na de hát mi ez?!
Most, hogy végleg befellegzett a személyes blogoknak, a műfaj végre elég menővé vált ahhoz, hogy én is megtiszteljem jelenlétemmel. Elkerülendő a „ma is animét nézve ültem a besötétített szobában” bejegyzések zavaróan monoton tömkelegét, úgy döntöttem, hogy élményportfólióm gazdagítása céljából elmegyek Japánba. Ha nem toloncolnak ki a stratégiai gyoza-tartalékok felzabálásáért, elvileg pont 80 napot leszek kint.
Hogy botrányosan rossz memóriámat végre egyszer legyőzzem, afféle naplót fogok vezetni. Kevés szöveg (?), sok kép, legalábbis a terv most éppen ez. A „kevés szöveg” olyan koncepció, amit soha korábban nem sikerült elérni, de hátha majd most összejön ez is.
2025. szeptember 01., Hiroshima
Nehezemre esett otthagyni ezt a remek szigetet, de egyelőre nem mentem messzire: a szemközti parton vár Hiroshima, a tragikus múltja ellenére is kifejezetten vidám hangulatú város. A hajóút kellemesen sima volt, az okosan megválasztott hotel tökéletes helyen várt, de mivel hosszú óráim voltak a becsekkolási időig, valamit ki kellett találnom délutánra.
Ez végül egy viszonylag közeli város meglátogatása volt: Iwakunit már láttam ugye a Misen tetejéről is, de sokat olvastam arról, hogy az aprócska folyómenti települést megéri felkeresni személyesen is. Náluk is van vár*, náluk is van park, ráadásul Japán egyik leghíresebb hídja is itt található. Alig 15 perc shinkansen-út, egy rövid taxizás, és végül egy újabb libegőzés után máris a hegytetőre épített vár felé caplattam a kabócahangos erdőben.
*Az eredeti várat alig öt évvel felépítése után valami piti sértődés nyomán a sógun már le is romboltatta, és azt csak 1962-ben építették újra. Hogy a város turisztikai értékét növeljék, akkor 50 méterrel az eredeti helytől északra pakolták, hogy Iwakuniból mindenhonnan lehessen látni.
A lelibegést követően a Kikkō park bejárása következett, ami jóval többet kínált, mint amit egy hagyományos parktól várnánk: ugyanúgy van benne templom és közösségi szökőkutas pacsáló, mint kígyómúzeum és egykorvolt szamurájotthon.
A Shirohebi múzeum nevéhez méltó módon a génhibás, sárgásfehér pikkelyekkel születő kígyókra specializálódott, és azokat szaporítják is.
Amikor ott jártam, csak egy jószág volt aktív, a többiek kiválóan álcázva magukat bújtak össze egy vázában.
A park lassú bejárását, illetve egy 99 ízt kínáló fagylaltozó letesztelését követően elérkeztem az Iwakuni szimbólumának számító Kintai-kyō hídhoz. A két kisebb, és három nagyobb ívből álló fahíd mindenhonnan csodálatos látvány, ráadásul nem is csak a turisták számára, de a helyiek is kedvelik: rengeteg horgászt lehetett látni a híd lábainál, és a folyóparti piknikezők, grillezők is mind a híres hídban gyönyörködtek zabálás közben.
Hiába siettem azonban vissza Hiroshimába, sajnos öt perccel a világháború után hagyományos módszerekkel újjáépített vár zárását követően értem oda, így csak az azt övező parkot tudtam megnézni. Nagyon örültem viszont annak, hogy az évtizede már megismert eukaliptusz még mindig él – túlélte az atombombát, és bár megégett, kitekeredett és ledobta kérgét, ágai végén ma is zöld levelek pompáznak.
Bár Hiroshima óriási léptekkel modernizálódik (a gigászi új vasútállomást például alig pár hete adták át, és egy új villamosvonal is épülget), az első atombombára efféle dolgok sokhelyütt emlékeztetnek. Itt egy épület oldalán mutatja tábla, hogy mi volt ott 1945. augusztus 6. előtt, amott egy kőből készült, repedezett torii hirdeti, hogy az valahogy épségben maradt a robbanást követően, és a város legtöbb régi hídján is ott vannak az előtte-utána fotók.
