na de hát mi ez?!
Most, hogy végleg befellegzett a személyes blogoknak, a műfaj végre elég menővé vált ahhoz, hogy én is megtiszteljem jelenlétemmel. Elkerülendő a „ma is animét nézve ültem a besötétített szobában” bejegyzések zavaróan monoton tömkelegét, úgy döntöttem, hogy élményportfólióm gazdagítása céljából elmegyek Japánba. Ha nem toloncolnak ki a stratégiai gyoza-tartalékok felzabálásáért, elvileg pont 80 napot leszek kint.
Hogy botrányosan rossz memóriámat végre egyszer legyőzzem, afféle naplót fogok vezetni. Kevés szöveg (?), sok kép, legalábbis a terv most éppen ez. A „kevés szöveg” olyan koncepció, amit soha korábban nem sikerült elérni, de hátha majd most összejön ez is.
2025. augusztus 21., kiotó
Egy kis munka, egy kis vásárlás, egy kis blogírás, egy kis szervezés, egy kis pihenés, és a nap már el is múlt.
2025. augusztus 22., kiotó
Már meglehetősen régen izzadtam hegyen, így a mai napra egy ilyen utat kerítettem magamnak, de a sokátszállós vonatozást úgy raktam össze, hogy aközben meg tudjam nézni a Tōfuku-ji templomegyüttest is. Ennek legismertebb pontja a Tsuten-kyo nevű fedett híd, ami a momiji, vagyis az őszi levélvörösödés idején csodálatos látványt nyújt a színes juharfák között és felett. Most, amikor minden fa még élénkzöldben pompázik, ez a drámai hatás nincs meg, cserébe viszont nem volt többórás sor és abszolút tömegnyomor a százméteres híd közelében. Ezen túl egy idén 600 éves, óriási díszkapu, egy 200 évvel régebbi templom, valamint egy sor szentély és díszkert vonzza a látogatókat; a környezet olyan szép, hogy az egyik szépen gereblyézett kavicsos szárazkertben egy esküvői fotózás is zajlott (ez Japánban általában hetekkel, hónapokkal előzi a tényleges szertartást).
A Tōfuku-ji közelében legalább öt másik, kisebb templom is található – némelyek aktívak, mások afféle múzeumként funkcionálnak. Teljesen véletlenül én a Sesshū-ji épületébe léptem be, ami ősi festményein kívül egy XV. századi művész által tervezett kerttel vonzza látogatóit. Ennek különlegességét két sziklacsoport jelenti, az egyik elvileg egy teknőst, a másik egy darumadarat formáz.
Miután ettem egy remek yuzus burgert a közeli Dragon Burgerben, ideje volt útra kelni az igazi úticélomhoz, a Kuruma és Kibune közötti hegyi ösvényhez. Az olvasottak szerint mindkét városka feletti hegycsúcson található egy-egy csodálatos templom, és ezeket egy szép erdei út köti össze. Ha minden igaz, akármelyik városból is indul az ember, körülbelül félórányi kapaszkodásra lesz szükség a közeli templom eléréséhez, majd jön egyórányi túra a másik templomhoz, ahonnan ugye jön a záró félóra lefelé. Mit ne mondjak, vannak kételyeim a távokkal és időkkel kapcsolatban...
A legnagyobb gondot azonban a meleg jelentette. A legtöbb leírás úgy fogalmaz, hogy nyáron ide járnak hűsölni a kiotóiak, mert a szellős és árnyékos erdőben elviselhetőbb a nagymeleg. Ez tényleg így volt, két fokkal jobb idő volt itt, mint mondjuk a Tōfuku-ji kertjeiben. Sajnos ez még mindig 33 fokot jelentett, így a szinte végtelen lépcsősor megmászása azért kicsit lassabban ment a vártnál; és talán az sem lett volna rossz ötlet, ha a burgert a túra utánra tartogatom. Az mindenesetre nettó hazugság, hogy a templom (legalábbis a kuramai) a hegytetőn lenne: tényleg gyönyörű tájakon keresztül, hidak és szentélyek és kutak és szobrok és templomok és emlékművek mentén visz az út, de ha az ember eléri a csodás panorámát kínáló templomot, a Kibune felé továbbvezető út ugyanolyan felfelé kanyargó meredek lépcsősorok végtelenjéből áll, mint a korábbiak. Bár elvileg a Kuruma felőli indulás a könnyebb, mivel egyrészt három liter vizemet már mind megittam, másrészt pedig egy csomó felirat figyelmeztet arra, hogy itt hamar sötétedik, akkor pedig agresszív majomfalkáké lesz a vidék, nagyjából az út felétől visszafordultam, és inkább a már ismerős ösvényen baktattam le, még a kis libegőt is kipróbálva. Ha valaki sietne, annak ezt felfelé ajánlom inkább, bár az tény, hogy akkor seregnyi látványosságról maradna le.
