na de hát mi ez?!
Most, hogy végleg befellegzett a személyes blogoknak, a műfaj végre elég menővé vált ahhoz, hogy én is megtiszteljem jelenlétemmel. Elkerülendő a „ma is animét nézve ültem a besötétített szobában” bejegyzések zavaróan monoton tömkelegét, úgy döntöttem, hogy élményportfólióm gazdagítása céljából elmegyek Japánba. Ha nem toloncolnak ki a stratégiai gyoza-tartalékok felzabálásáért, elvileg pont 80 napot leszek kint.
Hogy botrányosan rossz memóriámat végre egyszer legyőzzem, afféle naplót fogok vezetni. Kevés szöveg (?), sok kép, legalábbis a terv most éppen ez. A „kevés szöveg” olyan koncepció, amit soha korábban nem sikerült elérni, de hátha majd most összejön ez is.
2025. augusztus 01., Dorogawa
A terv tehát az volt, hogy a zarándokút első szakaszát Yoshinóból indítva tudom le. Ez GPS-naplózást használó blogok szerint 18 kilométer lenne, valószínűleg teljesen magányosan, hegygerinceken és völgyeken keresztül. Valószínűleg így is bevállaltam volna, de egyszerűen túl meleg (egy fokkal a tegnapi felett) ígérkezett ehhez, és nem akartam kockáztatni. Még éjszaka kitaláltam a B-tervet: vonattal eljutok a közeli Shimoichiguchibe, onnan egy jó másfél órás buszozással Tenkawába, és onnan teljesítem a 4.5 kilométeres Mitarai-völgy túrát. A célállomás ugyanaz: a termálvizes fürdőiről ismert Dorogawa kisváros.
De előtte reggeli kaiseki!
A buszról leszállva a turistaállomás térképén már 7.7 kilométer szerepelt a túra ikonja mellett, de ez nem zavart igazán, az még a bőven teljesíthető határon belül van.
Aztán jóval az utolsó bolt után, a tényleges túra elejét jelző táblán már 8.5 kilométer volt olvasható, és itt elkezdtem gondolkodni azon, hogy a híres japán pontosság valószínűleg itt, a táborozókra-túrázókra-vadvizievezőkre építő Tenkawában pusztult el. És így is lett, a buszról való leszállástól a túraút végéig 9.1 kilométert számolt ki a telefonom. Ráadásul aranyos, utolsó utáni pofonként meglepetésként, a túravégpont további 3.4 kilométerre volt Dorogawától; ez különösen azért érintett érzékenyen, mert utolsó félliter vizemet a megérkezést ünneplendő a végállomásra vezető hídon ittam meg, nem tudva arról, hogy a másik oldalon csak egy árnyékmentes parkoló vár, nem pedig az áhított város a hotellel.
Szerencsére félúton sikerült taxit fogni, akivel rögvest a legközelebbi italautomatához vitettem magam.
De nem akarok panaszkodni, úgy tenni, mintha nem lett volna óriási élmény a dolog. Igen, a függőhidak kikészítették tériszonyos lelkemet, az utolsó 20% meredek lépcsős szakaszait szívből meggyűlöltem, és piszok mód elfáradtam, de így is parádés kaland volt.
Az út első felén jobbomon apró patakok, mini-vízesések és vízvezetők kísértek.
Bal oldalon a kristálytiszta vízű Tenkawa folyó hömpölygött, itt-ott fürdőzőkkel.
A meseszerűen kanyargó ösvény néha meredek kaptatóvá vált, máskor pedig erdővel benőtt meredélyek, természetes medencék és hangos vízesések fölött-mellett elvezető hidak vagy lépcsősorok vették át a helyét. Gyönyörű pihenőhelyek, a semmi közepén levő, nyilván tökéletesen karbantartott szentélyek mentén vezetett az út, ráadásul mindenki még a szokásosnál is barátságosabb volt a vadon közepén. A vízesésekkel pettyezett területen például többször is megelőztük egymást egy négy idős úrból álló csapattal, akik egyikéről a sok beszélgetés közepette kiderült, hogy a kilencvenes években járt már Budapesten.