És persze ott van a szinte közvetlenül a nukleáris robbanás 580 méter magasban levő hipocentruma alatt álló egykori ipari központi épület, amely ma Atomic Bomb Dome néven emlékeztet mindenkit az atomháború borzalmas következményeire. A dómmal szemben, a folyó másik oldalán található a hatalmas Peace Park, amelyben különféle emlékművek, egy örökláng, illetve egy brutálisan hatásos múzeum jelképezik és mutatják be a város szenvedését és feltámadását.
2025. szeptember 02., Kiotó
Az előző, igen aktív napokat követően ma minden sokkal nyugodtabb volt: hosszú, majdnem-alvós vonatozás Kiotóba, Checkpoint-felvétel, majd a blog gatyába rázása vitte el az időt.
2025. szeptember 03., Kiotó
Utolsó teljes kiotói napomat nem akartam a szobában eltölteni, ezért valami új látnivalót kerestem magamnak, és némi gondolkodást követően választásom végül Ōhara falura esett. Ez hivatalosan még Kiotó része, afféle utolsó utáni külvárosként – mint mondjuk Csepel Budapesthez képest. Igen, ez a tökéletes hasonlat, még akkor is, ha a kukacoskodó ember talán találhat kisebb különbségeket Ōhara és a XXI. kerület között.
A csendes városka a buddhizmus Tendai ágának legelső főhadiszállása és máig fontos központja, és erre ma is seregnyi templom, mohakert és szobor emlékeztet – és a tömött 17-es buszon jószerivel mindannyian ezek megtekintése miatt érkeztünk. A holnapra jósolt alsó hangon is kétnapos tájfun előhullámaként megérkezés után nem sokkal heves zápor tört ki, de alig 20 perc alatt vége is lett, és helyreállt a 33 fokos hőség, éppcsak kicsit fullasztóbb páratartalommal. Mivel mindenki más a Sanzen-in templomban kezdett, én az alig pár méterrel messzebb és az utca másik oldalán levő Jikkō-inban néztem körül elsőként. A pici templomépületben nem csak fura shōmyō hangszerek szép gyűjteménye található, de csodálatos kilátás nyílik a Keishin-en kertre is. Itt volt minden: kanjit mintázó tavacska, teknőst és darumadarat formázó szigetekkel, mini-fenyőerdő, bambuszliget, kőlámpások és teaház, alakra nyírt fák és virágzó lótuszokkal borított medence.
A következő érdekesség az úton haladva az 1013-ban épített Shōrin-in templom volt. Bár az egyetlen fennmaradt épületben különleges buddhista ereklyék várják a híveket, én inkább a kertben néztem szét. Ez nem afféle, utolsó fűszálig megtervezett és karban tartott kert, mint a többi, hanem egy kis ösvényekkel teli, de szimpatikusan elhanyagolt erdőszél – az utolsó apró szentély mögött gyors átmenettel már a mély rengeteg nyílik meg.
A Shōrin-in falainak másik oldalán egy másik templom lapul; pontosabban az egykori papok lakhelye, amit aztán néhány évszázaddal később önálló templommá alakították Hōsen-in néven. Ma ez egy relaxációs hely: a belépőhöz jár egy pohár zöldtea, azzal a kedves látogató letelepszik a két oldalra is szinte felfoghatatlanul szép kilátást nyújtó nyitott terem tatamis padlóján, és szinte látható módon kiszáll belőle a stressz. Az egyik oldal a 700 éve nevelgetett Goyo no Matsu fenyőfára nyílik, a másik pedig bambuszok ritkás függönyére, ami mögül Ōhara hegyei és rizsföldjei derengenek át. 
A Hōsen-in legfurcsább vonása mindenképpen a tetőn keresendő. A deszkák abból a Fushimi várból származnak, amit 1600 őszén iszonyú véráldozat árán foglalt el Ishida Mitsunari, akit aztán egy hónappal később a sekigaharai csatában legyőzött Tokugawa Ieyasu. Utóbbi ezzel egyesítette Japánt, leszámolt minden ellenfelével és magát az első újkori sógunnak kinevezve új mederbe terelte az ország történelmét.
Mivel a Fushimiben harcoló erők ehhez közvetve és közvetlenül is hozzájárultak, az új sógun a vár legbelső termének vériszamós padlózatát e templomba küldte át, hogy a mindennapos imák segítsenek a 400-nál is több megölt vagy öngyilkossá lett szamuráj lelkének szenvedésein. A véres kéznyomok, sőt, egyhelyütt egy arc lenyomata is máig látható.
