Három hónap Japánban 03

2025. augusztus 11., Kiotó

Az app szerint holnap este 6-ig folyamatos eső lesz, amit e pillanatban éppen 29 fokos levegő és 89%-os páratartalom tesz izgalmasabbá. Sebaj, így legalább van indíttatás a szobában cikket podcastot blogot írni!

A munka végeztével ravaszul kitaláltam, hogy mivel zuhog az eső, elmegyek a Fushimi Inari Taisha hegyi szentélybe – a rossz idő miatt várhatóan alig lesznek mások, így az esernyő alól nyugodtan gyönyörködhetek majd a vörös torii-kapuk ezreiben. Mesteri terv volt ez, igazi taktikai géniusz sejlett fel benne, éppcsak egyetlen dologra nem számítottam: másnak is lehet esernyője! Miután az állomáson körülbelül ötszáz lelkes érdeklődő kíséretében szálltam le (és utolsó, megalázó pofonként még az eső is elállt!), jött a B-terv: a sok puhány turista valószínűleg nem fog felkapaszkodni a hegytetőre, amely cirka 250 méterrel van magasabban, mint a vonatállomás. 

Logikám most is tiszta volt, és helyes. Itt is csupán egyetlen metaforikus banánhéj állta utamat: már elfelejtettem, hogy első látogatásomkor milyen fájó tüdővel kellett visszafordulnom félútról, az igazán meredek részek előtt, és azt is, hogy bár legutóbb felkapaszkodtam a csúcson egykor létezett szentély hűlt helyéhez, ez csaknem maradandó károsodásokat okozott egy sor belső szervemben. (Az Inari Okaminak épített szentélyt a XV. században felgyújtották egy random felkelés során, a következő három újjáépített verziót pedig szinte azonnal elmosta egy-egy tájfun, így pont a hegytető nem olyan impresszív, mint várnánk.) A végeredmény: sikerült felkapaszkodni a hegy tetejére, sikerült remek, magányos fotókat készítenem a végtelenbe kígyózó torii-kapukról, de az utolsó lépcsősor lassú megmászásakor már azon gondolkodtam, hogy illik-e egy ilyen szent helyen szívrohamot és hőgutát kapni egyszerre. Persze nem kellett volna aggódnom, alig félórányi görnyedt lihegés és két liter, Himalája-szabályok szerint árazott víz kellett csak hozzá, és pulzusom máris 200 alá csökkent. Önbecsülésemen mit sem tudott rontani az, hogy gyönyörű, ámde finoman szólva sem hegymászó-felszerelésnek tervezett kimonót viselő fiatal lányok egész falkája hamarosan viháncolva érkezett meg, hogy teljes eleganciával imádkozzanak egyet a hegytetőn, majd szinte táncolva induljanak lefelé.

Inari Okami az egyik legnépszerűbb shinto istenség, ami logikus is, hiszen ő felel a jó rizstermelésért. A szentélyben csaknem mindig párban megjelenő rókák az ő küldöncei, és ők védelmezik a hívők felajánlásait, legyenek azok ősi, imádságokkal, kívánságokkal, hálálkodással faragott kövek, avagy újabb, az adományozó nevével megfestett torii kapuk.

2025. augusztus 12., Kiotó

A nap dolgos munkával telt, így csak késő délután dugtam ki az orromat a 32-fok-van-de-az-eső-azért-csak-csöprészik időjárásba. Nagyon sokat nem lehetett variálni: a szállásomtól pár percnyire levő Umekōji parkba, és azon belül is Kiotó legnagyobb akváriumában látogattam. Bár az oszakai rivális eszelős méretei mellett elbújhat (nem vicc: az összes itteni víz harmadáig sem töltené meg a Kaiyukan óriási központi medencéjét!), ha másban nem is, de medúza-szaporításban a kiotóiak járnak az élen – irdatlan mennyiségű és fajtájú zselés jószágot mutattak be, plusz az automatizált etetőrendszereket és a parányi, párórás vagy párnapos medúzácskákat kiszolgáló speciális üvegeket is. 