Dorogawába beérve két liter hideg víz és egy igen hosszú zuhany rendbe is tett, így elindultam körülnézni a hévíz-fürdőiről nevezetes faluban. Yoshinóhoz képest itt szédítő volt a lehetőségek száma, hiszen Dorogawa nem egy, nem két... de, pontosan két utcából áll: a folyó mindkét oldalán lehet mászkálni. Talán nem is kell különösebben magyarázni, hogy Dorogawa nem a high-tech modernitás világa: olyan volt, mintha 50-60 évet visszaléptem volna az időben – a ryokanban nincs légkondi, sok üzletben még kizárólag készpénzt fogadnak el, a legnépszerűbb étteremben pedig a hátul kifogott halakat sütötték meg grillen. Persze azért itt-ott már megjelent a jövő: az üdítős verziók mellett a legforgalmasabb hídhoz egy jégkrém-automatát is kihelyezett a taktikus szolgáltató, a közeli mini-cseppkőbarlangot már (mókásan rossz) angol tábla is hirdette, az este beröffentett papírlámpásokban pedig modern izzók ragyogtak lánghatású effekttel.
A falu legfontosabb templomában, a Ryūsen-jiben áll az alapító emlékműve.
Dorogawa a keleti vég felől fotózva.
2025. augusztus 02., NARA
A Narába való visszatérés jó fél napig tartott a sok buszozással és vonatozással, és mielőtt visszatértem volna szállásomra, ellátogattam a múltkor kihagyott másik parkba, az Isui-enbe. Ez híresebb társánál, jóval nagyobb is, de mivel hétvége volt, tele volt turistákkal, így néha percekig kellett várnom, mire sikerült egy-egy fotót úgy összehozni, hogy azon senki nem látszik.
A kert nyilván gyönyörű volt, de a fenti toplistámba azért nem tudta magát belopni.
Mivel holnap felvétel lesz (ráadásul csak az utolsó pillanatban dől el, hogy Mazúr a KK-közönségtalálkozó után magához tér-e időben, avagy Checkpointot veszünk fel), a nap hátralevő része munkával telt, este pedig az utolsó narai yakiniku-zabálással ünnepeltem. Aki esetleg itt jár, az a parkhoz közeli Niku-Niko éttermet semmiképpen ne hagyja ki!
2025. augusztus 03., NARA
Mazúr nem ébredt fel időben, végül Checkpoint Now-t vettünk fel – és a dupla felkészüléssel, Gamepod-dolgokkal, no meg csomagolással telt az utolsó narai napom.
2025. augusztus 04., KIOtó
A majdnem helyi járattal is csak 50 perc a Nara-Kiotó út, de mivel új szállásomra még nem lehetett bejelentkezni, csak a csomagokat tettem le, és mentem is nézelődnivalót keresni az állomás körül. Mivel Kiotót nem bombázták le a világháborúban, ez megdöbbentően könnyen ment: pár száz méterre az ultramodern vasúti központtól, bevásárlóközpontoktól, luxusszállodáktól már a 400+ éves Higashi Hongan-ji buddhista templom várja az érdeklődőket, és persze a hívőket.
Bár ma már egy forgalmas sugárút és két házblokk választja el a templomot egykori kertjétől, a Shōsei-en azért még mindig lenyűgöző, még akkor is, ha ma már az eredetinél kisebb méretben, ráadásul jószerivel permanens felújítás-szépítés kíséretében látogatható. A hangulatot pöttyet rontja, hogy nem pagodák vagy kastélytetők, hanem egyszeri bérlakások lógnak be a gyönyörű lombkorona felett – igaz, az nem rossz, amikor délnek fordulva az első japán olimpia tiszteletére épített Kyoto Tower díszíti a horizontot...
A napot némi könnyed munka mellett azzal zártam, hogy elmentem a helyi turistairodába, hogy extra feladattal bízzam meg őket: adjanak ötleteket olyan látnivalókra, amelyek egy kicsit talán kevésbé ismertek, amelyek nincsenek benne a „10 kötelező dolog Kiotó környékén” listákban – nem baj, ha sokat kell utazni hozzájuk. Mit ne mondjak, extrémen túlteljesítették elvárásaimat!