A Hōsen-in érdekességeinek listája azonban még ezzel sem ért véget: az épületben mászkálva találtam egy sokszázéves teatermet, további remek panorámát nyújtó balkonokat, a kijáratnál pedig néhány dísztavat is.
És a biztonság kedvéért egy másik, ezúttal sziklás-köves-mohás kertjük is volt...
Mivel megnéztem a templomutca minden másik fontos intézményét, a 800 körül alapított Sanzen-in következett. Ez a környék egyetlen máig aktív templomja, egész szárnyak és szútramásoló szobák vannak, ahová turistának nincs bejárása. A főépületet körülvevő hatalmas kert több szinten egészen furcsa helyekre vezet el: itt egy hatalmas mohamező található (félig benőtt szobrocskákkal!), ott egy kis tó vagy vörös híd látszik, de lótusszal borított területet, kisebb szentélyeket és írott imák ezreit befogadni képes tárolókat is találhat az ember.
Nem, még mindig van egy templom, amit nem látogattam meg, úgyhogy elindultam a meredek, kevés turista által látogatott ösvényen a hegyoldal felé. A Raigō-in templomból is csak egy épület maradt meg, de az legalább tele van vallásos-történelmi relikviákkal (ezeket, és főleg a Buddha-szobrokat nem szabad fotózni, ezért is hiányoznak a blogról); és ami számomra ennél is fontosabb, a fenyőerdőbe olvadó templomkert gyönyörű volt.
Az Ōhara-túra legutolsó állomása az erdőben levő Otonashi no Taki vízesés volt. Bármilyen furcsa, a Raigō-innél kiírt 10 perces távolság valósnak bizonyult.
Bár a vízesés neve szó szerint azt jelenti, hogy „hangtalan vízesés,” ezen a szerdán kellemesen megnyugató csöpögő-csobogó hangja volt.
2025. szeptember 04., Tokió
Elkezdődött az utolsó hónapom, ami azt is jelentette, hogy áttettem székhelyemet a fővárosba; hosszú, de pihentető shinkansen-út, rövid, de roppant fárasztó bőröndhúzás vagy három vonatállomáson át volt ennek a módja. A tájfun egyelőre csak kisebb esők képében jelent meg, de holnapra, és főleg a jövő hét második felére óriási esőzéseket jósol telefon és tévé egyaránt. Meglátjuk, a múltkori esőzés is jóval hamarabb múlt el, mint ahogy azt az első napján jósolták.
A lakásom ezúttal nem valamelyik jól ismert Tokió-városnegyedben van, hanem tulajdonképpen random választva Kōtō kerületben, Tokió keleti részén. Az első élmények kellemesek voltak, és a közeli nagy parkokban még nem is voltam.
2025. szeptember 05., Tokió
Amikor dél körül elmentem cajun rákot falni, az eső épphogy szemerkélt – még azon is filóztam, hogy így érdemes-e esernyőt vinni. Amikor hazafelé indultam, már pontosan olyan idő volt, amit a tájfun szó hallatán elképzelek (leszámítva a viharos szelet, azt szerencsére sikerült megúszni). Az étterem és az állomás közötti alig párperces távon olyan irtózatosan eláztam, hogy arra nincsenek illedelmes szavak, emiatt a délutánt a szobában töltöttem, pedig hát lettek volna terveim a hétvégi őrület előtt. Igaz, tulajdonképpen mázlim volt: a vonaton sugárzott hibaüzenetek alapján nem csak legalább négy tokiói vasút állt le, de az a shinkansen is szünetelni kényszerült, amivel tegnap megérkeztem – ha egy nappal később költözök, alaposan megszívtam volna.
Sajnos a koraesti séta alkalmával rá kellett döbbennem, hogy valahogy sikerült Tokió bűnözői fellegvárában szállást találnom... Mert hát mi más is lehetne ez a szörnyen gonosz graffiti, mint egy velejéig romlott csoport figyelmeztetése, sőt, fenyegetése?
Megvallom, majdnem összeestem a röhögéstől a sínek alatti átjárót díszítő brogos-pöcsös felirat láttán, amire a helyiek megrökönyödött pillantásokkal reagáltak, mintha valahogy én lennék a felelős azért a Pyssy feliratért...
