Na de hát mi ez?!
Most, hogy végleg befellegzett a személyes blogoknak, a műfaj végre elég menővé vált ahhoz, hogy én is megtiszteljem jelenlétemmel. Elkerülendő a „ma is animét nézve ültem a besötétített szobában” bejegyzések zavaróan monoton tömkelegét, úgy döntöttem, hogy élményportfólióm gazdagítása céljából elmegyek Japánba. Ha nem toloncolnak ki a stratégiai gyoza-tartalékok felzabálásáért, elvileg pont 80 napot leszek kint.
Hogy botrányosan rossz memóriámat végre egyszer legyőzzem, afféle naplót fogok vezetni. Kevés szöveg (?), sok kép, legalábbis a terv most éppen ez. A „kevés szöveg” olyan koncepció, amit soha korábban nem sikerült elérni, de hátha majd most összejön ez is.
2025. szeptember 21., Oszaka
Egy igen korai kelés volt szükséges hozzá, de sikerült a turista-tömeget megelőzve elgurulnunk Narába, ahol nyilván a szarvasok jelentették a legnagyobb vonzerőt a többiek számára – még akkor is, ha anyucimat felöklelte egy kajabőszült példány, nyolc napon belül gyógyuló véraláfutást okozva. Andalgásról nem volt szó, a többiek durva tempót diktáltak, így alig néhány óra alatt bejártunk minden fontos helyet a parkban, és mindenki fényképekkel és őznyállal alaposan ellátva éhezett meg. Természetesen a kedvenc yakiniku éttermembe vittem őket, ahol az aranyos Hisako-san azonnal megismert és ujjongva fogadott; öröme pedig még nagyobb lett, amikor átadtam neki a Summer Sonic fesztiválról hozott meglepetés Mrs. Green Apple-pólóját. A kaja július óta szemernyit sem romlott, így mindenki átszellemült arccal állt fel az asztaltól.
Oszakába visszaérve egy kis pihenés után megint kiszabadultunk a városba, elsősorban Den Den Town sajátos üzleteit felkeresve. (A negyedről itt írtam bővebben; sajnos az ott bemutatott boltok jó része már nem létezik, de az otaku-hangulat nem tűnt el, hanem csak átlakult, és anime- valamint kártyajáték-fókuszt kapott.) Mongúz bíztatására egy olyan intézményt is meglátogattunk, amit eddigi utaim során mindig elkerültem: végre (?) ellátogattam egy maid caféba.
Nagy általánosságban ezek olyan kávézók, amelyekben csinos leányok szolgálják ki roppant alázatosan a vendégeket. Ma már mindenféle altípusuk létezik: az egyikben iskolai egyenruhát viselnek a pincérek, máshol a punk divat és a nyersebb kommunikáció a fő vonzerő, de olyan is van, amelyben a francia bejárólányok viselete az uniformis. Nyilván mindnek van egyfajta erotikus töltete, de e helyek nem a szexről szólnak, hanem az eyecandyről, illetve egy olyasfajta bánásmódról, amit másutt nem kap meg a legtöbb ember.
Mi a környék legjobb kritikákkal rendelkező helyére ültünk be, ahol a pincérnők fiatalra sminkelve, nyuszifüleket és rakott szoknyát viselve dolgoztak a pinkre festett cukrászdában. A parányi, és nyilván erősen árazott étlapról parfét rendeltünk, aztán vártuk, hogy mi fog történni. És ez az utam egyik legszórakoztatóbb félóráját eredményezte...
Míg a 95%-ban cukorból és 5%-ban corn flakesből álló, tényleg gyönyörűen megformázott, de émelyítően édes fagyit kanalazgattuk, körülöttünk az emberi lét olyan drámáit figyeltük meg, amelynek megfelelő leírására csak Mazúr lenne képes. Mögöttünk például két fiatal japán srác telepedett le, akik feltehetően nem először voltak itt, hiszen azonnal felvették a kapott nyuszifüleket (mi ezt félénk európaiként nem vállaltuk be), és azonnal omurice-t, azaz omlettbe csomagolva kisütött rizst rendeltek. Ennek nagy extrája, hogy a maidek ketchuppal valami aranyos rajzot vagy feliratot raknak rá; a srácok nem kértek a default lehetőségekből, hanem az egyik elővette telefonját, és azon megmutatta, hogy milyen szöveget szeretne barátja tojásán látni. Mivel ez egy háromsoros mondat volt, szerencsétlen maid a nyelvére ráharapva koncentrált, hogy a finoman szólva sem precíziós írószer ketchuposüveggel ezt valahogy odavarázsolja egyre inkább iszamós vásznára. A végeredmény az lett, hogy a tányér csak úgy úszott a vörös lében, és amikor a srác nekiállt enni, az úgy nézett ki, mint egy különösen kegyetlen műtét a XVIII. századból.