Kibune tehát legközelebbre marad, de legalább visszaérkezéskor a sok átszállás és a főállomásra érkezés helyett leszálltam korábban, és egyszerűen hazagyalogoltam a kiotói naplementében.
2025. augusztus 23., shibuya
A két héttel ezelőtti remek koncertet követően nem sokkal a Killt Melt Land zenekar bejelentette, hogy feloszlanak, és bár a legeslegutolsó koncertjük október végén, azaz már nélkülem lesz, az utolsó előtti bulijukra vettem jegyet. Még akkor is, ha ez Tokió iszonyatosan nyüzsgő, elképesztő módon nyugatizált (értsd: hangos, cigiszagú és bunkókkal teli) Shibuya negyedében lesz, így megint át kell vonatoznom a fél országon. Szerencsére pár nappal később a Lumirise is itt koncertezik, úgyhogy zeneileg aktív tartózkodás lesz ez.
Bár a telefon szerint mind hőmérséklet, mind páratartalom alapján pont ugyanolyan az idő, mint Kiotóban, itt mégis sokkal jobban éreztem magam, talán az állandó szellők miatt is. Az állomás követlen közelében egy irdatlan területen megint giga-építkezés zajlik; tippre egy új bevásárlóközpont-irodamonstrum magas épületét készítik, és talán az állomáson magán is bővít majd valamit az új konstrukció.
Shibuya amúgy nem csak igen aktív éjszakai életéről és megannyi nyugati márka japán központi megaüzleteiről nevezetes, de az állomástól kicsibb messzebb levő domb tele van love hotelekkel is. Igen, ezek olyan szállások, ahol órára, sőt, fürge találkozó esetén akár félórára is adnak szobát – de ezeket mégsem úgy kell elképzelni, mint az amerikai filmek lepusztult, mocskos és már ránézésre is fertőző moteljeit. A legtöbb intézmény már az ajtó előtt kijelzőkön mutatja be eltérő hangulatú luxusajánlatait; az egyik a felújított fürdőszobáit, a másik a bérelhető kosztümöket, a harmadik meg mondjuk az új vízágyakat promózza. A kliens-párocskák jönnek-mennek, és teljesen természetesnek tűnik, hogy ha haza valamiért nem lehet menni, akkor ez a következő logikus megoldás egy kis együttléthez. (És persze nyilván találhat magának bérelt szerelmet a környéken az, akinek ez a vágya.)
A sok love hotel között csak nehezen találtam meg szállásomat, egy 12 emeletes, incifinci lakásokkal teli épületet, de hamarosan már a klub felé gyalogoltam. A Star Lounge tényleg nem sokkal több, mint egy lyuk a falban: azt hittem, hogy az első terem csak a várakozó, ahonnan majd belépünk a koncertterembe, de nem – az volt a koncertterem, hátul egy parányi bárral és merch-asztalkával. A 250-es kapacitású terem talán 60%-ig volt, de a hangulatra nem lehetett panasz. A banda most nem a szokásos idol-jelmezében játszott, hanem mindenki yukatát viselt, amiről az első szám alatt megtudtuk, hogy nem a lendületes zúzásra tervezték, és a szoros öv miatt az éneklést sem segíti. Mindez az egyre megszokottabb színpadi beszélgetésekből derült ki: itt nincs tényleg nincs számokat összekötő előre megírt rövid szöveg, de félóránként spontán beszélgetés alakul ki a színpadon a két énekes között, amibe néha a többi tag vagy a nézők is bekapcsolódnak. Ebből derült ki, hogy MRKM az anyukája yukatáját csórta el engedély nélkül, hogy Rie hajába milyen komplex szalagok vannak fonva, hogy P-Sama dresszét egy rajongója varrta, és ami talán még fontosabb, hogy a banda nem szűnik meg teljesen, éppcsak a négy hivatalos tag aktív fő karrierjei miatt koncertezni nem fognak többet – de session zenekarként tovább dolgoznak, és ha minden rendben megy, új számaik is lesznek.