2025. szeptember 06., Tokió
Szombat van, ami Tokióban azt jelenti, hogy szó szerint legalább tízmillió, a hétköznapokat egésznapos munkával töltött ember vonul ki a nagyvilágba, szórakozást keresve magának. Az elképesztő tömeget elkerülendő egy viszonylag sok utazást igénylő kirándulást kerestem magamnak, és választásom végül a Mitake-hegyre, és az annak csúcsán található, körülbelül 2000 éves Musashi-Mitake szentélyre esett.
Három vonat, egy busz és egy siklóvasút igénybevételével később már ki is pattantam a tokiói belvárosnál 3 fokkal hűvösebb, vagyis alig 32 fokos hegytetőn.
A Tokióra nyíló kilátás a párás idő miatt nem volt olyan tiszta, mint szerettem volna.
A templomhoz vezető út indulása viszont kifejezetten kellemes volt.
A templom tényleg a hegytetőn volt, de az odáig vezető út a sok lépcső és a meredek utak ellenére is végig érdekes maradt. Sokhelyütt gyönyörű panorámát kínáló kiállókat talál az ember, máshol egy aprócska szentély, egy díszkapu vagy mondjuk egy ezeréves japán szilfa dobja fel a menetelést.
Hivatalosan a Musashi-Mitake szentélyt i.e. 91-ben alapították (az épület maga persze sokkal újabb), de a régészeti vizsgálatok alapján valamikor az időszámításunk szerinti I. század a valószínűbb dátum. A pontos év talán mindegy is, a lényeg az, hogy a szentély csodálatos környezetben van, és az évszázadok során egy sor további különleges épülettel gazdagodott. Itt van például eltemetve Tokugawa Ieyasu, de lakik itt farkasisten is, egy furcsa építményből pedig szentelt földet lehet hazavinni, ami megvédi a birtokot a kártevő rovaroktól.
Ma már azonban nem csak áldásért járnak fel ide az emberek, hisz rengetegen túrázni jönnek: innen indul ugyanis a Chichibu-Tama-Kai nemzeti park megannyi sokkilométeres ösvénye. Én nyilván nem fogom bejárni az egészet, de két, viszonylag közeli vízesést szerettem volna megnézni, és a Sziklakert nevű hely is érdekelt.
Mielőtt azonban ezekhez eljuthattam volna, néhány kilátót kerestem fel. Némileg tisztább időben Tokió belvárosa is egész jól látható innen, de most a felhőkarcolók csak 25x nagyításnál jelentek meg, és akkor is csak éppenhogy.
Innen az út a valamiért japánul is Rock Gardennek nevezett helyre vitt. A hivatalos weboldal leírása alapján nem egészen tudtam, hogy ez pontosan mit is jelent, de elég hamar kiderült, hogy egy meredek völgyről van szó, amelynek alján patak csörgedezik, mégpedig egy, az emberfejnyitől az embernél is nagyobb méretű sziklákkal megszórt mederben. Szinte mindent rikítóan zöld moharéteg lep, és egy további furcsaság, hogy itt nem voltak kabócák, így csak a víz változatos hangjait hallotta az ember.
A Sziklakert végül egy padokkal teli tisztásra vezetett, és bár innen sokan visszafordultak egy kis pihenést, eszegetést követően, én továbbmentem, mert az első vízesést, az Ayahirót arra mutatta a kihelyezett térkép. Bár itt még meredekebbé vált a terep, ráadásul egy óriási varangy is alaposan megijesztett azzal, hogy ráugrott a cipőmre, egy idő után meghallottam a vízesés hangját, és folytattam az utat. Megérte, a vízesés zárta a völgyet, és a hatalmas sziklafalak közé ékelve hűsítő jutalmat jelentett.
Bár innen egy roppant meredek lépcsősor elvileg közvetlenül a Nanayo vízeséshez vezetett volna, és inkább visszamentem a Rock Garden mentén, és a másik oldalról ereszkedtem le. Borzasztó meredek vaslépcsők, illetve ősi fák gyökereibe vágott ereszkedők mentén vezetett az út, ahol a vízesés hangja mellett egy tábla fogadott: „minden szikla csúszós, innen már többen halálukba zuhantak, kérjük vigyázzon!”