2025. augusztus 05., KIOtó
A kiváló turisztikai ötlet az volt, hogy keressem fel a Tsusima-sziget szentélyét – mégpedig mindenképpen ma, hiszen ezt követően erre egy teljes évig nem lesz lehetőség. Merthogy a parttól 250 méterre levő szigethez vezető hidat augusztus 5-én éjfélkor lezárják, pallóit leszedik, és azt csak a következő augusztus 4-én (illetve a helyieknek nagy titokban állítólag amolyan tesztjelleggel már 3-án is) nyitják meg újra. Természetesen aktív szertartások is csak a Tsushima no Miya napjai alatt zajlanak, de akkor a jellegzetes imazene, valamint a tömör füstölő-keveredik-a-tengerillattal aroma belengi az egész partot, plusz a közeli Mitoyo városkát. A vasútállomástól a hídig vezető utat animében ezerszer látott fesztiválkajás és -játékos bódék sora szegélyezi, úgyhogy a hangulatra igazán nem lehet panasz.
A hely másik vonzereje egy teljesen eltérő tábor számára (a szigeten lakó istenhez a gyermekszüléssel és a gyermekegészséggel kapcsolatos áldásért imádkoznak a zarándokok) a már említett vasútállomás. Ez tényleg csak két napra nyit meg, de ennek ellenére saját kabalafigurája, időszakos táblája és vonatőrültekből álló legénysége is van, akik sok más relikvia mellett régi mozdonyok kiszerelt darabjait is árulták. Mivel ez Japán legrövidebb ideig üzemelő állomása (valójában a vonat csak megáll valahol a síneken, permanens állomásépület nincs is), a szép számú japán vonatmániás közösség színe-java itt fényképezi a kérészéletű csodát.
És ha már ide sok átszállással eljutok, hát bőven megéri kis kitérőt tenni a környék legnagyobb városába, Takamatsuba is, szólt a tanács még Kiotóban. Az iszonyatos hőség miatt (tudom, sokszor panaszkodok erre, de délben 37 fok volt, és este minden híradó arról szólt, hogy volt, ahol 42 fokot mértek) gondolkodtam ezen, de végül bevállaltam. Igaz, a kastélyparkra végül nem maradt erőm, de a Ritsurin parkhoz azért elkutyagoltam.
És ezt jól tettem: bár a (keleti) bejárat környéke egyszerűen csak szép, amint a déli útvonalat követve elértem a nagy tóig, leesett az állam. Sajnos a fényképek nem adják vissza azt a csodálatosan zöldellő világot, és végképp nem jön át a halak állandó csobogása, a madarak éneke és a kabócák háttérzaja, de az talán látszik, hogy milyen vonzó hely is ez. A hőség miatt viszonylag kevesen voltak, így teljes nyugalomban tudtam kiélvezni a csodálatosan formatervezett tájat és a koi-pontyok etetését.
2025. augusztus 06., KIOtó
Az egyik legfurább dolog ezen a hosszúra nyúlt „nyaraláson” az, hogy mentálisan elfogadjam, hogy ez nem egy szokásos vakáció, hanem közel (?) olyan dolgos napok sorozata, mint otthon – vagyis egy szűk szobában, a szálláson a gép vagy konzol előtt eltöltött idő nem valami megbocsáthatatlan időpazarlás, hanem annak a kulcsa, hogy hétvégenként (és lássuk be, nem csak hétvégenként) szabadon tudjak kóricálni az országban.
Ma is ezt emésztgettem, amíg a podcastos és cikkírós dolgaimat végeztem, és csak ebédidőben merészkedtem ki az agyrohasztó hőségbe. Pár napja voltam a Higashi Hongan-ji templomban, most ennek párját, a Nishi Hongan-jit kerestem fel (ez a nyugati, az a keleti jelzőt viseli neve elején). Bár elrendezésre, díszítésre és hangulatra is nagyon hasonlók, valójában mindegyik a saját buddhista frakciójához tartozik. Ez egy oktondi turista számára nem mond sokat, így az sokkal jobban zavart, hogy e templom nem volt megnyitva, hogy jóval kevesebb volt a kihelyezett emléktárgy, és még a vízköpő sárkány is aprócska volt.
És még a vizesárok is száraz, míg keleten még óriási koi halak is lubickoltak abban!
Kicsi a sárkány, de csöpög.
Este elmentem egy Aeon bevásárlóközpontba, hogy új hátizsákot vegyek, mert a yoshinói-dorogawai túrák során a réginek majdnem teljesen kiszakadtak vállpántjai. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy végre találtam egy randa helyet Kiotóban! Még a graffiti is gagyi volt!
