Na de hát mi ez?!
Most, hogy végleg befellegzett a személyes blogoknak, a műfaj végre elég menővé vált ahhoz, hogy én is megtiszteljem jelenlétemmel. Elkerülendő a „ma is animét nézve ültem a besötétített szobában” bejegyzések zavaróan monoton tömkelegét, úgy döntöttem, hogy élményportfólióm gazdagítása céljából elmegyek Japánba. Ha nem toloncolnak ki a stratégiai gyoza-tartalékok felzabálásáért, elvileg pont 80 napot leszek kint.
Hogy botrányosan rossz memóriámat végre egyszer legyőzzem, afféle naplót fogok vezetni. Kevés szöveg (?), sok kép, legalábbis a terv most éppen ez. A „kevés szöveg” olyan koncepció, amit soha korábban nem sikerült elérni, de hátha majd most összejön ez is.
2025. szeptember 11., tokió
Amikor elmondtam kedves éds’anyámnak, hogy három hónapra Japánba megyek, hogy kicsit kiszabaduljak a mindennapokból és egyedül legyek egy kicsit, válasza a következő volt: „király, megyek veled!” A nagy nap ma volt: délelőtt dolgoztam, majd kimentem elé a reptérre. A gép késett, így egy órát dekkoltam a váróteremben, de a nagy összeborulás után Tokió még jobban kibabrált velünk: hirtelen leszakadt az ég, irdatlan mennyiségű esővíz folyt a földalatti vasútjáratokba, így más járatok mellett a reptéri gyorsvasút is megállni kényszerült, és végül a bőröndöket cígölve az extrém módon teletömött „rendes” metróval kellett elnavigálni a hotelhez.
2025. szeptember 12., tokió
Mivel hétvégén megint utazni fogok, blog-szempontból a mai nap is az unalmasak közé tartozott: behoztam korábbi lemaradásomat itt, dolgoztam Gamepod-dolgokon, felvettünk Képtelen Krónikát és készültem Checkpoint-adásokra – és mindeközben kimentem a közeli gyozamesterhez ebédelni, aki meglepően sokféle variációt készít a nagyszerű ételből.
2025. szeptember 13., Kanonji
Más magyarázatot nem találtam rá, szóval lehet, hogy ez minden hétvégén megtörténik, de egyszerűen nem volt hely a Tokióból nyugat felé ötpercenként induló shinkansen vonatok egyikére sem, így a tervezettnél másfél órával később tudtam csak elindulni, ami persze felborított minden jól kiszámított átszállási tervet is. (Utólag megtudtam, hogy háromnapos hétvége volt az idősek napja kapcsán, így az egész ország utazni kezdett.)
A célpont mindenesetre a ritkásan lakott, és gazdaságilag kicsit elhanyagolt Shikoku szigeten levő Kanonji városka volt. Mivel mindez azt jelenti, hogy tele vannak érintetlen erdőségekkel, és azok mélyén rejlő ezeréves templomokkal, én speciel nagyon kedvelem ezt a régiót – a vidám, villamosokkal teli Matsuyama például az egyik kedvenc kastélyvárosom az országban. Egyetlen random turista elismerő biccentése és ritka pénzköltése persze mit sem jelent a régiónak, de szerencsére Kanonji azon helységek közé tartozik, akik nem csak felismerték a csökkenő populáció óriási fenyegetését, de aktívan próbálnak tenni is ellene. Aktív marketing hirdeti országszerte a városka gyönyörű homokos-pálmafás tengerpartjait, a dús erdőkkel lepett dombok túraútvonalait, és persze az egyéb helyi nevezetességeket. Sőt, idén először egy zenei fesztivált is rendeztek a tengerparthoz közel (explicit módon a depopuláció elleni harc részeként), és mivel ezen fellép a Nemophila is, én is elvándoroltam ide.
Sajnos éppen sötétedés előtt értem el a szállást, így már nem nagyon lehetett nézelődni meg túrázni – de a bolthoz való másfél kilométeres gyaloglás során legalább az kiderült, hogy a csupán egy telefonlámpa által megvilágított rizsföldre vadászni érkező gémek igen hatékonyan képesek a frászt ráhozni az emberre...