Egy asztallal arrébb egy némileg szomorúbb látványt nyújtó alak ült: egy középkorú fickó, aki magányos születésnapját jött ünnepelni a csinos kiszolgálók közé. Rendelt egy kis üveg pezsgőt, amihez egy dal is járt; ám sajnos a japánul énekelt Happy Birthday-előadásról pont lemaradtunk. Ha az ember nem gondolt bele, hogy ez milyen zsigerien, csontba hasítóan szomorú élet tünete is lehet, igen szórakoztató volt a fazon savanyú arca – merthogy hiába vágyott rá jól látható módon, a lányok nem igazán törődtek vele.
Mégpedig azért nem, mert a teljes legénység, illetve leányság figyelmét egy 60 körüli, animeperverz vigyorral nézelődő borostás faszi kötötte le: ő ujjatlan, de könyékig érő kötött kesztyűben minden pincérnőt nevén szólítva flörtölt bármiféle finesz nélkül a lányokkal. Az arcukra fagyott, egykor kedves mosolyt viselő maidek viszolygásról árulkodó üvöltő testbeszédéről köteteket lehetett volna írni, de úgy tűnt, ezt csak mi érzékeljük, mert a fickó egyetlen percre sem hagyott fel hobbijával. Hogy a figyelem továbbra is rajta maradjon, a fazon kétszer is belekötött a neki kivitt számlába, ami minden alkalommal a teljes kiszolgáló személyzet fojtott hangú vitáját eredményezte, ez pedig nyilván a többiek kiszolgálásának kárára ment.
Mi a konstans nevetéstől megfáradva távozni készültünk, de ekkor megkaptuk fotókártyáinkat: mint kiderült, a parféhoz fejenként egy darab fénykép elkészítésének joga is járt, mégpedig az általunk választott pincérnővel. Ezt sem úsztam meg röhögőgörcs nélkül: a nehéz estétől kicsit morcos hangulatba került partnerem a tökéletes alázatosságot és a kicsit korábban együtt elénekelt moe-moe pyun-pyun rigmusunkat feledve igen kevéssé szervilis módon szó szerint lebaszott azért, mert a témában totális újonc ujjaimmal nem jól formáltam meg a félszívecskét az ő kedvenc fotópózához.
A távozás is tökéletes volt: a lift valamiért a feljebbi szintek között keringett hosszú perceken át, így még pont láttuk azt, ahogy megtörik a remény szegény lányok szemében: a szülinapos fickó egy újabb adag pezsgőt rendelt, nyilván újabb szerenáddal, és mindenki jól látható gyűlöletére a Shake It Offot, az egyetlen angol nyelvű nótát választotta a listáról...
Hazafelé sétálva a maid cafékba, karaoke-bárokba, és feltehetően egyéb, sikamlósabb helyekre vendégeket toborozni próbáló csinos leányok tucatjai által tarkított utcán igazi csodát is láttam!
2025. szeptember 22., Oszaka
Nagy ravaszul úgy számoltam, hogy hétköznap biztos kevesebben lesznek a világkiállításon, így hétfőre időzítettem a látogatást. Lehet, hogy ez így is volt, de ettől még igaz marad, hogy ennyi embert ilyen kis helyre bezsúfolva még soha nem láttam, mint amennyien a sűrűn érkező, vadonatúj metrókból (a vadonatúj állomáson) kiáradtak, majd sorban álltak a kapuknál. A helyzeten nem sokat segített, hogy 33 fok volt, így mindenki arc-ventilátorokkal, sapkákkal és UV-szűrős esernyőkkel felszerelve álldogált, míg a biztonságiak átvilágították az előbb levők táskáit.