Szegény pingvinek viszont nem úgy néztek ki, mint akik a sok hűtés ellenére is élvezték volna a külvilág felé nyitott életüket, és bizony jónéhány kisebb rák, hal és kétéltű esetében is azt éreztem, hogy sokkal nagyobb helyet érdemelnének. Az akvárium legnagyobb vonzerejét jelentő óriás japán és kínai szalamandrák számára is jóval nagyobb placcot utaltam volna ki, bár az is igaz, hogy ezek finoman sem tűntek igazán mozgákony állatnak.

2025. augusztus 13., Kiotó

Mafia: The Old Country végigjátszva, cikk megírva, következő KK-adás félig megírva, szóval most kora délután tudtam elindulni várost nézni. Persze ez is viszonylagos: a legtöbb templom, szentély, kastély és más efféle „hagyományos” látnivaló még a hosszabb napokon is 5-kor ellentmondást nem tűrően zárja kapuit. Igaz, a nagy parkokat, a tradicionális utcákat és az óriási, ezért bezárhatatlan templomegyütteseket limit nélkül lehet látogatni (a tegnapelőtti Fushimi Inari Taishát például sokan másszák meg éjjel, hogy a napfelkeltét a csúcsról nézzék végig), de én most nem ilyen helyre vágytam, hanem a Ginkaku-jit akartam felkeresni.

Kiotó egyik legtöbbet fotózott helyszíne a Kinkaku-ji, egy nyaralóból kialakított ősi templom, amelynek két felső szintjét valódi aranyfólia borítja. A város másik oldalán az előbbit építtető nagypapa unokája egy kevésbé luxizós verziót húzott fel, amelynek még ezüstborításra sem futotta – annak, hogy mégis ezüstpavilonnak hívják, hivatalosan az az oka, hogy a mellette levő tavacskát a holdfény néhány csodálatos éjszakán ezüstfénnyel tölti meg. (A japán kultúra nagy kedvelőjeként is azt kell mondanom, hogy ennél hallottam már jobb sztorit is.) Bár kétségtelen, hogy maga a pavilon a másik kertben ikonikusabb külsejű, de a Ginkaku-ji mohakertje is csodálatos, ráadásul elhelyezkedése is parádés: a közelében van a Tetsugaku no Michi, a filozófus ösvénye – egy barátságosan kanyargó csatorna menti, hát, ösvény, amit cseresznyefák és apró boltok öveznek, arról nem is beszélve, hogy temérdek ősi templom is található a környékén. 

Tudom, a képeken nem feltétlenül jön át, de kibírhatatlan tömeg volt a kerten végigvezető, szépen kialakított ösvényen, annyira, hogy esély sem volt elmerülni a részletekben, neadj’isten leülni, megállni, gyönyörködni pár pillanatra. Ez persze nem a csodaszép környezettel övezett pavilon hibája, de így is sietősen vettem búcsút a helytől, hogy újra felkeressem az általam cirka egy évtizede teljesen véletlenül felfedezett Hōnen-in templomot. Erről kis túlzással senki nem tud, és bár nyilván nem annyira fenséges, mint a Kinkaku-ji/Ginkaku-ji, de az idős kertészt leszámítva teljesen egyedül voltam, ami sokkal emlékezetesebbé tette az élményt.

A templom közelében egy méretes, gyönyörűen karbantartott temető fekszik, az odáig vezető erdős utat pedig modern japán művészek alkotásai és évszázadokkal ezelőtt faragott sziklák teszik érdekessé. 



Mivel a legtöbb nagynevű templom már minimum készült a zárásra, kénytelen voltam egy kevésbé (értsd: általam korábban semennyire) nem ismert helyet felkeresni hazafelé menet. A véletlenszerűen talált Ōtoyo szentély nagy extrája az, hogy a megszokott oroszlánsörényes kutyák és a Fushimi Inarinál burjánzó rókák mellett az itt lakó istenséget, Okuninushi no Mikotót parányi egérbarátai is védelmezik. Igen, a romantikus kapcsolatokért és a megfelelő gyermekáldásért felelős istenség egy köpcös, szakésbutykost markoló, illetve egy cingár, imatekercset hordozó egérben találta meg a tökéletes beosztottakat; és én is, mostantól ők a blog hivatalos őrzői is.