A beszélgetések között pedig ment a zúzás, miniszólókkal, vidám énekkel és Napalm Death-szerű hörgéssel, folyamatos vigyorgással, a közönség profi irányításával. A koncertet, a ráadást és a tényleg utolsó ráadást követően pedig valami olyan jött, amit én még nem láttam, de kicsit utánaolvasva itt mindennapi: a merch asztalkán lehetett vásárolni fotójegyeket, vagy az egész bandához, vagy specifikusan valamelyik taghoz, és azért cserébe kaptál egy-két perc beszélgetést és egy közös polaroid-képet (saját telefonnal nem lehetett fotózni, ahogy a koncert alatt sem). A nézők legalább fele vett egy ilyet (sokan pedig rögtön az összeset), szóval én is kiváltottam a magam engedélyét, és beszélgettem kicsit a P-Sama nevű, most is őrülten kisminkelt énekesnővel. Én a hangját dicsértem, őt a Cradle of Filth-pólóm kötötte le, szóval a kapcsolatfelvétel kiválóan alakult.
És hogy miért írom ezt hajnali fél ötkor? Mert ezek a komisz shibuyai turisták szombat este nem bírnak magukkal, és hajnalig csujjognak, énekelnek, kiabálnak az utcán, ébren tartva a pihenésre vágyókat.
2025. augusztus 24., shibuya
A délelőttöt elvitte a légkondis szobácskában való munka – ezúttal direkt, mivel kint a 37 fok tombolt 65%-os páratartalom kíséretében. Az időjárás-appom szerint ez 8 fokkal magasabb, mint a hosszútávú átlag, jelezve, hogy Japán különösen kiszolgáltatott a klímaváltozás hatásainak. Mindenhol hőgutára, a kellő folyadékbevitelre figyelmeztető táblák és hangüzenetek vannak, majdnem mindenkinél ott van egy kis kézi ventilátor és/vagy egy napernyő, de szóba elegyedés után így is mindenki azonnal az elviselhetetlen melegre panaszkodik, bármi más csak ez után következhet.
A délutáni cél az volt, hogy egy új japán ismerőssel Kawagoe városkát derítjük fel; a cél nemes volt, de a 4-órai találkozó sajnos nem volt a legjobban megválasztva: még mindig dögmeleg volt, de mivel az itteni híres tradicionális üzletek és templomok egy része már 5-kor, a többi pedig egy órával később zárt, sok idő nem maradt a nézelődésre. Sajnos a Kita-in templom híres szoborparkját Buddha 540 tanítványának egyedi ábrázatú szobraival már nem is lehetett megnézni, de egy kígyóközpontú templomot nem csak meglátogatni sikerült, de a szent vízben pár érmét rituálisan megmosva a pénzügyi jövőmet is biztosítottam. A templomok és az egykori vár hűlt helye mellett Kawagoe fő vonzerejét régi állapotukban megőrzött bevásárlóutcái jelentik: van egy Shōwa-korszakból itt maradt szakasz, és néhány még régebbi, Edo-korabeli utcarész is.
Bár Kawagoe elsőszámú élelmiszere az édesburgonya (Japánban minden valamirevaló város specializálódik egy-egy ételre), én kihagytam a házilag készített édesburgonyás kólát, az édesburgonyás fagyit és az édesburgonyás tortát is, és ilyen bohóságok helyett az estét egy yakiniku étterem zárta. A wasabival marinált wagyu isteni volt, de összességében a narai étterem még mindig bőven az első a rangsorban.