2025. szeptember 14., Kanonji
A nap mi mással is kezdődhetett volna, mint egy hőségben zajló félórás esőzéssel, ami után szinte gőzölgött a talaj. Az első utam a Takaya szentélyhez vezetett, és ennek lenti épületeit nem is volt nehéz elérni; főleg nem a taxival, amivel mentem. Innen viszont meglehetősen bevadult a terep: a fenti szentélyhez, és még inkább az amellett levő, csodálatos kilátást biztosító Tenkū no Torii kapuhoz vezető egykilométeres ösvény szerény 375 méter szintemelkedéssel lőtt fel a meredek hegy oldalán. Naiv módon azt hittem, hogy egy kilométert bármilyen formációban meg tudok tenni, de ezt a terepet a „32, feels 34” hőségben, a brutális páratartalom mentén feladni kényszerültem a kétharmadánál, mert a látásom elég furcsán eltorzult. És sokan azt mondják, hogy a kromatikus aberráció irreális videojáték-effekt... Kár érte, mert a képek alapján nem mindennapi élmény lett volna; és csak kicsit kárpótolt, hogy messze nem én voltam az egyetlen, aki végül nem tudott felmászni az ösvényen.
De sebaj, nincs olyan kimerültség, amit egy kétórás zuhanyozás, majd egy kis kómaszerű alvás ki nem kúrálna, így felfrissülve, ám illetlenül későn estem be a Zenigata Rock Fes 2025-re. Ezért aztán lemaradtam egy sor bandáról, igaz, előzetesen meghallgatva őket ezt olyan mélyen nem is bántam. Ahogy korábban, most is megismerkedhet velük bárki: naf., Kohun Sisters, TENSONG, nobodyknows+, Under Graph.
E bandák mellett a Nemophila feltűnése kicsit olyan volt, mintha az Ürömi Családi Napon holmi Kordáék után hirtelen a Cannibal Corpse lépne a szimpadra, és ezen Mayu is viccelődött kicsit, miután az első két számmal agresszívan ledarálták az érdeklődőket. Sajnos viszonylag kevesen voltak a színpadnál, a kisgyerekes családok érezhetően hüledeztek kicsit a mezítlábas, felnyírt hajú énekesnő által vezetett banda láttán, és inkább a fesztiválkaja-szekciónál maradva táplálkoztak. Ez szerencsére nem zavarta a csapatot, így is óriási lelkesedéssel, és amin minden egyes alkalommal meglepődök ezeknél a japán női metálbandáknál, vigyorogva, nevetgélve játszottak, és csak úgy ordított róluk, hogy imádják egymást, és hogy mennyire élvezik az együtt zenélést.
Legnagyobb meglepetésemre a fesztivál metálpólós vendégei mind roppant illedelmesek voltak, kényesen vigyázva rá, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz a nagy fejrázás, ugrálás, ördögvillázás közepette sem; valószínűleg egy klubban ugyanez sokkal jobb hangulatú buli lett volna, hiszen a Nemophila legjobb számai jöttek sorozatban, rövid szólókkal és profi közönségkezeléssel. Remélem, lesz még alkalmam elkapni őket valami kompaktabb helyen is, némileg több rajongó előtt, mert az valami felejthetetlen lehet. Négyárnyékolás!
Az estét Minmi zárta, de őt már nem vártam meg, hanem Nemophila-pólókkal alaposan megpakolva felkaptattam a közeli domb zavaróan meredek oldalán, hogy megnézzem Kanonji talán leghíresebb nevezetességét, a fesztivál nevét is adó Zenigata Sunae homokszobrot. Ez egy, a strandot övező fenyőerdő közepén található, és bár nem lehet megközelíteni, a kilátóból tökéletesen rá lehet látni. A hatalmas, 345 méter kerületű minta egy Kan-ei Tsūhō nevű XVII. századi fémpénzt formáz; a legenda szerint 1633-ban egyetlen éjszaka alatt lapátolta azt össze Kanonji lakossága, amikor hírét vették egy helyi nagyúr másnapi érkezésének; és azóta is ápolják ezt a hagyományt. A díszkivilágítást nem vártam meg, de a képeslapra illő naplementében is nagyszerű látvány volt az emlékmű; arról nem is szólva, hogy megtekintésével megint bebiztosítottam anyagi jövőmet.