2025. augusztus 14., Kiotó

Az egész mai napot utazásra tudtam fordítani, ami egyszerűnek ígérkezett: elmetrózok-elbuszozok a hatalmas Daigō-ji templomkertbe, és jól megnézem azt. Jópár éve már megpróbálkoztam ezzel, de akkor valami időjárási veszély (ha jól rémlik, tájfun közeledett) miatt csak a bejárathoz közeli parkot lehetett megnézni, a többi részt nem lehetett látogatni. Most nem csak az volt a tervem, hogy ezt bepótolom, de az is, hogy felmászok az eredeti, legelső templomhoz is, amit akkori (ez 866-ot jelent!) szokások szerint a hegy tetején építettek fel. A leírások szerint körülbelül egyórányi séta vezet fel a hegyre, ami néha meredek is lesz. Nem mondom, hogy nincsenek Dorogawa-bevillanásaim a barátságosra jósolt távolságról, de majd meglátjuk...

A túrát mindenesetre a Sanboin kerttel, és a mellette álló templommal kezdtem.

Aztán jöttek a templomegyüttes további, a bejárattól messzebb fekvő épületei.

A hegy lábánál levő épületek fantasztikus élményt kínáltak, még 33 fokban is. Voltak azonban arra utaló roppant halovány, alig érzékelhető jelek arra, hogy a hegytető megközelítése kicsit nehezebb lesz a vártnál – hogy mást ne mondjak, a Sanboint felvigyázó bácsi harsányan kiröhögött, amikor megkérdeztem, hogy mennyi időbe kerülne oda felmenni. A felfelé vezető ösvény hangosan nyikorgó, majd átlépéskor koporsózáró dübbenéssel megálló forgókapuja is inkább horrorfilmbe illett, mintsem vidám hegymenetes történetbe. 

A feljutás nekem majdnem pontosan két órába került, mint utólag kiderült ez 3.7 kilométer volt, az AllTrails szerint 491 méternyi nettó magasságkülönbséggel; és mivel néha, egy-egy következő hegyoldalra való átjutáskor lefelé is kellett közben baktatni, ez még több volt a valóságban. Fent néhány impresszív templom és egy császári sír fogadott, látszólag teljesen elhagyatva – csak enyhe füstölő-illat, és néhány friss virágkoszorú jelezte, hogy a papok ezt az utat minden reggel megjárják. A több leírás által emlegetett nagyszerű panorámának viszont nyomát sem találtam, a legalább 20-30 méter magas fák minden oldalról blokkolták a kilátást. 

A fenti nézelődés és pihenés után elindultam lefelé, és nemsokára a két japán srác, akikkel még a csúcson találkoztam, lehagyott – én voltam az utolsó a hegyen. Ez egy ideig jó érzés volt, aztán eszembe jutott, hogy 5-kor bizony bezárják a templom kapuit, és ha az ösvény oda vezet, akkor ez még gondokat is okozhat (a forgóajtón nem lehet visszamenni a templomkertbe, úgyhogy gőzöm sem volt, hogy hol lesz a kijárat). Amikor 4:50-kor megszólaltatták a templom hatalmas gongját, jelezve a napi móka végét, futnom kellett lefelé azokon a vizes-csúszós lépcsőkön. Nem húzom tovább: az utolsó dolgozókkal együtt hagytam el a templomot egy merő izzadt puffancsként. Ha más nem, az vigasztalt, hogy a telefon 64 megmászott emeletet és közel 18 kilométert számolt a nap végére, ami hőségben és hegyen szerintem nem is olyan rossz teljesítmény. 