2025. augusztus 25., shibuya
Mivel hétfőn már mindenki dolgozik, ma szerencsére nem volt éjszakai hajcihő. A nap nagy része megint a kellemesen hűvös szobában telt, részben munkával, részben pedig mesteri időelcseszéssel. Ebédelni azért csak kimentem a Bubba Gumpba, és ha már ott voltam a Tokyo Dome-nál (és mivel a baseball-múzeum cseppet sem érdekelt), végre megnéztem az attól alig 150 méternyire levő Koishikawa Kōraku-en díszkertet. Bár sajnos az egyik fő látványosságát, egy klasszikus íves vörös hidat, és az alatta levő vízesést éppen restauráltak, a meglepően nagy park így is rengeteg gyönyörű helyszínt rejtett – ráadásul igen sok állatot is. Az állandó kabócaének mellett a tavakban kisebb-nagyobb halak, no meg óriási teknősök úsztak, ráadásul itt-ott még vízimadarakat is lehett látni, amire Tokió közepén, a metropolisz egyik szupermodern szórakozónegyedében nem számítottam, még úgy sem, hogy a Kanda folyó azért nincs messze innen.
2025. augusztus 26., shibuya
Lehet, hogy valaki már unja a gyönyörű japán parkokat – én minden újabbért tudok lelkesedni. Főleg akkor, ha az olyan parádés, mint a mai célpontom, a Shinjuku-Gyōen. Ennek teljes mérete nagyjából a Margit-sziget 65%-ának felel meg, és rengeteg kisebb botanikai zónája mellett négy nagy területből áll: van benne egy szinte teljesen vadon hagyott vidék, két eltérő stílusú japánkert, valamint egy francia királyi palotákat másoló rózsakert is. Mindnek megvolt a maga varázsa, ráadásul a minden irányból belógó felhőkarcolók is csak izgalmasabbá tették a látványt. Festői hidak, virágzó bokrok, tavak, patakok és vízesések vártak mindenhol az emberre, és még a középen levő Starbucks is úgy épült meg, hogy kinézete beolvad a parkba, így például nincs rajta sem logó, sem pedig felirat. Van egy növényház is, most egy apró húsevő növény-kiállítással, és sok gyepen napozni, piknikezni is lehet – roppant barátságos hely ez; ha itteni lennék, lenne éves belépőm.
Este pedig még jobb programom volt: megint Lumirise-koncertre mentem! Ezúttal egy ötfellépős klubkoncert volt, mindenkinél 20-25 perc játékidővel; a Shibuya Star Lounge feletti emeleten, egy még kisebb klubban, a The Game-ben. (A bulit indító Chigiri és a MIIS idolmetál bandákat kihagytam.) A talán 150 fős terem félig lehetett, de a hangulatot ez nem tette tönkre, sőt, elöl tömörödve mindenki fantasztikusan érezte magát. Még akkor is, ha ez egy olyan koncert volt, amilyenen még sosem voltam: remek Shooterrel indítottak, aztán négyszer egymás után (!), különösebb változtatások nélkül eljátszották ugyanazt a dalt, a zúzós-punkos Battinesst! Én aláírom, hogy ez messze a legjobb számuk, de ezen azért meglepődtem kicsit; viszont olyan jól esett erre zúzni a lelkes (és korábbi bulikról már részben arcról ismert) japán rajongók között, hogy az utolsó ismétlésnél már csak vigyorogtam a helyzet abszurditásán.
Mivel volt hely a nézőtéren, Kotomi egy részben rajtam landolt óvatos stagedive után az egyik ismétlést az ugráló rajongók gyűrűjében énekelte végig, az utolsó előtti szám alatt pedig a gitáros Kurumi is ott szólózott a térdelve hajlongó imádói gyűrűjében. Úgy tűnt, hogy abszolút nem zavarja őket a viszonylag kevés néző, fülig érő szájjal nézték és hergelték és ünnepelték a 101%-on tomboló közönséget, és mindenkinek jutott egy barátságos kacsintás, egy fistbump, vagy egy felemelt középső ujj, aminek itt valószínűleg barátibb jelentése van, mint otthon...