2025. szeptember 15., Tokió
Jószerivel a teljes napot felemésztette a visszavonatozás, valamint az utóbbi pár nap leblogolása, így ez sem a legizgalmasabb, Japánban töltött 24 órám volt. Sebaj, futon helyett végre megint ágyban aludhatok, így reggelre nem ropogó csontokra számítok!
2025. szeptember 16., Tokió
Mára is jutott egy érkező ismerős, így a délelőtti Checkpoint Mini-felkészülést követően megint a reptérre utaztam Mongúz elé; ráadásul most elsőre nem is sikerült eltalálnom a jó terminált. Mindegy, ezúttal legalább nem állt le beutazás közben a fél tokiói tömegközlekedés, így könnyen elértünk Shinjuku negyedbe, ahol mi mással is kezdhettem volna az idegenvezetést, mint kedvenc helyi kínai éttermemben való zabálással, majd a Kabukichō, a közeli bulinegyed, mozinegyed, piroslámpás negyed bemutatásával?
2025. szeptember 17., Tokió
Bár az eredeti terv az volt, hogy ma Tokióban kóválygunk, ezt a 35 fokos brutális hőség meghiúsította, így gyorsan átalakítva minden tervet, hamarosan egy Nikko felé robogó vonaton találtuk magunkat. A megérkezést egy másfél literes fagylaltkehellyel sikerült megünnepelni, majd jött a tekintélyes napi túra első látványossága, a Japán három legszebb hídja közé tartozó Shin-kyō.
A következő állomás a Rinnō-ji volt, a régió legelső buddhista templomja, amit még 766-ban alapított egy korai szerzetes. A templom mögötti téren, hasonló korú kisebb templomok között néhány modern, aranytól csillogó emlékmű is áll, amelyekre a szükséges kulturális kontextus hiányában kicsit berzenkedve tekintettem.
A következő hatalmas épületegyüttes a hegyoldalba vágott komplexumban a Tōshōgū, a Japánt egyesítő, új sógunátust alapító Tokugawa Ieyasu emlékműve. Halálakor egy visszafogott szentély épült, egyesítve a shinto és a buddhizmus vonásait – aztán unokája hatalomra jutott, és elkészíttette az egész ország egyik legnagyobb és mindenképpen legdíszesebb emlékművét. A japán templomok általában nem cifrán díszítettek, de a Tōshōgū pagodája, kapui, templomai tele vannak faragásokkal, melyek közül azóta nem egy önmagában is ismert látványossággá nőtte ki magát: a ma „képzelt elefánt” néven ismert faragványok például nagyszerűek; ezeket olyan szobrász készítette, aki csak hallásból ismerte ezeket az állatokat.
A sógun síremlékéhez vezető lépcsősort némileg meghökkentő módon egy szundikáló kiscica őrzi, de a gigászi japán fenyők között vezető meredek út méltóságteljes (és kimerítő), és a lenti pompához képest igencsak visszafogott és letisztult emlékműhöz vezet.
Nem kellett sokat gyalogolni a következő ősi templomegyütteshez: a Futarasan Jinja alapítása 782-ben történt, igaz, azóta alaposan kibővítették a helyet.
A nikkói templomhegy utolsó jelentős helyszíne a Taiyūin, Tokugawa Iemitsu sógun – a korábban említett luxizós unoka – végső nyughelye.
Egy rövid, alig kétkilométeres sétával később már az állomáson is voltunk, majd egy közel kétórás vonatúttal később már Tokió Asakusa negyedében tévedtem el vezettem el Mongúzt az állomás helyett a még naplementekor is zsúfolt Sensō-ji templomhoz.