Ez kicsit lelassította előrehaladásomat, főleg, amikor megláttam azt a szűk szakadékot, ahonnan tényleg esélytelennek tűnt visszatérni. Mindegy, én nem csúsztam le, a víz csodálatosan hűvös volt, és már csak azon kellett töprengeni, hogy innen hogy térjek vissza a templomhoz. Sajnos most nem a visszatérést választottam: azok a vaslépcsők rém ellenszenvesek voltak, de azok mögül enyhén emelkedő erdei ösvény vitt volna fel, még akkor is, ha nagy kerülővel. Én azonban inkább szemtől szemben indultam meg a rövidebb úton, ami majdnem kinyírt, olyan meredek és hosszú volt.
A Nanayóhoz vezető út végső része, és még csak nem is a legvadabb része, hisz itt legalább oldalt volt kapaszkodó.
A felfelé vezető gyilkos ösvény – az 1.2 kilométer egy apró szakasza. Ami nem látszik: jobbra közel függőleges szakadék várt az emberre.
2025. szeptember 07., Tokió
A mai munka előtt egy kevésbé kimerítő kalandot kerestem, ami végül a Kasai-Rinkai park lett, Tokió második legnagyobb zöldterülete. Ez nem egy afféle elegáns, évszázadokkal korábban tervezett, mindenféle magasztos jelentésekkel is teli díszkert, mint amiket korábban látogattam, hanem részben egy közpark, szabadstranddal, piknikező gyepekkel és kibérelhető grillező helyekkel, részben pedig egy aktív vízimadár-védelmi zóna. A park egyharmada nem is látogatható, mert ott több tucat madárfaj költ a legnagyobb békében – Tokió közepén, a Disneyland minivárosával szemben récéket (vagy kacsákat?), gémeket és darvakat is láttam, amikor felkerestem az egyik lest. Itt van még Japán második legnagyobb, 117 méter átmérőjű óriáskereke is, sőt, egy méretes akvárium is.
A Tokyo Sea Life Park igen könnyen megtalálható, csak az óriási üvegbúrát kell követni. A leírások szerint két kiemelkedő része van: egy hatalmas pingvinzóna, illetve egy tonhalakkal teli hengeres akvárium.
A tonhal-medence lényegében egy hatalmas tórusz volt. Sajnos ketté volt osztva, ráadásul a másik félben méteres cápák úszkáltak, ami feltehetően nem javított a tonhalak hangulatán.
Bár nem minden halnak jutott akkora hely, mint szerettem volna, az biztos, hogy a Humboldt-pingvinek csodálatos és méretes otthont kaptak, ráadásul igen sokan is voltak, általában vidáman úszkálva.
2025. szeptember 08., Tokió
Megint eljutottunk oda, hogy 7 fokkal melegebb van a hosszú távú átlagnál (ráadásul „34, feels 36” leosztásban!), így csak délelőttre kerestem magamnak programot, és persze szigorúan beltérit. A megoldás a szállásomhoz közeli Skytree lett, a 634 méter magas tévétorony, csodálatos kilátókkal, valamint egy múzeummal, akváriummal és planetáriummal szerelt bevásárlóközponttal az alján.
Az első lift 350 méter magasra repít fel, mégpedig olyan halkan és mozdulatlanul, hogy hiába gyorsul fel az út közepén 600 m/min sebességre, olyan érzése van az embernek, mintha még el sem indult volna. A Toshiba tervezte ezeket a lifteket, dicsérjük meg őket! A közel 360-fokos kilátás egészen csodálatos, még ma is, amikor a párás levegő miatt még a 11 kilométerre levő Shibuya részletei is ködbe vesztek, a 142 kilométerre levő Fujiból pedig nyilván semmi nem látszott.
Ha a Tembo szint nem lenne elég magasan, még száz méterrel feljebb lehet liftezni: e kilátó spirális rámpájának legmagasabb pontja itt 451.2 méter magasságban van.
A horizontig tartó zsúfolt város, a lábunk alatt eltörpülő felhőkarcolók látványa egészen elképesztő, hát még, amikor az ember megpillantja a feliratot, hogy a Skytree Tokió mind a 37 millió lakosának nyugalma felett őrködik...