És ha a Lumirise-ra azt mondtam, hogy meglepő koncert volt, akkor mit lehetne mondani a következő kettőre? Az utolsó előtti csapat a Yonohate de Hitogata Wa Tada Warau. nevet viselte; igen, a ponttal együtt. Weboldaluk szerint „dark heroism rockot” játszanak, amibe csak azért nem kötök bele, mert én sem tudnék jobb meghatározást rájuk. Élő zene nincs (de a háttérben durva metál szól), a hét idol egy erősen anime-szerű sci-fi történetet mesél el, néha „rendes” énekkel, máskor vad üvöltésekkel. Én ugyan a bárpult mellől, kidülledő szemekkel néztem végig a show-t, de a rajongók elővették színes lámpácskájukat, és az egész musicalt az elvárt táncokkal, kántálással és integetéssel követték végig.
Az estét a Yamikumo zárta, egy szintén élő zene nélküli, de már kilencfős idolbanda. Az ő esztétikájuk és amennyire azt értem, szövegeik is az anime sci-fi helyett a sorozatgyilkosos horrorra építenek, szóval az egyik tag felsminkelt szájsebbel, a másik bizarr kontaktlencsével, a harmadik meg vörös foltokkal teli blúzban tolja a műsort. A szép énekhangok mellett náluk sokkal gyakoribb a metálos, helyenként a Slipkonotot idéző károgás (és igen, az mind ezekből a pici csajokból jön elő), és a zene is durvább, mint a Yonohate esetében. Idolokként nyilván az utolsó kézmozdulatig begyakorolt koreográfiát használnak, amire a közönségnek is hasonlóan meghatározott válasza volt – és az élő zene hiányán túl nekem ez volt a legnagyobb bajom ezekkel az idolbandákkal: nincs helye spontán dolgoknak, hisz a nézők részéről is állandó fix reakciókat kíván meg a műsor, mintha mindenki ugyanannak a zenés színházi show-nak a része lenne. Ezt nyilván itt milliók élvezik, de nekem egyszerűen furcsa volt. A mellékelt Howling és a nem mellékelt Jack the Ripper amúgy nagyon tetszik tőlük, szóval fogom még őket hallgatni, és azoknak is csak ajánlani tudom őket, akiknek nőihaj-lengetési fétise van, mert az nem semmi látvány, ahogy kilencen együtt rázzák a fejüket a durva ütemre.
2025. augusztus 27., Kiotó
A nap fénypontja egy igen vidám KK-felvétel volt, és a felkészüléssel együtt ez elvitte a nap túlnyomó részét. Talán a sokadik ramen-gyoza ebédkombinációmat lehet még megemlíteni érdekességként; vagy hát lehetne, ha ez nem lenne általános ezekben a hetekben.
2025. augusztus 28., Kiotó
A mai napon a Radio Cafés rádióműsort vettük fel, és szépen készül a következő KK is. Ezen túl sajnos sok érdekes nem történt, de legalább holnap minden adott egy remek hosszú hétvége elindításához!
2025. augusztus 29., Miyajima
Az egyik kedvenc japán helyem a Hiroshimához közeli Miyajima sziget: ha láttál fotót egy óceánban álló hatalmas torii-kapuról, az minden bizonnyal itt készült; de a sziget ikonikus helyszíne mellett egy rakás egyéb templom, egy fantasztikus panorámát kínáló hegytető és millió osztrigaétterem is várja a látogatókat. Korábban mindig a szokásos turista-ritmusban látogattam ide: délelőtt behajóztam, délután pedig visszahajóztam a városba. Most viszont néhány éjszakát a szigeten fogok tölteni, remélhetőleg felderítve, hogy milyen a hangulat, amikor a turisták nagy része eltávozott, az őzek alszanak (mert persze itt is vannak majdnem-szelíd jószágok!) és mindent gyönyörű esti kivilágítás mutat meg új színben.
Mivel a tervezettnél később érkeztem, ma csak az említett torii-kapuhoz mentem ki, igaz, ott vagy három órát töltöttem el. Az apály és a dagály váltakozása alapvetően határozza meg, hogy a kapu hogy néz ki, és persze, hogy mennyire közelíthető meg. Én éppen alacsony vízállásnál érkeztem, így sokan eleinte derékig a vízben, majd két órával később már ugyanott a csaknem száraz talajon mentek ki a kapuhoz (rontva a néptelen képek elkészítésének esélyét). A naplemente csak fokozta a látvány drámaiságát, a naplementét követő díszkivilágítás pedig megint új hangulatot kreált az impozáns faépítmény köré.