Bár tulajdonképpen minden olajozottan működött, és rengetegen segítették a bejutási folyamatot, az így is egy órába telt, megalapozva azt, ami bent várt az emberre: iszonyatos hőség és elsöprő tömeg. A pavilonok nagy részénél – és az érdekesebb helyek 99%-ánál – előzetes regisztráció volt szükséges már ahhoz is, hogy az ember beálljon a sokszor félórásnál is hosszabb sorokba; és hogy ez még durvább legyen, a regisztráció a fair play kedvéért egy lottó-rendszerhez volt kötve, így például a mi, összesen tíz jelentkezésünkből mindössze egyre kaptunk időpontot és QR-kódot. Így aztán esély sem volt megnézni a Gundam-pavilont, a japán cégek minden beszámoló szerint csodás bemutatótermeit, vagy bármi mást, ami megtetszett a listából.
Szerencsére az expó területe egy ideig még ilyen lehetőségek nélkül is leköti az embert: néhány unalmasabb építmény között egy sor fantasztikus látványt nyújtó pavilon is vonzotta a szemet. És ott volt a fából készült hatalmas gyűrű is, ami körbevette a világkiállítás központi részét, csodálatos kilátást és remek hőguta-lehetőséget biztosítva mindenkinek, aki felmászott annak legfelső íveire.
Magyar beszédünket meghallva a hazai pavilon előtt a japán (és persze nemzetközi) érdeklődőket profin irányító személyzet roppant előzékenyen nem szimplán a sor elejére szállított minket, de egyenesen a légkondizott belső váróba; innen is ezer hála nekik! Várakozás közben megtudtunk egy sor háttérinformációt is a standról, ami várakozásaimat messze felülmúlva népszerű volt: egy vietnami ismerősöm például egyenesen az egész show legélvezetesebb helyszínének nevezte azt.
Mivel én nem sok másik standot láttam, ilyen összehasonlítási alapom nincs, de az biztos, hogy a fekete kupolában felülről LED-ekkel megvilágított forgó stand roppant jól nézett ki. A műsor mindössze annyi, hogy egy nagyszerű énekesnő (sajnos a nevét nem tudtuk meg) egy furcsa Tavaszi szél vizet áraszt-verziót énekel el, és a végén la-la-la énekre buzdítja a japán nézőket is; szerintem ez Magyarországról semmit nem árul el, de legalább szórakoztató. (És mivel nem egy ország helyszínén állítólag csak képek, videók és műtárgyak láthatók, azoknál némileg több is.)
A kijáratnál levő magyar étterem („már amennyire itt kapható hozzávalókból meg tudjuk oldani”) még nem volt nyitva, a merch pedig elég gagyinak tűnt, de összességében mindenképpen pozitív élmény volt ez; a dolgozók kedvessége pedig tényleg minden magyar megszokást messze túllépett.
A nagy expó-lottóm egyetlen győztes jelentkezése a Miyata Hiroaki által tervezett Better Co-Being volt. Hogy teljesen őszinte legyek, nem sokat értettem belőle: a kezünkbe nyomtak egy műanyag kavicsot, ami egyrészt kommunikált a környezettel és saját szívritmusunk szerint rezgett, valamint adtak egy linket egy webapphoz, ami taktikus módon kizárólag japán régiójú telefonokon indult el, így nekünk előzékeny módon kölcsönöztek ilyen készülékeket.
Maga a bemutató egy rövid túra volt, ahol szív-kavicsunkkal kellett megkeresni interaktív pontokat az emberiség kapcsolatait jelképező dróthálókban, majd végigsétáltunk egy ösvényen, ami mellett negyvenegynéhány nyelven számolt vissza egy-egy hang. Nem tudom, hogy ez mit jelenthet, de az egyetlen, ahol nem közölték a beszélő nevét, a magyar volt.
Ezt végül egy vízpárás, üvegfüggönyös terület zárta, ahol egy minden bizonnyal felemelő japán monológ beszélt a béke és a harmonikus közös élet szükségességéről.
Lehet, hogy egyesek számára érthetetlen, de olyan meleg és tömeg volt, és annyira hosszú sorokat kellett volna kiállni, hogy már délután 2 körül leléptünk a világkiállításról. Nem tudom, hogy ekkora érdeklődés mellett hogyan lehetett volna jobban és gördülékenyebben rendezni egy ilyen eseményt, de az biztos, hogy nekem ez túl sok ember volt túl kis helyen.