2025. augusztus 15., makuhari

Hétvégén a Summer Sonic fesztiválra megyek, ami részben pont ugyanabban a konferenciaközpontban van, mint a Tokyo Game Show, részben pedig az amellett levő tengerparti baseball-stadionban. Ez azt jelenti, hogy újra átvonatoztam Tokióba, onnan pedig Chibába, és annak is ultramodern Makuhari kerületébe. Ez a vidék 50-60 éve még a tengerhez tartozott, de egyszerűen feltöltötték a partvonalat, és így lényegében egy teljesen új városközpontot hoztak létre. Bár a Neurománcban William Gibson úgy írt erről a városról, mint egy szürke és disztópikus vidékről, a valóság sokkal naposabb. Hotelek, bankok és cégek felhőkarcolói uralják a horizontot, széles sugárutak és zöldellő parkok az előre megtervezett városokra jellemzően szimmetrikus utcaszintet, és minden héten valami más világrendezvény vagy megakoncert vonzza a látogatók ezreit. Minden tele van fiatalokkal és családosokkal, éttermekkel és mozikkal, bevásárlóközpontokkal és karaoke-termekkel – és akárhányszor voltam itt, mindig kristálytiszta idő, és általában hatalmas hőség fogadott.

Talán nem is kell mondani: utóbbi most sem hiányzott.

A nap némi városnézés mellett az utazással telt, no meg a holnapi fesztivál-órarend összeállításával. 

2025. augusztus 16., makuhari

A Summer Sonic mára egy speciális matek szerint Ázsia legnagyobb zenei fesztiváljává nőtte ki magát. Egyszerre van az egyhétvégés show Tokióban és Oszakában, van egy előnap, egy utónap, egy éjszakai EDM-buli aztán egy héttel később Bangkokban folytatódik-zárul az egész. A nagy extra az, hogy a két japán városban a szombati előadók vasárnap ugyanazt a koncertet a másik helyen is leadják, így elvileg mindkét helyen ugyanazt a felállást és műsort lehet élvezni. Nem tudom, korábban milyen volt ez az arány, mindenesetre idén azért voltak nagyobb nevek, amelyek egyik vagy másik városból hiányoztak – én mindenesetre emiatt inkább a Kiotótól távolabbi verziót választottam.

A szombati és vasárnapi felhozatalt mindenki maga is átböngészheti, hogy eldöntse, melyik kihagyhatatlan koncert kihagyása miatt vagyok barom; a műveletet nehezíti, hogy bár a headlinerek mindig külföldi előadók, azért a fellépők igen nagy része helyi együttes. Karszalagom átvétele után mindenesetre a baseball-stadion letakart gyepére pakolt nagyszínpadhoz mentem. Először még pöffeszkedve néztem le azon ezreket, akik a nézőközönség árnyékos székein ültek le (ülőhely egy fesztiválon?!), rá kellett jönnöm, hogy az álló tömegben elviselhetetlen a hőség, és hogy ide csak akkor szabad kijönni, ha tényleg meg akarok valakiket nézni. A fesztivált nyitó japán SixTones fiúcskazenekar pedig nem ilyen volt, még akkor sem, ha a tömeg bizony megőrült a koreográfia, sőt, ránézésre különösebb logika nélkül mászkáló-üvöltő kölkökért. Ezek a mai fiatalok!

Innen utam az indie játékok kiállítótermébe... nem, ez még nem a TGS, szóval a 9-es pavilonba vezetett, ahol a nap első K-pop csapatát néztem meg. Tudom, mind ugyanazt gondoljuk: sokkal élvezetesebb lett volna, ha az izna helyett az Itzy lép fel, de hát ez van. Szegény Jiyoon még mindig hiányzik a csapatból, így a hét főre tervezett koreográfiákat a kevésbé működő szextettre kellett áthangolni, de ezen túl egész jó volt az előadás. Látszik, hogy még nem teljesen profik, de hát még nincs egy éve sem, hogy léteznek, a kisebb bizonytalanságokat meg lehetett bocsátani. Én igazából csak a csapat nevét viselő számot szeretem tőlük, de a lelkes közönség ugyanúgy megőrült a Beep japán verziójáért, mint ahogy a Sass basszusától. Szórakoztató figyelmetlenség volt, hogy a számok között is bekapcsolva maradtak a mikrofonok, így hosszú másodperceken át hangos női lihegés töltötte meg a termet, egészen furcsa hangulatot keltve.