A délutánt egy igen mohó őzbak tette izgalmassá, aki minden táskát, papírpoharat, szuveníres borítékot, fagylaltot és cipőfűzőt megpróbált bezabálni, sokszor legalább félsikerrel. Egy ízben egy szerencsétlen leányzó visszaútra szóló kompjegyét is alaposan megrágcsálta, de aztán valahogy sikerült kiszedni belőle a nyálas-lyukas jegyet. A kétségbeesetten kiabáló turisták hangjából mindig lehetett tudni, hogy merre járkál, és csak akkor adta fel a dolgot, amikor megunta, hogy minden szirszart kiabálva tépnek ki a szájából.
A másik állatveszélyt a kompállomás százszor ismételt beszéde szerint a sziget felett tényleg nagy számban köröző sasok jelentik, amelyek, szól a figyelmeztetés, akár arra is képesek lehetnek, hogy kiragadják az ebédet a figyelmetlen ember kezéből. Sajnos ez közel sem olyan mindennapos veszély, mint a túlontúl mohó őzek, pedig legalább egyszer azért megnézném, hogy ez hogyan is fest a valóságban...
2025. augusztus 30., Miyajima
A terv nem is lehetne egyszerűbb: csak fel kell baktatni a Misen hegy tetején levő kilátóhoz. Nyilván visz oda, vagy legalábbis a közeléhez libegő is, de hát milyen puhány giliszta akarná aranyozott hintóban, selyembaldachin védelmében egyetlen pillanatnyi erőfeszítés nélkül felvitetni magát egy ilyen helyre?! Három ösvény is indul a tengerszintről az 535 méteres magasságban lepő hegytetőre, és bár a meredekség-hossz tekintetében ezek igencsak eltérnek egymástól, mindet két órásra saccolják a leírások. Engem speciel ezzel már nem lehet átverni, de mivel az egész nap a rendelkezésemre áll, az időhosszon nem aggódok. Annál inkább a vízkészleteken, de majd meglátjuk...
Én a legkevésbé meredek ösvényt néztem ki, ami e rendkívül pozitív tulajdonságán túl azzal is kecsegtet, hogy állítólag ez érinti a legtöbb gyönyörű helyet és biztosítja a legjobb kilátást. Ez a Daishōin templom mellől indul, így hát a nap első programja ennek megtekintése volt. Megérte: már maguk a templomok is parádés látványt nyújtanak az erdővel borított hegyoldalban, de a kötött sapkákkal ellátott O-Jizō-san szobrok százaival borított mellékösvényeket is élmény felfedezni. Ráadásul legfelül, egy nagy szentély alatti csodálatos barlangban egykori papok 88 szobra szimbolizálja a Shikoku zarándokút templomjait.
Az ámulást és tiszteletadást követően nem volt más hátra, mint az ösvény megkeresése. Aki esetleg ugyanebben a helyzetben találja magát, annak segítek: a templom legalsó lépcsősorától balra kezdődik az út, csak át kell szuszakolni magunkat a borzalmas hőségre és a veszélyes darazsakra figyelmeztető korlátok között, ki kell kerülni a hidratáció fontosságát hirdető táblát, el kell menni az esténként szívesen támadó majmokról regélő poszter előtt, és ha ezeket követően megtalálod a helyi vipera marása esetén tárcsázandó telefonszámot (119!) súlykoló feliratot, jó helyen vagy!
Nem húzom sokáig a szégyenemet: közel egy órán keresztül kutyagoltam felfelé a meredek ösvényeken, csorba lépcsősorokon és ad-hoc hidakon keresztül, míg sikerült utolsó, harmadik liter vizemet is meginni. Az első pihenőt sikerült így elérnem, ami még csak 160 méteres magasságot írt, szóval legalábbis az emelkedő tekintetében még a táv egyharmadánál sem voltam. Mivel itt nem volt automata, víz nélkül kénytelen voltam a dögletes melegben visszafordulni.
A csúcsra vezető Daishōin-ösvény innen indul.