Egy hosszas pihenést követően ismét sikerült vidám estét kanyarítani: a legszórakoztatóbb az volt, hogy az angoltudását gyakorolni vágyó Apple Store-alkalmazott és a japántudását gyakorolni vágyó én bizarr, fordított nyelvű eszmecserébe bonyolódtunk a világon mindenről. Amikor viszont megkérdeztem, hogy a környéken hol van jó sushizó, akkor viszont visszaváltott japánra, és hevesen szidni kezdte a szerinte túlárazott, adott esetben kartelgyanút is felvető módon túlárazott oszakai sushipiacot, és igazi lokálpatrióta módjára arra kért, hogy ne itt költsem el pénzemet, hanem utazzak el az ő otthonába, Hyōgóba, ahol nem csak olcsóbb, de finomabb is ez az étel.
Mi sajnos engedetlen módon beültünk egy ütött-kopott, ámde japánokkal teli közeli sushizóba, ahol utazásom egyik legjobb vacsoráját sikerült elfogyasztani.
Hazafelé pedig egy új szlogent is találtam életemhez:
2025. szeptember 23., Tokió
Ki tudja, hányadszor, de a shinkansen megint elrepített Tokióba, ahol egy rövid akihabarai túrát és Nintendo-bevásárlást követően a napok óta késésben levő mindenféle munkáim elvégzése zárta az estét.
2025. szeptember 24., Tokió
Ma egy új ismerőssel volt randevúm, méghozzá szinte hajnalban, hogy megelőzzük a minden bizonnyal normális időben ébredő és utazó tömeget. A célpont a hidakai Kinchakuda Manjushage park volt, ami az ott ilyenkor két-három héten át nyíló vörös pókliliom-virágok tízezreiről nevezetes. Bár a tökéletes állapotot csak egy hét múlva éri majd el a virágmező, már most is csodálatos látványt nyújtott az idilli folyóparton nyílófélben levő növényrengeteg. Még egy igen ritka génhibás, fehér példányt is találtunk!
Az igen hangulatos sétát követően visszavonatoztunk a közeli Hannō városba, és felkerestük a Moominvalley parkot. Bár ebben vannak enyhe vidámparkos elemek is, ezt sokkal inkább a helyi kutyasétáltatókra és babakocsival andalgókra szabták, és nem a némileg talán intenzívebb élményre vágyó turistákra. Ha viszont valaki idilli környezetben szeretne relaxálni, annak a kényelmes padokat csak ajánlani tudom.
Mivel még senkinek nem volt kedve hazamenni, Tokióba visszaérve meglátogattuk az egyik teamLab show-t, a Borderlesst. Ez egy igen furcsa, múzeumnak nevezett labirintusszerűség, térkép vagy ajánlott útvonal nélkül, tükrökkel és állandóan változó vetítéssel még átláthatatlanabbá téve. Mindenféle digitális technológia dolgozik azon, hogy teremről teremre, folyosóról folyosóra új vizuális élménybe ütközzön az ember, és ez fantasztikussá teszi már a puszta mászkálást is. Két egészen különleges helyszínt is találtunk: az egyik az a gömbökkel és rejtett lámpákkal teli terem, amiről a fényképek is vannak, a másik pedig egy LED-szalagok ezreivel függönyként borított tükörkocka, amelyben pusztán fényekkel mesélik el bolygónk sorsát. Ez utóbbi engem teljesen elvarázsolt, és zárásként vagy fél órán keresztül néztük a parádés előadást.
Az estét egy elsőre furán hangzó, de igen finom yuzus ramen zárta.
2025. szeptember 25., Tokió
A mai nap egyetlen dologról szólt: a Tokyo Game Show-t látogattuk meg Mongúzzal. A kiállításról magáról külön Checkpoint-adás is lesz, szóval most nem is írok többet, csak pár képet osztok meg a kiállítás standjairól és egyéb látványosságairól.
2025. szeptember 26., Tokió
Ma is a videojáték-kiállításról szólt az egész nap, beleértve a merch-részleg felkeresését is.
Este egy megdöbbentően jó sushi-lakomával süvegeltük meg a fárasztó, de élvezetes napot.