Ez 645-ben épült, így Tokió legrégebbi templomáról van szó, amihez ma már egy gyönyörű ötszintes pagoda is tartozik. A templomhoz a Nakamise nevű, szuvenír-boltokkal és édességet áruló üzletekkel teli régies utca vezet, amelynek a másik végén a Kaminari-mon, a Mennydörgés kapuja köszönti a látogatókat.
2025. szeptember 18., Tokió
A délelőtt Akihabara még a tegnapinál is egy fokkal melegebb utcáin, illetve (és még inkább) 18 fokra légkondizott üzleteiben telt. Bár a nyüzsgés talán még nagyobb is volt, mint a korábbi években, az kétségbevonhatatlan, hogy a videojátékok szerepe még tovább csökkent a geek-negyedben. Rengeteg kisebb bolt zárt be (vagy egyszerűen elbontották és felhőkarcolóval váltották le egykori helyeiket), ráadásul a megmaradtak egy jó része is félig-meddig profilt váltott, és a retrojáték helyett az új megjelenésekre, vagy még gyakrabban az anime-figurákra vagy a gyűjtögetős kártyajátékok lapjaira koncentrálnak. A Super Potato még a régi persze, még akkor is, ha a kínálat azért még ott is szűkült kicsit – az árak pedig sok esetben igen durván emelkedtek.
A délutánt egy sor Checkpoint Mini felvétele vitte el, no meg a pakolás, mert holnap reggel megint utazás lesz.
2025. szeptember 19., Oszaka
Úgy alakult, hogy a többiek csak holnap jönnek, én viszont egy ma esti koncert miatt már most Oszakába gurulok.
Persze addig még sok idő van; sőt, a hotelbe bejelentkezésig is sok órám volt még, így hiába a dögmeleg (pedig Tokió épp ma reggelre hűlt le, így az állomásomra való séta perceit kellemes 23 fokban tölthettem el!), elgyalogoltam a hatalmas oszakai kastélyig. Ezt már eredetileg is azért építették ilyen hatalmasra, hogy mindenki másnak megmutassák Toyotomi Hideyoshi hadúr elképesztő hatalmát.
Az addigra szörnyű állapotba került, elhanyagolt kastélyból 1931-ben készült egy vasbeton rekreáció, amibe a japán hadsereg helyi vezetése költözött; ezt a verziót az amerikaiak a földig bombázták. A ma is látható építmény végül csak 1997-ben épült meg, így tulajdonképpen a legújabb japán kastélyról van szó.
Több másik, eredeti módszerekkel újjáépített, az évszázados tervrajzokat messzemenőkig követő kastéllyal szemben itt ez sosem volt cél: a nyolcemeletes kastély belülről egy modern múzeum, lifttel és légkondival könnyen bejárhatóvá-élhetővé téve. Ez érezhetően kevésbé hangulatos, mint mondjuk a Himeji kastély eredetit mintázó faburkolatú, katanatartókkal és egy-két régi bútorral meghintett emeletei, de az tény, hogy a múzeum informatív és érdekes, és nyáron bizony a hűtött levegő aranyat ér.
Mivel a tárlatok és ereklyék nem változtak semmit a korábbiakhoz képest, a festmények megnézegetése után a legtöbb időt a tetőszinten, a modern-ősi kontrasztban dúskáló kilátással töltöttem, majd a közeli Nishinomaru-en kertből fotózgattam az ikonikus épületet.
A délutánt egy híres helyi sajttorta boltjának megkeresése, majd az étek megvásárlása töltötte ki, majd elindultam a koncertre. Ez 18:20-tól kezdődött, és az itt megismert helyi szokásoknak megfelelően hét banda is fellépett azon, mégpedig, legalábbis számomra, előre ismeretlen sorrendben. Én nyilván megint a Lumirise miatt jöttem, és mivel ők voltak az utolsók, majdnem mindenkit végignéztem, néha ritka nagy élvezettel, máskor meg inkább hüledezve. Akiket kihagytam az AIMIA volt, egy rock idol négyes; az új videójuk alapján nem is rosszak.