Mindezt még nekem is nehéz lett volna diadalmas sikerként értékelni, így kicsit elszontyolodva tértem vissza a tengerpartra; majd valami lesz holnap a heggyel, most inkább megnézem, hogy mi szórakoznivalót találok odalent. Az első utam a helyi akváriumba vezetett, amiről csak azt tudtam, hogy bemutatják a Hiroshima-menti tengerekben milliószám telepített osztrigatenyésztő telepeket is. Szerencsére ennél jóval többet nyújtott az intézmény: idomított fókák és rücskösfarkú disznódelfinek is láthatók, délben búvár eteti az ettől teljes izgalomba jövő rájákat a legnagyobb bödönben, és néha még témaidegen kiállításokat is rendeznek.
Ilyen lebegő telepek szolgálják ki a fő hiroshimai élelem, az osztrigák kedvelőit.
Szépen megvilágított medúzákból Miyajima is igen jól áll.
Szegény rücskösfarkú disznódelfinnek nem csak a neve gáz, de a lakhelye is.
Igaz, legalább a szomszéd lakására nem kell irigykednie...
A témaidegen kiállítás esetünkben egy rovarbemutató volt, Japán legnagyobb röpképtelen, illetve vízben lakó ízeltlábújaival.
Az akváriumból az utam visszavezetett a központba.
Bár Miyajima ikonikus jelképe a tengerben úszó torii kapu, az tulajdonképpen csak a parti Itsukushima-jinja templom egyik része. És maga a templom sem rossz hely: dagálykor ugyanúgy „lebeg” a vízen, mint a kapu, fő platformja pedig pontosan azzal szemben áll, így állandóan óriási sor áll a tökéletes selfie-pozíciókért.
A bevásárlóutcát általában a turistákra targetált boltok és éttermek uralják, de amikor betéved egy asszertív őz, a hangulat azonnal átalakul.
Bár alaphelyzetben cseppet sem vonz az osztrigaszippantás, itt nem nyersen eszik őket, hanem változatos szószokban grillezve, sütve vagy párolva. Így finom is!
Este a kellemesen szellős időben órákat töltöttem Miyajima egyre néptelenebb utcáin (a legtöbb étterem és szolgáltatás 5-kor zár, de 8 után már tényleg csak a Lawson van nyitva), fotózva a kóbor macskákat, kóbor őzeket és kóbor madarakat.
Aztán Stöki picsogását megunva méltányolandó kérésére átalakítottam az oldalt, hogy a hatalmas képekkel és rengeteg beágyazott videóval ne zabáljon 5 GB memóriát Chrome alatt a blog. Remélem, minden link jó helyre mutat.
2025. augusztus 31., Miyajima
A terv nem is lehetne egyszerűbb: csak fel kell jutni a Misen hegy tetején levő kilátóhoz. Nyilván visz oda vagy három eltérő ösvény is, de hát milyen bizonyításfüggő fitneszmániás önsanyargató baromnak kell ahhoz lenni, hogy a vipera- és majomveszély közepette is nekiálljon valaki a 34 fokban a tengerszintről felkapaszkodni a hegytetőre?! A két szakaszból álló felvonó sokkal jobb megoldás erre, és ha marad még egy kis erő a túra végére, hát akkor a helyes irányt követve – lefelé! – aztán be lehet járni azokat a bizonyos túrautakat is. Na de jöjjön egy majdnem valós idejű napló, a felvezetésben említett, de azóta nem látott „sok kép, kevés szöveg” koncepcióval!
Bár a tervezett 9 órai indulást a túlzottan finom reggeli miatt nem tudtam tartani, a fél 10 is azt jelentette, hogy még a turistaáradat előtt voltam. A libegőhöz vezető út szinte kihalt volt, leszámítva persze ezt az apró random tavacskát, amelyben méretes halak készültek a reggelre.
A hegycsúcs motorizált eléréséhez félúton a csálén álló hegyek miatt át kell szállni. Az első szakasz tényleg libegőszerű, bár a kabinok egy percre megállnak, hogy kényelmesen lehessen ki- és beszállni. Az út végig a kabócanótától zengő erdő felett vezet, de hátrafelé nézve impresszív kilátás vár az utasokra.
Vagy legalábbis impresszívnek gondoljuk, amíg át nem szállunk a második vagonba, ami más rendszerben dolgozik: tízpercenként indul csak, és így csúcsidőben meglehetősen zsúfolttá tud válni. Most ez nem volt gond, és balra nézve feltárult a Seto beltenger gyönyörű szigetvilágának egy szelete. A kilátás lélegzetelállító.