Nem túlzás, hogy az izna teljes nézőközönsége testületileg vonult át (vissza) a nagyszínpadra, hogy megnézze a sokkal nagyobb sztárnak számító i-dle koncertjét. Méltán: az extra táncosok és az igényes háttérvetítés jelezte, hogy ők nagyobb büdzséből gazdálkodhatnak, de ezen túl is minden megmozdulásukon látszott az ezerszer begyakorolt profizmus. Valahol teljesen logikus, hogy a közönségénekeltetős számokat erőltették, de nekem speciel a LATATA, a DUMDi DUMDi meg a Klaxon nem a kedvenceim. Sajnos egyetlen Yuqi-szólóra sem volt idő (pedig akárhányszor őt mutatta a kamera, a nép megőrült a szőke hajáért), de a koncertindító Super Lady, és a későbbi Tomboy és Good Thing azért óriásit ütött. Zárásként Miyeon bejelentette, hogy nem csak külön japán turnéra indulnak októberben (már amennyiben két városban négy koncertet lehet ennek nevezni), de egy új japán nagylemezt is kiadnak hamarosan.

A következő órákat random nézelődéssel, zuhanyozással, merch-gusztálással töltöttem, aztán késő délután elindult a metálblokk. A mókát a Band-Maid indította, akiket ugye Sapporóban már nemrég láttam. Most sokkal kevesebb idejük volt, így a standup is elmaradt, ráadásul a fesztivál szabályainak megfelelően tilos volt a stage diving és a pogózás is, viszont a keverés nagyságrendekkel profibb volt, mint a pici klubteremben, így a koncert maga remekül sikerült. 

Innen megint testületi átvonulás következett, mégpedig a legnagyobb zárt terembe, ahol a Babymetal várta a rókaisten híveit. Az induláskor, 15 éve még sokak által paródiaként kezelt banda már rég bebizonyította, hogy a legnagyobbak közt a helyük – olyannyira, hogy szó szerint játszottak a legnagyobbakkal. Su-metal nem csak fantasztikus hangú énekes, de mára a profinál is profibb előadóvá vált, aki egy-egy mozdulatával, néha csak egy biccentésével irányította a teltházas közönséget – ezerszer jobban bevonva őket a koncertbe, mint ahogy arra bármilyen popsztár képes lehetne. A Metari!! elnyújtott, lelassított refrénje alatt például legalább 2000 ember térdelt le előtte, hogy aztán egyszerre ugorjunk fel. A fanatikus hazai tábor minden számot maximálisan megélt, és a szabálykövető japánok itt mindenféle tiltásra fittyat hányva zúztak (a nap meglepetése: a stagedive-olókat ugyan kihalászták a biztonságiak, de senkit nem vertek meg!). Eszelős, visszaadhatatlan élmény volt, életem talán legjobb koncertje; még akkor is, ha a Megitsune azért nagyon hiányzott a setlistből.

Bár eredetileg úgy terveztem, hogy az estét a Prodigyvel zárom, inkább hazaslattyogtam – esélyt sem láttam rá, hogy a banda mai verziója akár csak megközelíthetné a Babymetal intenzitását. Meg aztán el is fáradtam piszok mód, úgyhogy inkább aludtam egy kicsit.

2025. augusztus 17., makuhari

A fesztivál második napja a nyugdíjas bulizásról szólt nálam: csak két koncertet akartam mindenképp megnézni, szóval a nap nagy részét a strandon való pihenéssel, no meg egy-két, számomra jobbára ismeretlen csapat megtekintésével töltöttem. Egyik sem kapott el, még a roppant népszerű Mrs. Green Apple sem, amiről amúgy a narai yakiniku-kedvencem aranyos kiszolgálója váltig állította, hogy az az ország legjobb zenekara.

Koradélután lépett fel a Katseye, az „amerikai K-pop” csapat. Bár én csak az alábbi két számot szeretem úgy igazán tőlük, legnagyobb meglepetésemre a fesztivál messze legprofibb popkoncertjét adták, két teljes átöltözéssel, külön táncbetétekkel és közönségénekeltetéssel. Oszakában tegnap elmaradt a koncertjük, mert két tag is megbetegedett, és ugyan Manont Tokióra sem sikerült helyreállítani, de nagyon jól megoldották a dolgot. 