2025. szeptember 27., Tokió
Ezen az úton sajnos már az utolsó szombatomra virradt meg, ami mi mást is jelenthetett volna, mint egy újabb koncertnapot? Ráadásul nem is akármilyet, mert legalább három bulira is elmászok majd. A napot a Tokyo Calling városi klubfesztivál nyitja, egyike azon sikeres rendezvényeknek, amelyeket a sértődött felháborodás szült: pont egy évtizede néhány lelkes fővárosi koncertszervező alaposan felhúzta magát azon, hogy Oszakában sokkal jobban pörög az indie klubkoncert-élet, és csakazértis-alapon ezért Tokióban megszervezték az ország legnagyobb ilyen bulisorozatát.
Lényegében egy hosszú hétvégéről van szó: pénteken Shimokitazawában, szombaton Shinjukuben, vasárnap pedig Shibuyában zajlik a fesztivál. Minden városnegyedben 12, egymáshoz igen közel levő klub várja az érdeklődőket, és mindegyikben kilenc banda lép fel. Mivel ez testvérek között is 300 feletti koncertet jelent három nap leforgása alatt, a teljes felhozatalt nyilván lehetetlen befogadni; a teljes órarend a fenti linkeken megtekinthető, én pedig kiszámítható módon jártam el: a két már ismert zenekar szerencsére kompatibilisen időzített koncertjére vándoroltam el.
A Zepp Shinjuku a legnagyobb helyszín volt az összes közül, és itt meglepő módon a legnagyobb név, a Nemophila indította a napot. Ennek megfelelően az 1500-as kapacitású terem csaknem tele volt, és legalább egyharmadunk a színpad előtt tömörödve élvezte Mayuék zúzását: itt volt az első igazi pogózás, amit Japánban láttam. A fülig érő vigyorral játszó banda a legnagyobb slágereiket vette elő, és ennek megfelelően reagált a tömeg is: óriási, ám igen barátságos volt a zúzás, mindenki énekelt és általában három-négy ember is úszott a többiek fején, olyannyira, hogy a zseniális Ama-Te-Ras zúzása alatt az egyik véletlenül lerúgta a szemüvegemet is; óriási mázlimra valaki még azelőtt visszaadta, hogy ráléptek volna. Gyakorlatilag tökéletes koncert volt, roppant hálás közönséggel és fantasztikus hangzással.
Mivel a Lumirise-ra még várni kellett kicsit (igen, negyedjére is!), a Zirco Tokyo klub előző koncertjét is megnéztem. Ez a számomra nyilván teljesen ismeretlen Royal Gal volt, egy néha swinges, néha rock and rollos zenét kellemes női hip-hop énekkel aláfestő csapat. Bár úgy tűnt, hogy nem sokan jöttek direkt őket megnézni, pár perccel indítás után már mindenki önfeledten táncolt RöE énekesnő dallamaira, és végül óriási tapsvihar közepette vonultak le a színpadról.
A Lumirise olyan 20 percet késett, ami ugyan nem hangzik nagy pozitívumnak, de az eredménye az lett, hogy különösebb cécó, intró és minden hasonló késleltetés nélkül, a lehető legkevesebb szünettel és a lehető legagresszívabb verzióban adták le a legnépszerűbb dalaikat. Erre nyilván iszonyatos tombolás volt a válasz a nézőtérről is, és ennek köszönhetően az eddigi legjobb Lumirise-koncertem zajlott le, puszta szavakban visszaadhatatlan intenzitással. Mivel most is pont középen, a harmadik sor táján tomboltam, Kotomi megint részben rám dobott egy hátast, aztán amikor kiment a tömeg közepére énekelni, én is azok között voltam, akik egy kis személyes szerenádot kaptak tőle. Irtózatosan jó buli volt, és nagyon hiányozni fog, hogy otthon szombatonként nem lesz ilyen jó programom.
A délutánt Ikebukuróban töltöttem Mongúzzal, sok más érdekesség mellett a világ legnagyobb manga-anime jellegű boltját is megnéztük; bár nyilván konkrét mangát és animét is kapni, a rajzeszközöktől a cosplay-kozmetikumokon át a parókákig minden van a kilencelemetes monstre üzletben.
