kell sorba rakni. Pontos szabályból és leosztási formából több száz eltérő akad, a leghíresebb ezek közül a klondike, amit az aranyláz idején az unatkozó aranyásók találtak ki; legalábbis a legendárium szerint. E játék neve a káosz kedvéért magyarul pasziánsz, ami a latin gyökerű francia patience szóból ered. A képen az 1886-as alaszkai aranyláz egyik legveszélyesebb területe, a Klondike városba vezető Chilkoot-hágó látható. (Forrás: NPS.gov.)
A Solitaire, az első dobozos indie játékok egyike 1981-ből. (Forrás: Atari Mania.)
Az 1983-as Patience, illetve a Samantha Fox Strip Poker négy évvel későbbről.
A Klondike első verziói természetesen még nem használtak színeket. (Forrás: Imgur.)
Nevével ellentétben a Klondike 1998 óta a canfield variánst is ismeri. (Forrás: TFC.)
A Klondike legújabb, alig kéthónapos verziója egy modern MacBookon. Sok extrát ma sem tud a játék, de pont ezért tudott olyan népszerűvé válni. (Forrás: Casteel.)
Bár ezek a játékok is mindenképp megérdemelték az említést, Michael A. Casteel, illetve az általa 1984-ben elkészített Klondike előtt már főt is kell hajtanunk – e programnak ugyanis a játékipar történelemkönyvének több fejezetében is bérelt helye van. Hogy mást ne mondjak, jó eséllyel ez volt a legelső játék Macintosh számítógépeken – olyannyira korai programról van szó, hogy azt még a tényleges Mac premierje előtt, egy Apple Lisa gépen írta a programozó! A játék 40 dolláros áron, katalógusból rendelve volt elérhető, és mivel a gépen ekkortájt néhány irodai szoftveren kívül nem sok minden volt elérhető, szép sikereket aratott.
Talán a dolog ennyiben is maradt volna, de két esztendővel a játék megjelenését követően megérkezett a Think Pascal programozói környezet Mac-re, és Casteel afféle programozói gyakorlatként konvertálta erre a Klondike-ot. A játékfejlesztés öröme a portolás során elkapta, így a következő hónapokban, majd években egyre lelkesebben támogatta az innentől kezdve shareware rendszerben forgalmazott játékát. A program egyre csak gazdagodott: bárhová is sodorta Casteelt a sorsa, mindig ügyelt rá, hogy a Klondike ne csak szimplán fusson a legújabb Macintosh gépeken, de ki is használja azok tudását. 1988-ban tehát megjelentek a színek a játékban, 1989-ben bekerült a lapok húzásának folyamatos animációja, 1992-ben felgyorsult az egész program, 1994-ben valós randomszám-generátorra váltott az osztórendszer és így tovább. Így tovább a mai napig, hisz Casteel 1984-es Klondike-ja még ma, 35 évvel premierje után is állandó csiszolgatás alatt áll.
A program legújabb verziója ennek megfelelően tökéletesen fut az összes mai, modern Apple-gépen, legyen az MacBook vagy iPod, telefon vagy tablet – de a szimpatikusan kompatibilitás-mániás Casteel egy rakás korábbi verziót, köztük a 2001. szeptemberi 7.7.1-est is mind a mai napig elérhetővé teszi weboldalán. Ez a változat minden korábbi Macintosh gépen játszhatóvá teszi a Klondike-ot. Ez a világ egyetlen programja, amely változatlan alkotógárdával ennyi időn keresztül folyamatos fejlesztés alatt áll – az pedig külön bónusz, hogy Casteel ellenállt a minden bizonnyal rá is ható csábításnak, és nem pakolta tele több száz variációval, esetleg sok egyéb szeméttel játékát. Bár a Klondike is időről időre több lett egy-egy népszerű variánssal, az öt játszékszabályt tartalmazó program ma is csak 5.8 MB méretű, így aki minden fakszni nélkül szimplán pasziánszozna egyet, annak Apple-platformon nincs ennél jobb opciója.
Bár Casteel sosem közölt eladási adatokat, a Klondike az év(tized)ek során egész biztosan elért néhány millió embert – akik között ott volt egy bizonyos Wes Cherry is, egy átlagos seattle-i egyetemista. Cherry programozónak tanult, így álma nem is lehetett más, mint valamelyik közeli szoftvercégnél munkát szerezni, és ezt követően tevékenyen részt venni a digitális forradalomban. Karrierje nulladik lépése tehát egy nyári gyakornokoskodás volt, mégpedig a Microsoftnál – 1988-ban vagyunk, a Windows 2.1 korszakában.