2025. augusztus 07., KIOtó
A tegnapi kepesztés jutalma ma volt meg: elmentem egyik kedvenc japán városomba, Himejibe, hogy sokadszorra is bejárjam a hófehér várat és az annál jóval kevésbé ismert, de legalább olyan gyönyörű Kōko-en kertet. A horizontból kimagasodó, tényleg lenyűgözően szép erőd már a vasútállomástól jól látszik, köszönhetően annak, hogy Himeji egyetlen sugárútja nyílegyenesen vezet oda millió étterem, üzlet és szuvenírbolt által övezve. Jópár év eltelt azóta, hogy legutóbb itt jártam, és azóta a városközpont sokat modernizálódott: vagy három teljesen új bevásárlóközpontot és egy sor, luxuslakásokat kínáló épületet húztak fel az állomás közelében.
A vár mellett egy szintén újonnan épült állatkert szórakoztatja a kisebbeket, akiket egy gyönyörű, de tény, hogy kevéssé interaktív szamurájerődítmény nem tud lekötni. Japánban mindössze 12 vár úszta meg az amerikai bombázásokat (és a korábbi tűzvészeket-ostromokat), és az „eredeti 12” közül nekem a Himejiben levő a kedvencem. (A matsumotói fekete kastély is gyönyörű, és ha egyszer eljutok oda felhős-ködös időben, jó eséllyel a Bitchū-Matsuyama kastélyt is imádni fogom.) A főépület egyre kisebb emeletei bejárhatók, még akkor is, ha a meredek lépcsősorok, a szauna-jellegű környezet és a helyenként botrányosan alacsony belmagasság is nehezíti a dolgot.
Bár a Kōko-en bejárata alig 400 méterre van a kastélyhoz vezető hídtól, nagyságrenddel kevesebb látogató keresi fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne körülöttünk állandóan néhány nagy csapat turista – az én személyes poklomat például egy falka kanadai jelentette, akik állandóan a Claude nevű gyereksátánnal üvöltöztek, amiért az a halakat dobálta vagy a tiltott helyekre mászott be. Mindegy, végül csak sikerült őket lerázni, és szinte magányosan élvezni a park megannyi külön zónáját a bambuszerdőtől a patakos ligeten át a teaház-tavacska kombóig.
Aztán a visszaúton jött a sokk: már az meglepő volt, hogy az enyémet előző vonat az indulási idejét követően is ott várakozott a vágányon, de amikor bejelentették, hogy az én szerelvényem váratlanul egy másik platformra érkezik, már lehetett sejteni, hogy gond van. És tényleg: valahol Shizuoka táján kigyulladt a nagymelegben a sínek közelében az aljnövényzet, és emiatt jószerivel az egész Tōkaidō shinkansen-hálózat leállt egy bő órára. Szegény pilóta egyre hosszabb udvariasság-hálókba keveredve próbált folyamatosan elnézést kérni valamiért, amihez neki nyilván zéró köze volt, közben pedig a hivatalos oldalon állandóan érkezett a korrekt tájékoztatás arról, hogy mi a helyzet, hogy mikorra jósolják az indulást és az érkezést. Végül cirka 75 perc késéssel érkeztem vissza Kiotóba, de mivel indulás előtt telezabáltam magam az óriásgyozákat felszolgáló szokásos himeji éttermemben, mindezt kellemesen bódult állapotban vészeltem át.
2025. augusztus 08., Kichijōji
Holnap megint koncertre megyek, ezért ma útra keltem: Tokió Musashino negyedének Kichijōji kerületében még úgysem jártam, márpedig minden leírás szerint ez az egyik legfelkapottabb környék a metropoliszban. Útközben a Tokyo Dome melletti Bubba Gump étteremben a változatosság kedvéért csípős cajun rákkal tömtem tele magam, aztán mentem tovább a barátságos városnegyedbe. A hatalmas Inokashira park melletti Kichijōji tényleg szimpatikus, élhető helynek tűnik: minden tele van fedett utcákkal, a kötelező márkák megaüzletei mellett rengeteg egyedi boltocska is üzemelt, estére pedig szinte az összes autó eltűnt az utakról, így szinte sétanegyeddé alakult a környék.
Az állomásra vezető fedett utca, tele éttermekkel és üzletekkel.
Sajnos ez a kis kávézó-teázó-kiállítóterem éppen zárt, amikor odaértem.
2025. augusztus 09., Kichijōji
Extrém meglepetésemre csaknem 12 órát aludtam egyhuzamban! Aki tudja, hogy ez mit jelent, az tudja...
