Napi retró

A magam részéről jelentős mértékű fenntartással szoktam fogadni a hirdetéseken rikító betűkkel megfogalmazott hangzatos állításokat, de a Robert Clardy által megtervezett Spirit of Excalibur hellyel-közzel tényleg új műfajt teremtett. Az alkotóelemek persze ismerősök: némi stratégia a seregek irányítására, RPG-elemek a lovagokhoz, rém primitív akció-minijátékok a párbajokhoz, illetve kalandjátékos játékmenet az egész összefogására.

Arthur halála után, az örököseit, illetve a kerekasztal megmaradt tagjait irányítva kell helytállnunk a végjátékban már démonokat is idéző Morgan le Fay és szövetségesei ellen. Ennek során egyfelől teljes seregeket kell kommandírozni, majd velük fontos ütközeteket megvívni, de az egyre számosabb lovagok életben tartása, küldetésekre küldése és fejlesztése is a mi feladatunk. Mindez valószínűleg igen jól hangzik, ám a játéknak van egy óriási hibája: hiába óriási a bejárható játéktér, illetve a játékos döntéshozatali szabadsága, ha az egyetlen jó úttól való eltérést a játék nem tolerálja. Ráadásul ez a leggonoszabb módon történik: a játékot már a legelső küldetésben is végleg megnyerhetetlenné tehetjük (például azzal, hogy nem veszünk fel egy később Merlin számára nélkülözhetetlenné váló növényt, vagy azzal, hogy a végjátékban használandó lovagot nem küldjük az első pillanattól kezdve valami templomba imádkozni), de ez sokszor csak jópár órával később derül ki.