Cherryt a Bogus Software nevű csoporthoz rakták, ami egyfajta cég-a-cégben jelleggel működött a Microsofton belül, és tagjai lényegében a Windows jóindulatú hackelésével, az operációs rendszer határaival való kísérletezéssel foglalkoztak. Az itt dolgozó programozók lényegében azt csináltak munkaidejükben, amit akartak, és hiába volt egyszerű nyári gyakornok, Cherry is megkapta ugyanezt a szabadságot. Bár többen jóval méretesebb projektekbe fogtak, kezdőként Cherry ambíciói nem voltak túl magasak: egyéb ötlet híján az merült fel benne, hogy mi lenne, ha megcsinálná azt a jó kis Mac-es kártyajátékot Windowsra is, amellyel annyi időt veszejtett el már első egyetemi éve alatt is.
A gondolatot tett követte, és 1988 nyári hónapjaiban Cherry sok-sok szenvedés árán – az operációs rendszer hiányosságai miatt több programozói nyelvből kellett össze-frankensteineznie a kódot – el is készült a programjával, ami ugyan csak a klasszikus klondike-ot ismerte a megannyi pasziánsz-variáns közül, de azt legalább többféle játékszabállyal, két eltérő pontozási rendszerrel és tisztességes grafikával tálalta. Utóbbiban Cherrynek segítsége is akadt: bár ő maga is rajzolt egy kajla robotot a kártyalapok hátoldalára, akkori barátnője, a grafikusnak tanuló Leslie Kooy is összedobott pár elszálltabb kártya-hátteret (a csigaházat, a várat és a strandot), amelyeket itt-ott Cherry kicsit animált is.
A nyári szünet és a gyakornoki pozíció végével Cherry felmásolta a Solitaire-t a központi szerverre, és visszatért az egyetemre, ahol folytatta intenzív, néha vizsgaromboló hatású kapcsolatát a Mac-jén futó Klondike-kal. A Microsoftnál azonban ekkortájt új szelek fújdogáltak: a cég arra készült, hogy feldobja és barátságosabbá tegye a Windows közelgő 3.0-ás verzióját. Ugyan már az operációs rendszer legelső, 1985-ös változatában is szerepelt egy játék, a Reversi finoman szólva sem volt az az univerzálisan kedvelt és tömegcsalogató program, mint amilyenre a Microsoftnak most szüksége volt – a cég egy azóta sem beazonosított menedzsere épp ezért a Bogus Software szerverét is áttúrta, hátha talál valami kincset az archívumban.
A sok félkész és primitív játékcsonk között a Solitaire azonnal kiemelkedett: nemhogy be volt fejezve, de kifejezetten igényes volt. A következő napokban a játék végigfutott a parancsnoki láncon, és végül maga Bill Gates is lelkesen bólintott rá a játék „örökbefogadására”, és arra, hogy az a Windows részeként, az operációs rendszer egyetlen beépített játékaként lásson napvilágot. Mivel Cherry gyakornokként, a Microsoft irodájában, az cég gépein írta a szoftvert, még csak meg sem kellett vásárolni tőle az ahhoz fűződő jogokat – mint azóta azt a programozó többször is elmondta, akkori főnöke feketén-fehéren megmondta neki, hogy nem fog a játékért plusz pénzt kapni. Ez így is lett: Cherry készpénz vagy részvények helyett egy új XT számítógépet kapott, hogy a megjelenésig hátralevő év során a kollégiumból is tudja javítani a programhibákat. (Cherry eredetileg Windows 2.0-ra írta a játékot, de az végül 3.0-ra fog megjelenni – és az átírással akadt némi munkája.) Végül a Microsoft is fektetett némi pénzt és erőfeszítést a játékba: a grafika feljavítására leigazolták az akkori IT-világ legismertebb designerét, Susan Kare-t, aki felskiccelt pár nonfiguratív hátteret és újrarajzolta Cherry eredeti kártyalapjait is.
A Microsoft türelmes volt: a kártyajátékot nem lőtték el az 1989-ben megjelent Windows 2.11-ben, hanem csak az igazi előrelépést jelentő, később az egész világot meghódító 3.0-ás verziószámú változatában tették azt elérhetővé. Az első – 1990. május 22-én megjelenő – Solitaire-verzió lényegében teljes egészében Cherry munkája volt, abba főnökei csak annyiban nyúltak bele, hogy kiszedették az általa a programba írt boss key funkciót. Így természetesen a Solitaire legikonikusabb megoldása is a fiatal programozótól származik: győzelemkor az 52 lap véletlenszerű ritmusban pattog ki a képernyőről, minden alkalommal egy új posztmodern műalkotást kirajzolva.
