Napi retró

Hogy ez volt-e a legelső, magyar nyelvű beszámoló arról, amit ma játékkonzolként és videojátékként ismerünk, azt nem tudom, de az biztos, hogy a Csongrád Megyei Hírlap az elsők közt számolt be erről az új fejleményről.

És bár ez dicséretes, azért sok marhaság is akad a beszámolóban; ami valahol érthető is, hiszen úgy kellett az írónak bemutatnia a találmányt, hogy semmiféle viszonyítási alapja nem lehetett ahhoz. Az Odyssey azonban nem tudott grafikát, „játékpályát” megjeleníteni: papírrajzok jártak hozzá a dobozban, és azokat kellett a tévére ragasztani. (A dobozban kétféle tévémérethez való illusztráció is lapult.) Természetesen az sem igaz, hogy vezeték nélküli multiplayerre lett volna lehetőség – de legalább a cikkíró látnoki képességeire nem lehet panaszunk, mert oly sok évvel később ez is lehetségessé vált, és csak az internet feltalálása kellett hozzá.

A Koei finoman szólva sem a PC-s, kelta legendákat feldolgozó játékokról ismert, a Balor of the Evil Eye teljesen kilóg a japán kiadó történetéből.

A megfejtés persze egyszerű: ez a cég rövid ideig létező amerikai szárnyának, és elsősorban Stieg Hedlund designer műve volt; és ez sajnos meg is magyarázza, hogy a kiadó e reklámon túl miért is nem költött a marketingre. Pedig ez a játék megérdemelte volna: keverednek benne a stratégia-, a kalandjáték- és az RPG-elemek, és nem kellett volna sok hozzá, hogy korának (1995-ről beszélünk) egyik közismert PC-s játékává váljon.

Egy Scott Adams-féle szöveges kalandjátékban elvileg bármi megtörténhet. A gyakorlatban persze legtöbbször az igen suta interpreter és az emberi gondolkodásmódot elutasító és kigúnyoló „logikai” kihívások közti vákuum pusztítja el az ember élni akarását, de amúgy tényleg, szinte bármi más is megtörténhetne...

Mondatok helyett puszta szavak, design helyett magenta és érthetetlen hieroglifa – bizony, a hetvenes években lett volna mit tanulni a nyugattól reklámtervezés terén...