Aztán este jött a nagyszínpadon a koncert, amiért inkább Tokióba jöttem: az aespa valamiért már az eredeti kiírás szerint is csak itt lépett fel. Ők is valódi zenészekkel, profi táncosokkal és óriáskivetítővel jöttek, viszont a döbbenetes meleg pár szám alatt kikészítette szegényeket: Winter és Giselle minden számközi szünetben megállás nélkül aranyosan szidták a hőséget, a végére már nem volt tökéletes a koreográfia és mindenkiről csak úgy dőlt az izzadtság a közeli felvételeken. A koncert közepén megpróbáltak előadni egy hárommásodperces dúdolt részt a szeptember elején érkező új szám refrénjéből, de még ez is teljes káosszal járt. Egyet azonban meg kell hagyni: nem véletlenül annyi kozmetikai cucc nagykövetei: a sminkjük a koncert végéig mindennek ellenére tip-top maradt; és hangjuk sem csorbult ki. Sajnos csak kilenc számot játszottak, és bár a Supernova erős kezdés volt, a Whiplash és a Dirty Work pedig mindenkit megőrjítő világbajnok zárás, köztük sajnos nem az én kedvenceimet vették elő. Aespa-koncert Drama, Spicy és Girls nélkül – hát mivé lesz ez a világ?! A körülöttem állók üvöltéseinek decibeljéből ítélve Japán kedvence Karina, de akárki is jött kicsit is közelebb a közönség közepébe vezető platformon, azt őrületes rajongás vette körül.

A koncertet teljes távozás követte – nem túlzás, az álló nézők legalább 90%-a elhúzott a Dirty Work utolsó basszusrezgését követően. Biztos vagyok benne, hogy aztán Alicia Keyes, a show elvileg legnagyobb neve ennél azért nagyobb közönség előtt játszott (amíg az exodus zajlott, befelé nem is lehetett menni), de talán speciel ezen a fesztiválon az aespa népszerűbb előadó volt...

2025. augusztus 18., kiotó

Vonat Tokióba, shinkansen Kiotóba, némi munka – és a hétfő már el is múlt. 

2025. augusztus 19., kiotó

Sajnos ez a nap is meglehetősen érdektelen volt, hisz jobbára munkával telt. Meg egy kis vásárlással: vettem egy új, kifejezetten túrázásra tervezett cipellőt, mert a strapát a normális, sík futásra, gyaloglásra tervezett cipőim elég rosszul bírják – az egyiknek szó szerint leszakadt a fél talpa a Daigō-ji kirándulás legvégére.

2025. augusztus 20., kiotó

Bár a terv az volt, hogy ma is az egésznapos meló viszi el drága időmet, végül estére azért csak találtam valami más programot: az amúgy is rém impresszív kiotói botanikus kertben egy Light Cycles című, vadítónak tűnő fényinstallációt. Sajnos a valóság egy kicsit kevesebb volt: a négy szakaszra osztott eseményből három egyszerűen hangulatos zenéket és változó színű és intenzitású-kialakítású lámpákat használt a változatos növényseregleten. Hangulatos volt, nyilván, de igazán különlegeset ezek nekem nem nyújtottak – szerencsére a harmadik terem, az Invisible miatt már megérte felkeresni a helyet. Itt ugyanis bizarr videókat vetítettek a növényekre, ami főleg a kaktuszok között volt parádésan kidolgozott: néha úgy tűnt, hogy maguk a növények olvadnak meg, máskor mintha azok pulzálása keltette volna a zenét (mindez persze állóképen visszaadhatatlan). Én messze itt töltöttem el a legtöbb időt. Szintén népszerű volt egy vadul légkondizott terem – merthogy amúgy az előadás a brutálisan párás melegházban volt, ami a kiotói augusztusban nem feltétlenül esik jól...

A blog itt folytatódik.