A Solitaire azonnal átütő sikert aratott: a Microsoft telemetriai adatai szerint a következő öt évben végig a Windows 3.0, illetve a Windows 3.1 három legtöbbet futtatott alkalmazása között volt, nem egyszer egyenesen a csúcspozíciót elfoglalva. Ez a siker vezetett a következő években a pici játékgyűjteményekhez – a Windows Entertainment Pack néven futó csomagok különféle, elsősorban az irodai közönségnek, a Solitaire rajongóinak készült játékokat tartalmaztak. E kollekciókban debütált többek közt 1991-ben a Minesweeper és a Freecell is, melyek a következő évben csatlakoztak az operációs rendszer alapfelszereltségéhez.
A képernyő, amely valószínűleg rengeteg emberben szabadít fel nosztalgiát.
Cherry 2017-ben almaborral és kártyajátékkal. (Forrás: The Verge.)
Gatesnek csak egyetlen kommentárja volt a Solitaire-rel kapcsolatban: az, hogy túl nehéz nyerni.
Cherry főnöke főnökének főnöke is kedvelte a játékot. (Forrás: The Verge.)
A Windows 2.0, illetve az abba beépített egyetlen játék, a Reversi. (Forrás: Wired.)
Kare-nek nem csak minden idők legjobban ismert kártyalapjait köszönhetjük, de a Macintosh ikonikussá vált, hát, ikonjait is és vizuális nyelvét is. E mellett a designer tervezte sok másik mellett a Geneva, a Venice és a Chicago fontokat is. (Forrás: Kare.)
Két örömteli feladat: a már kész sorok felpakolása a várakozó ászokra, majd a kártyazuhatag végignézése.
A Minesweeper az első, a Freecell pedig a második Windows Entertainment Pack játékai közt debütált, majd a Windows 3.1-ben már a rendszer részeként érkeztek.
Egy-egy ilyen pocsék leosztásnál (minden király és jumbó a letakart lapok közt van) az a csoda, hogy egyetlen irodai dolgozó sem vágta ki az ablakon gépét.
A Solitaire még 2006-ban is szedte áldozatait. (Forrás: New York Times.)
Cherry az egyetem elvégzését követően valóra váltotta vágyait: a Microsofthoz ment karriert építeni, igaz, a játékfejlesztéshez többet nem volt köze. Ma almabort készít a Washington államhoz tartozó Vashon szigeten – és mindig vidáman nyilatkozik a programról, amely oly vad hatással volt a világra.
Merthogy a Solitaire a kilencvenes évek elején tényleg igazi jelenség volt – az első játék, amely meg tudta hódítani az irodák világát is. Temérdek cég betiltotta a játékot, egyes nagyvállalatok pedig még radikálisabb megoldást kerestek – a Boeing például extra felárért egy speciális Windows-kiadást rendelt, amelyből már gyárilag eltávolították az időrabló játékot. A korabeli újságcikkek tanulsága szerint egész irodaházak voltak, ahol a fizikai iroda-kialakítás is megváltozott a Solitaire miatt – hirtelen minden alkalmazott úgy alakította át a maga négyzetmétereit, hogy ne lehessen rálátni a monitorjaikra.
A Microsoft marketingesei a játék által elrabolt munkaóra-milliók borzalmas PR-hatásától félve azt kezdték el terjeszteni, hogy a Solitaire valójában oktatóprogram, hogy az az egér használatát hivatott megtanítani játékos körülmények között a hardverrel és az új operációs rendszerrel egyszerre találkozó és ismerkedő tömegeknek – és ez az elterelő hadművelet hatott, ma is rengeteg helyen olvasni ezt az utólagos magyarázatot a játék létére. (Ettől függetlenül a kilencvenes évek első felében temérdek amerikai újságcikk olvasható a Solitaire-ezésen kapott és emiatt kirúgott irodai alkalmazottakról. Úgy látszik a túlképzés is káros lehet…)
A Microsoft a Windows 3.1 után is az operációs rendszer integráns részeként – az alappillér szó használata túlzás lenne? – kezelte a Solitaire-t. Egészen 2001-ig, a szinte mindent új alapokra helyező Windows XP megjelenéséig az eredeti, Cherry által programozott verzió szerepelt az operációs rendszer alap játékkínálatában. Az XP-verzió készítői azonban, ki tudja miért, alaposan belenyúltak a játékba, és olyan félelmetesen ocsmány grafikákra cserélték le az elmúlt évtizedben ikonikussá vált háttérképeket, hogy az párját ritkítja. Windows Vistán aztán ismét átalakult a Solitaire, és bár szebb nem lett, legalább hasznos új funkciókat kaptunk: a program mentette statisztikáinkat, és a félbehagyni kényszerült meccseket is elmentette a program.