2025. szeptember 09., Tokió
Mivel ma is mindenféle podcast-munka várt rám, sokat nem tudtam csavarogni – csak reggel szaladtam el a Rikugi-en parkba. Ez pont olyan metaforikusan is értelmezhető művészi munka, mint amilyen a tegnapelőtti Kasai-Rinkai nem volt. A park, és főleg a tó kialakítása ennek megfelelően a Wakanoura-öblöt utánozza, de valahogy benne van a klasszikus kínai költészet hat altípusának megjelenítése is. Ebből én nyilván semmit nem érzékeltem, de ettől még a gyönyörű kert kifejezetten kellemes sétaterep volt.
Közel két hónap után meglehetősen furán néztem már ki, így elmentem egy helyi fodrászatba. Ki gondolta volna: a hajvágás pontosan ugyanúgy működik Tokióban, mint Budapesten, csak itt japán rap szólt a hangfalakból...
2025. szeptember 10., Tokió
A teljes napom üres volt, így elvonatoztam Kamakurába, ami a XIII. század folyamán a Japánt uraló sógunátus központja volt, és ennek megfelelően tele van 800-éves temetőkkel, sziklafalakba vájt sírkamrákkal, és zen templomokkal, főleg a Rinzai iskola által építettekkel. Ismét dögmeleg volt, még akkor is, ha a telefonom szerint két óra múlva esőzés lesz – és ezt egészen éjszakáig fenntartotta, folyamatosan arrébb tolva a zápor érkezését. Mivel ennek még a nap végén is hittem, a város szimbólumának számító óriási bronz Buddha-szobrot ismét sikerült kihagynom...
Első utam a hegyoldalba épített Jōchi-ji templomba vezetett, amelynek aktív templomépületeibe és folyamatosan ápolt temetőibe ugyan nem lehet belépni (egy ősi teaterembe azért be lehet tekinteni), de egy érdekes ösvényt azért kialakítottak a terepen.
Ez az alig pár száz méterre levő Engaku-ji követte, a város egyik legnagyobb templomegyüttese. Épületeinek nagy részébe nem, vagy csak időszakosan lehet belépni (a Buddha egy állítólagos fogát őrző Shariden például csak újévkor, a Golden Week alatt és egy novemberi héten látogatható), de már a kertek és kisebb szentélyek bejárása is szórakoztató. Ősi ellenségeim, a lépcsők itt is szép számban támadtak: a templom ősi harangját például egy közeli hegytetőn lehet megtekinteni, szerencsére egy kiváló fagylaltot és csinos kilátást biztosító pihenőhely kíséretében.
Az Engaku-ji alapos bejárása után a Meigetsu-in következett, egy, a főúttól kicsit messzebb levő templom, ami elsősorban az itt kitenyésztett speciális kék hortenziavirágairól, valamint egy nyúlszobrocskákkal teli írisz-mezőről nevezetes. Ezek persze az esős júniusban, és nem a még mindig dögletesen meleg szeptemberben virágzanak, így csak a templom egyéb nevezetességeit tudtam megnézni.
Újabb fél kilométer séta, újabb templom: Kamakura szimpatikusan kiszámítható városka. A Kenchō-ji a környék öt nagy zen-templomja közül a legfontosabb és a legnagyobb, ami minden más ereklye és elismerés mellett egy saját védelmező istenséggel is rendelkezik, aki a templom feletti hegyoldalra épült külön templomban lakik. Bár a templomkomplexum legnagyobb tagja, a Butsuden éppen felújítás alatt volt, így is jutott látnivaló a hegymászás előttre.
A Kenchō-ji díszkertje mellett vékony ösvény indul a dombok felé, ahol harcias tenguszobrok gyűrűjében egy újabb templom található – a Hansobo mellett induló lépcsősor pedig tényleg az ígért öt perc alatt vezet a Shojoken kilátóhoz, illetve azon túl a Daibutsuhöz vezető túraösvényhez. Ezen esőfélelmi okokból nem indultam el, de fentről tényleg szépen rá lehetett látni a templomegyüttesre, és amögött Kamakura tengerparti részére, ahol a lakosság legalább 80%-a él.
Az utolsó mai templomom nem a buddhista, hanem a shinto vallásnak épült; nem tudom, hogy ezért, vagy az állomáshoz való közelsége miatt, de ez nagyságrendekkel látogatottabb volt. A Tsurugaoka Hachimangu 1063-ban épült, és a harcosok, szamurájok, tábornokok patrónus istenét, Hachimant tisztelik itt, így apró múzeumja tele van ősi kardokkal.
A blog itt folytatódik.