Ez kicsit belerondított a kitervelt napirendembe, de ezt cseppet sem bánva elvonatoztam a közeli Nakanóba, Nyugat-Tokió legnagyobb otaku-központjába. Nakanót a hatvanas években modernizálták legutóbb, akkor ez is a nagy japán gazdasági feltámadás egyik fontos szimbóluma volt; ma inkább a Shōwa-korszak kevés fennmaradt ikonjaként tisztelik. Az állomásról itt is fedett bevásárlóutca, azaz shōtengai vezet a Nakano Broadway épületéhez. Eredetileg ez egy minden igényt kiszolgáló lakókomplexum volt, az alsó szinteken tele szolgáltatásokkal és üzletekkel, hogy a kedves lakók minden óhajukat autózás nélkül kielégíthessék. Végül aztán a szintén ekkortájt kiépíteni és bővíteni kezdett, igen közeli Shinjuku és Shibuya népszerűsége és vagyona durván lekörözte Nakanóét, így a felső tízezer kiszolgálására idetelepült cégek mind kivonultak, a helyüket pedig gyengéden anarchista művészi kommunák, valamint fanatikus otaku üzletemberek vették át.
Egy nem-Mandarake üzlet, ami jól láthatóan anime akciófigurákra fókuszál.
A Nakano Broadwayben született meg a Mandarake is, ami mára egész hálózattá nőtte ki magát – de a központ és 27 (!) különálló üzlet ma is e labirintusszerű bevásárlóközpontban van. Melléjük hasonló szellemiségű boltok tucatjai költöztek, így aztán ma a Nakano Broadway a megszállott rajongók központja; legyen ez a rajongás bármilyen irányú is. A lényeg az, hogy használt, vagy legalábbis régi cuccokat vásárolhatunk itt a lehető legjobb állapotban, professzionálisan menedzselt üzletekben, olyan eladóktól, akik az adott témáról szinte mindent tudnak.
A teljesség igénye nélkül van itt üzlet régi térképeknek, klasszikus óráknak és antik érméknek, és e komoly témák mellett remekül megfér a kisautós, a bakelitlemezes, vagy éppen a színes cosplay-parókás empórium is.
Külön üzletek szolgálják ki a nyugati akciófigurákra vágyókat, a Star Wars-figurák gyűjtőit, a specifikusan a Shōnen Jump-szériák figuráira vágyókat, vagy mondjuk a pornófigurák connoisseur közönségét. Három igen eltérő szexualizáltságú boltban kereshet magának jelmezt a kedves vásárló, a nagyondurvakeménypornó besorolású pont a vasútmodelles és filmposzteres üzlet között várja az érdeklődőket, és ezen senki nem rökönyödik meg.
Legalább öt mangaüzlet is van, amelyek műfaj, évtized és kiadó szerinti bontásban kínálják több százezer kötetüket. A legnagyobb nyüzsgés azonban a Mandarake 1-ben van, ami az eredeti üzlet ma is változatlan tematikájú verziója: ez egy régi plasztikjátékokra koncentráló bolt, ahol az ötvenes évekig visszamenően szinte minden kütyüt, bábut, készletet, biszbaszt, izét, bigyót és miegyebet megtalálhatunk. Az árazással nem szívbajosak, egy 65 éve fröccsöntött, mai szemmel nézve aranyosan gagyi Godzilla-mellékszereplő gumibábuért simán elkérnek százezer jent is, az igazi ritkaságok pedig vitrinben, akár milliós árcédulával jelzik, hogy itt mindennek van értéke.
A régi kacat akár milliókat is érhet a megfelelő gyűjtőnek.
Bár van egy retrojátékos üzlet is a második emeleten, annak mérete és kínálata nem tud vetélkedni Akihabara vagy Den-Den Town megannyi specialista boltjával, így némi böngészést és egyetlen vásárlást (Ø Story, PlayStation 2) követően visszaindultam Kichijōjiba, a koncertre. Én anno csak a Lumirise és a Killt Melt Land miatt vettem jegyet ide, de mint kiderült, ez egy egésznapos klubrendezvény: a legelső banda délben kezdett, az utolsó pedig éjjel fél 11 körül végzett a ráadással.