Az esti koncertnek hivatalosan kettő, valójában viszont három előadója volt, hiszen afféle extra nyitásként a vadonatúj GaGa a végleges, hivatalos felállásának mindössze második koncertjét adta. Mivel hat, hófehérbe öltözött leány jött fel a színpadra, azt hittem, hogy ők is afféle idolbanda lesznek, de szerencsére nem pontosan ez történt. A kicsit punkosabb kinézetű (a Fumeiyo zenekarból érkezett) tagok valami egészen brutális metált játszottak a háttérben (nekem a korai Sepultura ugrott be a riffekről), amire a három hosszúhajú, látványosan kisminkelt idol énekesnő angyali hangon énekelt. Látszott rajtuk, hogy ők még meglehetősen gyakorlatlanok, de a közönség olyan lelkesen reagált, hogy még így is folyamatosan mosolyogva táncoltak és daloltak. Engem megvettek, reméljük, nemsokára lesznek videóik is, mert zeneileg már most nagyszerűek.
Mivel újoncok voltak, a bulijukat követő átszerelés alatt kicsit szégyellősen osztogattak szórólapokat magukról, amivel még inkább belopták magukat az emberek szívébe.
Igen, a mai második, a teljes út alatt az ötödik Lumirise-koncert volt a következő buli! Bár a Shooter és főleg az abszolút himnuszukká lett Battiness nyilván nem maradhatott el, ezeken kívül más számokat adtak elő, mint pár órával korábban; kevésbé zsigeri módon, de továbbra is teljes átéléssel, a hardcore rajongói mag gyűrűjében. (Az egyik fickón házilagos készítésű, a gitárosra utaló „No Kurumi, No Life” póló volt!) A nézőktől érkező energia láthatóan feltöltötte őket, és megint, újra és újra fantasztikus jókedvvel, mosolyogva játszottak, szólóztak és énekeltek.
Az első három sorban szinte már minden arcot ismerősként köszöntöttem, és valószínűleg én is feltűnhettem nekik, mert az egyik szám alatt egyszerűen megemelt pár srác, és a tömeg tetején előreúsztattak az épp a lelkét is kiüvöltő Kotomi elé! Hát lehet ennél tökéletesebb egy koncertnap?!
A nap utolsó koncertjét az EMANON adta, egy hasonló felállású (még akkor is, ha jelenleg nincs stabil gitárosuk) és zenei stílusú csapat, mint a Lumirise – olyannyira, hogy ők a Shootert játszották el, Kotomiék pedig korábban az ő egyik számukat vették elő. Sajnos a hangkeverés elég ótvar volt, az ének sokszor teljesen eltűnt a hangszerek mögött, de így is lendületes koncertet adtak, és ami még fontosabb, a rajongók is odáig voltak minden számtól; amikor kellett, a színes lámpácskákkal gesztikuláltak, amikor arról volt szó, a hivatalos EMANON-sálaikat lengették, de még körbefutkosás is volt a kicsit passzívabb nézők gyűrűjében; erre engem is berántottak a többiek.
Bár sokan maradtak beszélgetőcédulákat vásárolni, a hölgyeknek hozott ajándékokat kedvesen átadni, én dögfáradtan, fájós lábbal, de élményekkel eltelve bandukoltam a vonat felé.
2025. szeptember 28., Tokió
A tegnapi egésznapos tombolás és hosszas gyaloglás (a telefon szerint 22.7 kilométer és 109 megmászott emelet; utóbbi durva túlzásnak tűnik) megbosszulta magát, és mindenféle izomfájdalmakkal ébredtem. Sebaj, délelőtt anyucimmal találkoztam, aztán pedig Checkpoint- és Képtelen Krónika-felvétel is volt, hogy az egyéb melókról ne is beszéljek – de ha valamikor, most jól esett ez a kicsit ráérősebb nap.
2025. szeptember 29., Tokió
A ráérősség ma is folytatódott: Mongúz holnap utazik haza, így vele utoljára bejártuk még egyszer a kilencemeletes akihabarai Yodobashi Camera megaboltot, hogy a hivatalos reklámdalocska még mélyebbre ássa magát a fülünkben, meglátogattunk egy újabb Book-Offot a retró játékokat böngészni, és még Uenóban is körülnéztünk egy kicsit. Tudom, otthonról talán most vonzónak hangzik, de nonszensz, hogy ma is 31 fokos hőség volt.