Vagy legalábbis annak gondoljuk, amíg nem érkezünk a tetőre, ahol rögvest három kilátó vár ránk, még több szigettel, még több hajóval és még drámaibb horizonttal.
Az igazi meglepetést azonban az okozza, hogy a a második felvonóállomás finoman szólva sem a Misen csúcsán van, hanem csak egy közeli hegyormon. Innen még egy kilométert kell gyalogolni a tényleges szigetcsúcsig, jó 110 méteres szintkülönbséget ledolgozva ez alatt. Vagy ahogy azt az informatív tábla mondja...
Az ösvény helyenként brutális meredélyek mentén vezet, máskor fantasztikus beltenger-panorámákat mutat, de leginkább régi ismerősként csorba erdei lépcsősorok formájában szórakoztat.
Az út kétharmadánál végre meg lehet pihenni: vannak padok és vannak italautomaták, valamint itt van a sziget egyik legfontosabb relikviája is, már ha ez a jó szó egy 806 óta folyamatosan életben tartott, állandóan lobogó tűzre. A lángot Kōbō Daishi, a Shingon buddhista iskola alapítója gyújtotta meg egy száznapos aszkéta gyakorlata során, és tanítványai, követői azóta is gondozzák azt.
A hiroshimai Békeparkban lobogó lángot is erről gyújtották meg, és az ide látogatók maguk is füstölőt vagy gyertyát gyújthatnak az évezredes tűzzel.
Előbb-utóbb azért csak el kell indulni, és az innentől kezdve kicsit kevésbé meredek út érdekes helyek mellett visz el...
...aztán jön egy meglepő átjáró...
...és végül!
A háromszintes kilátó középen igen kellemes árnyékból kínálja fel csodálatos panorámáját, de a tetőről teljes 360 fokban be lehet látni Miyajima környékét; látszik Hiroshima és Iwakuni, látszik a megannyi sziget, az azok között suhanó kompok (és a szigetnyi méretű, azoknál alig gyorsabb teherhajók), az osztriga-telepek, a strandok és a jachtok – minden látszik, éppcsak ott hagyták nőni a fákat, ahol azok nélkül látni lehetne az ezerszer emlegetett és fotózott nagy tengeri torii-t.
Jó 50 percet töltöttem el a Misen csúcsán, de előbb-utóbb valahogy le kellett onnan kászálódni. A korábbi terveknek megfelelően végül a Daishōin templomhoz vezető ösvényt választottam, és az néha még lefelé is egész megterhelő volt. Szerencsére az nem volt átverés, hogy csodálatos látványt kínáló helyszíneken vezet át a túraútvonal, egy kanyar után például teljesen váratlanul ez a kapu fogadott a két őrrel együtt.
Itt képzeljétek el, hogy az egyik fenyőág bizony nagyon leng: nagy trappolásomra ugyanis arról ugrott el egy vad majom. Sajnos csak egyetlen töredékpillanatra láttam meg, de legalább már nem gondolom félig-meddig átverésnek a számtalan erdős helyen látható, majomfalkákra figyelmeztető táblákat.
Bár ilyen intenzív találkozóban többet nem volt részem (szerencsére a viperák sem jelezték jelenlétüket, pedig egy idő után már minden tíz méterre jutott egy figyelmeztetés), az ösvény gyönyörű helyeken vezetett keresztül. A csúcsnál induló patakocska egy idő után derekasan kiszélesedve, kisebb vízesésekkel tarkítva érkezik meg a templomhoz, hogy a tengerbe érkezése előtt az őzek kedvenc pacsálójává váljon. Azt is díjaztam, hogy a csúcstól eltérően itt-ott úgy ritkították meg a fákat-bokrokat, hogy pont rá lehessen látni a vörös kapura.
A leérkezést szégyentelen mennyiségű frissen facsart narancslével és fagyasztott limonádéval ünnepeltem, majd némi tisztálkodást, pihenést és osztrigazabálást követően békésen eltelve kimentem fotózgatni a naplementében fürdő kaput. Muszáj elismerni: szőrös segédem kiváló munkát végzett.
A blog itt folytatódik.