Mindenki pontosan fél órát játszott, aztán jött csaknem ugyanennyi átszerelés, és persze eközben a közönség is regenerálódott egy kicsit. Mivel én célzottan érkeztem, kihagytam a korai zenekarokat. Akit érdekel a zenéjük, az csak egy kattintásra van ettől: Sugoi Bando-mei ni Shitakatta, The Frail, Kakumei Meiloc, My Little Devil, Undying Words, Aisagasu, Dimrays. A DizzyMetal fellépését már majdnem teljes egészében elkaptam: ők egy Babymetal-coverband, és bár a zenészek festésén látszott, hogy kisebb büdzséből dolgoznak, az énekesek egész jól másolták Su-metal, Moametal és Momometal gesztusait, táncmozdulatait, és ami még fontosabb, hangjukat is.
A Lumirise-zal a szinte már randomizációval felérő YouTube-algoritmus ismertetett meg, amikor Mega Man 2-speedrunokat kerestem... A saját oldaluk szerint beautiful rockot játszó csapat ebben a felállásban csak tavaly nyár óta létezik, de engem kilóra megvettek az ennél a leírásnál helyenként sokkal zúzósabb videóik. És persze élőben még durvább a hangzásuk; lehet, hogy a keverés is tehetett róla, de néha már inkább brutális hardcore volt a műfajuk, és Kotomi is ennek megfelelően üvöltött, mellőzve a nagyon dallamos témákat. A tömeg (500-fős szűk klubterem, csaknem tele) is ennek megfelelően viselkedett, és csaknem állandó volt a stagediving meg az ugrálás. Kotomi kétszer is vetett egy hátast a tömegbe, és vigyorogva énekelt, míg a közönség csaknem a kijáratig vitte, majd udvariasan visszapakolta a színpadra – és mindig volt ember, aki arra is ügyelt, hogy mikrofonkábele se szakadjon ki. A hangulat olyan jó volt, hogy az utolsó szám alatt a gitáros Kurumi is a tomboló tömeg tetején, a hátán fekve, a plafonra vigyorogva szólózott.
Az átszerelés alatt a Lumirise megismerése után felkutatott friss japán metálzenei keresgélésem másik nagy találata következett, a Killt Melt Land. Azon túl, hogy jó számaik vannak, a banda extrája a két énekes, no meg a nem mindennapi kinézet. Az egyik énekes az angyali hangú és arcú Rie (civilben zeneszerző és Lolita-modell), a másik pedig P-sama, akinek kizárólag két hangja van: a nyüszögő, kislányos affektálás, illetve a grindcore-ba illő durva hörgés. A gitáros RyO amúgy professzionális gravure-modell, a basszusgitáros MRKM pedig másodállásban a tokiói lánybandák szinte hivatalos tetoválója, és ehhez mérten van szétvarrva (állandó dobosuk pedig megalakulásuk óta nincs). Ők is nagyságrenddel durvábban játszottak, mint a kiadott felvételeiken, és bár nem ugráltak a közönségbe, kiválóan irányították azt.
Az estét a PaleNeØ zárta, és pusztán a közönségben látható pólók száma alapján ez indokolt is volt (ők már majdnem 15 éve játszanak együtt, így jóval nagyobb táboruk van, mint a többieknek). Nekem speciel az ő számaik annyira nem jönnek be, de az tagadhatatlan, hogy óriásit zúztak, és a hangulatot az extrém lelkes közönség csak tovább növelte.
2025. augusztus 10., Kiotó
Már tegnapelőtt kellett vennem egy esernyőt, mert helyenként csöpögött egy kicsit az eső, de mától bizony özönvíz van, és az előrejelzések szerint ez legalább egy hétig kitart majd. Napi 4-5 centi, csaknem állandóan zuhogó esőt jósolnak a fél országra, és mivel továbbra is 30 fok körüli a hőmérséklet, a páratartalom is kellemesen magas lesz. Mindegy, a mai nap jelentős részét egy izomlázas visszaúton vonaton töltöttem, gyönyörködve a legkisebb dombokba is beleakadó viharfelhőkben, délután pedig jött a sóbánya, a hajtás, a munka...
Este a permanens zivatar miatt a legközelebbi étterembe mentem, ami pont nepáli kaját szolgál fel, és ahol láttam, ahogy rendelésem három fordításon ment keresztül, míg végül el nem ért a szakácshoz. Furcsa, mert az ember azt hinné, hogy a „tikka masala” és a „világ legnagyobb frissen sütött fokhagymás naanja” olyan univerzális fogalmak, amelyek nem igényelnek tolmácsot...
A blog itt folytatódik.