A Windows 8 aztán megint mindent átalakított: kezdve rögtön azzal, hogy eretnek módon kivette a Solitaire-t az operációs rendszerből. Hogy miért? Mert a cég ezúttal digitális boltját, a Microsoft Store-t akarta népszerűsíteni, és úgy gondolták, hogy ha a milliók által napi szinten játszott programot oda helyezik, hát ez a hűséges tábor mindenképpen benéz majd a boltba letölteni kedvencét, és ki tudja, talán mást is vásárolnak ott. Már ez sem volt egy szimpatikus húzás, hát még az, hogy az ezúttal Microsoft Solitaire Collection névre keresztelt applikáció (a klondike variáns mellett még négy kártyajáték szerepel benne) tényleg a lehető legvisszataszítóbb módon lett monetizálva.
Ez a kiadás első pillantásra pont kellően modern: napi feladatokat és online kihívásokat kínál, lehet benne achievementeket szerezni és szintet lépni – azonban mindennek az az ára, hogy be kell nyelnünk az arcbamászó reklámokat (minden meccs után bannerek, minden ötödik meccs után egész képernyős videó). Vagy, teszi hozzá a parányi betűvel szedett szöveg, akár be is fizethetjük az 500 forintos havi vagy 2700 forint éves előfizetést… előfizetést, egy pasziánszhoz! E „ravasz” terv nálam már csak azért sem működött, mert az új verzió a puszta szabályokon túl semmiben nem hasonlít a legendás elődre – mások a nyerési arányok, eltérő a grafika, és még a külön feature-ként reklámozott, a győzelemkor kaszkádoló lapok animációja is csalódást keltően gagyi.
És persze azt sem feledhetjük el, hogy manapság finoman szólva sincs olyan hiány kazuár játékokból, mint a kilencvenes évek elején – közel végtelen számú oldal várja egyenként is több száz, több ezer játékkal az irodai munkát szórakozásra váltani akarókat. És ha az ember kifejezetten pasziánszra vágyna, hát még akkor is több ezer igényes és ingyenes lehetősége akad. Számítógépen – futtasson az Windowst, Linuxot vagy épp macOS-t – az én kedvencem a PySolFC, amely egy 1998 óta fejlesztett pasziánsz-gyűjtemény. Ez ma már ezernél is több variációt tartalmaz, ami, talán egyetértünk, hatalmas túlzás, de legalább mindenki megtalálja benne a kedvencét – és a program így is alig 20 MB-ot nyom. Az eredeti solitaire-re persze ma már végtelen extrémebb variáció is létezik – a Solitairicában például egy szerepjáték harcrendszerét alkotja a kártyajáték, de a golf-variánsból is találni mikrotranzakciós freemium-szeméttől mentes verziókat.
A Klondike és a Solitaire – no meg a többi hasonló program – sikerének két fő oka van; már azon túl persze, hogy kártyajáték mivolta miatt még a legkevésbé PC-barát embereket is játékra bíztatja. Az egyik az, hogy a legtöbb kártyajátékkal szemben a digitális verzió élvezetesebb: a valódi lapokat így kirakni hajszálnyit tovább tart a valóságban, és akinek a strandon a szél már fújta szét a lapjait, az tudja, hogy egyéb veszélyei is vannak a valódi játéknak.
Balra a Windows 95-ben levő Solitaire lehetséges kártyapaklijai, jobbra a kínálat a Windows XP-n. A minőségcsökkenés radikális és otromba.
Első pillantásra a modern Solitaire-rel semmi baj nincs. A nagy felháborodás miatt egyébként a Microsoft a Windows 10-be visszapakolta a játékot.
Milyen remek ötlet! Milyen nagyszerű lehetőség!
A legújabb kedvencem a három paklival játszott, 12 ásszal dolgozó pasziánsz, a Triple Klondike variáció a PySolFC-ben.
A másik pasziánsz-addikciós ok az, hogy a nyerés matematikai esélye pontosan abba a zónába esik, ahol az ember örömmel próbálkozik újra és újra. Bár temérdek tudományos számítás próbálta megvizsgálni az eleve kirakhatatlan leosztások arányát, manapság a legtöbb matematikus beismeri, hogy nincs olyan egyenlet, ami ezek valós számát meg tudná mondani. Noha a legtöbb játékos nyerési aránya nem haladja meg a 10-15%-ot, valahogy mindig úgy érezzük, hogy a bukásunk egyetlen nyamvadt lapon múlott csak; hogy ha az az ász nem a király alatt lett volna; ha az a rohadt kilences fekete lenne; hacsak az ötös alatt nem még egy ötös lapult volna! E cikk megírása, vagyis az „anyaggyűjtés” során többször is legyőzött a Solitaire-láz, a jövőre 30. születésnapját ünneplő program tehát mit sem vesztett vonzerejéből.
A cikk nyitóképe a World Video Game Hall of Fame elismerés weboldaláról származik.
A cikk megírásában segített a The Friendly Card blog több cikke a korai Solitaire-variációkról.
A külön megjelölés nélküli képek a Moby Games oldaláról származnak vagy én loptam őket.
A cikk 2019 áprilisában lett publikálva.