Amikor én beléptem a koncertterembe, már a Lyrical Pop Paradox trió játszott. Vagy hát „játszott”, hiszen ők is előre rögzített zúzós metálzenére énekeltek 95%-ban popos stílusban, 5%-ban pedig a zenéhez illő vadulással. Náluk is érezhető volt, hogy a kitalált koreográfiát megpróbálják átadni a közönségnek, akik a jelekre a megfelelő pillanatban tapsoltak, vagy épp integettek. Megvallom, engem nem hódítottak meg.
Ez utóbbi sajnos az ötfős huskyra is igaz lett: a punkos-metálos háttérzenével semmi bajom nem volt, de a kosztümöktől kezdve a koreográfia egységességétől egészen az énekhangokig mindennel voltak esztétikai problémáim. A videóik igen profik, szóval ki tudja, lehet, hogy csak valami rossz napot fogtam ki... de azért nem fogok kepeszteni, hogy újra elkapjam őket valahol.
Mielőtt nagyon elkeseredtem volna, minimális átszerelés után megjelent a színpadon a Dimrays, és egyedi metál-HC-rap-pop keverékükkel az este során először indították be úgy istenigazán a közönséget. Bár teltház nagyon nem volt, még a legvégére sem, az énekes Akane és a basszuson játszó Naho a két vendégzenésszel kiváló bulit adtak. Hivatalosan ugyan itt sem lehetett fotózni, de Akane rögtön az elején szólt, hogy ez őt nem érdekli; és ez annyira így volt, hogy az őt filmezők telefonját elvéve videózta magát és a többieket a színpadról, amikor éppen olyan kedve volt. Megintcsak: ez egy olyan dolog, amit soha korábban nem láttam koncerten... Nagyon jól és nagyon lendületesen játszottak, főleg Naho pattogott megdöbbentően sokat basszusgitárja alatt.
A Dimrays után megint egy fura formáció lépett a színpadra: japán első rapmetál csapatának, az UZMK két tagjának új, AOU nevű projektje (a pontos körülményekről szóló lihegős, szlenggel teli beszédből egész konkrétan semmit nem értettem, szóval nem tudom, mi lehet a háttérben). Amit játszottak, az nem volt feltétlenül rossz, de mivel a vokál és a basszus mellé iPadről játszották a dobot és a gitárt, a hangulat azért nem volt olyan, mint egy „igazi” koncerten...
Az utolsó előtti fellépő a Disconnect Cendrillon volt, MiNO énekesnő-divatmodell sokszor változó felállású csapata (most éppen négyen voltak mögötte). Sokat nem vacakoltak, kiálltak a kis színpadra és a hivatalos verzióknál sokkal durvábban lezúzták a számaikat. Igazából minden a helyén volt, nekem egyszerűen maguk a számok nem jöttek be, de hát ez szubjektív probléma.
Nem kellett volna aggódnom a sorrend miatt, a bulit ugyanis érthető módon a Lumirise zárta. Már többször írtam róluk, és ma is hozták a formát, méghozzá ezúttal nem is csak egy számot ismételve. Bár a végére is csak félház gyűlt össze a Beyondban (szégyelld magad, Oszaka!), a hangulat ismét parádés volt. Kotomi a kötelező közönségbe vetődésnél megint rajtam kötött ki, szóval, hogy tisztességgel is megismerkedjünk, a koncertet követően csak vettem hozzá egy beszélgetőcédulát. Egész sokat beszélgettünk, még úgy is, hogy hamar kiderült, sosem hallott Magyarországról (szégyelld magad, országimázs-központ!). Aláírt CD-vel, telerajzolt közös polaroiddal és jóleső izomlázzal gazdagabban tértem vissza a szállásra.
2025. szeptember 20., Oszaka
A többiek dél körül futottak be, így az időt oszakai sétálgatással töltöttük: Namba és egy fura banánfagylaltozó, Dōtonbori és az egyik böhöm Taito-játékterem*, Suidōbashi és a világ összes boltja és étterme nyújtotta a szórakozást a mászkálós nap során.
*bár jó sok pénzt beledobáltunk, a House of the Dead: Scarlet Dawnt nem tudtuk végigjátszani.
A blog itt folytatódik.