2025. szeptember 30., Tokió
Újabb lassú napra ébredtünk: délelőtt egy kis munka zajlott, délután Mongúzt kísértem ki a reptérre, ha már az egyik bőröndjét a saját szirszarjaimmal foglaltam el, este pedig anyucimmal étkeztünk.
2025. október 01., Tokió
Az utolsó szabadon felhasználható napomra valami utazós programot kerestem, és az végül egy igen kedves Képtelen Krónika-hallgató meghívására Toyamába vezetett. Balázs már néhány éve itt él, és igen sok érdekeset mesélt úgy a városról, mint a mindennapi japán lét örömeiről és viszontagságairól – arról nem is szólva, hogy kocsijával elvitt néhány gyönyörű helyre is. Legelőször persze a helyi vasbeton-módszerrel újjáépített várat kerestük fel, majd a Kansui parkot, ahol a helyiek szerint az ország legszebb Starbucksa is található (szerintem a Shinjuku Gyōen-beli már csak azért is jobban illik a tájba, mert azon egy felirat vagy logó sincs). Sajnos a vár ma pont zárva volt, így a felső szintről élvezhető kilátásról lemaradtam, de szerencsére a parkban is volt két kilátótorony e célra.
A városból cirka negyedóra alatt jutottunk ki a Nisseki-ji templomba. Bár az időjárás-appok szinte egész napra esőt mondtak, hatalmas szerencsém volt: az egész utazást megúsztam ötpercnyi esővel, és az is pont akkor zajlott, amikor a kocsiban ültem. Ráadásul a hegyek és a tenger közt fekvő Toyamában a hőmérséklettel sem volt gond: Kiotóban ma is 28 fok volt, de itt igen kellemes 23 fokban mászkáltunk.
Mivel még volt egy kis időnk, felkerestük a szomszédos városka, Iwakuraji legfontosabb szentélyét, az Oyama Jinját is. A zubogó Joganji folyó mellett, hatalmas cédrusfák árnyékában nagy területen elterülő templomegyüttes teljesen elhagyatott volt – egyetlen szerzetest leszámítva mi voltunk az egyetlenek a hatalmas torii mögött rejlő épületek közelében. Máskor ez persze nem így van, hiszen ez a templom a sok fesztivál és vallási ünnep időszakában borzasztó népszerű (és zsúfolt). Biztos nagyszerű hangulata van egy újévköszöntő hatsumode-felvonulásnak is, de nekem nagyon tetszett ez a magányos ballagás is...
2025. október 02., Tokió
A legutolsó teljes napom a kitalálható dolgokkal telt: kapkodós ajándékvásárlással, kétségbeesett pakolással, pánikszerű újrapakolással, és persze egy utolsó sétával Tokió zsúfolt, felejthetetlen utcáin. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mivel is lehetne lezárni a blogot, de roppant mély gondolatok helyett a ma szerzett egyik apró élményemről számolnék csak be, aztán a tanulságot mindenki levonhatja magának.
A szállásomhoz közeli szupermarket mellett már többször is láttam elhagyott, elveszített tárgyakat kitéve a bejárat mellé, vagy az ajtóval szemközti bokor ágaira aggatva. Egy arctörlő kendő, egy pici plüssfigura vagy hajgumi is egy napig várja tulajdonosát, aztán a tárgy a bolt lost & found osztályára kerül.
Ma egy ezerjenes bankót hagyott el valaki, és azzal ugyanez történt: valaki megtalálta, feltűnő helyen a bokorba tűzte, majd ment a saját dolgára, Kōtō többi lakójával egyetemben. A pénz ott volt már reggel, átvészelte a későbbi rövid záport, és még késő délután is ott láttam.
2025. október 03.,Budapest
A szörnyen korai, hajnali fél 4-es kelést követően a szokásosan idegőrlő reptéri várakozás következett, majd egy 13 óra 20 perces (!) repülőút Helsinkibe. Az első, mogorván rámvakkantó reptéri őr előidézte a már sokszor megélt hazatérési kultúrsokkot – de közel háromhónapnyi Japánban tartózkodás után ez minden korábbinál erősebb depressziót váltott ki.
A blognak egyelőre vége; ha megint sikerül eljutni Japánba, szerintem folytatni fogom, mert meglepően élveztem az élmények későbbi felidézését, átgondolását és illusztrálását.
Köszi, hogy elolvastad!