na de hát mi ez?!
Most, hogy végleg befellegzett a személyes blogoknak, a műfaj végre elég menővé vált ahhoz, hogy én is megtiszteljem jelenlétemmel. Elkerülendő a „ma is animét nézve ültem a besötétített szobában” bejegyzések zavaróan monoton tömkelegét, úgy döntöttem, hogy élményportfólióm gazdagítása céljából elmegyek Japánba. Ha nem toloncolnak ki a stratégiai gyoza-tartalékok felzabálásáért, elvileg pont 80 napot leszek kint.
Hogy botrányosan rossz memóriámat végre egyszer legyőzzem, afféle naplót fogok vezetni. Kevés szöveg (?), sok kép, legalábbis a terv most éppen ez. A „kevés szöveg” olyan koncepció, amit soha korábban nem sikerült elérni, de hátha majd most összejön ez is.
2025. július 17., Budapest
A lehető legizgalmasabban indul a blog: a nagy semmivel! Botrányosan sok időt fogok repülőn tölteni, a dohai átszállás az éjszaka kellős közepén lesz, és japán idő szerint holnap 17:25-kor szállok le Oszakában.
2025. július 18., oszaka
A fenti volt az, amit előre megírtam, de nem számoltam azzal...
–hogy igazi férfiként az utazás reggelére betegszem meg, hőemelkedéssel, náthával.
–hogy jó évtizede használt hűséges bőröndöm most adja meg magát, ezért be kell fóliáztatni.
–hogy így a poggyász 200 grammal túllépte az extrém maximális reptethető 32 kilós súlyt, ezért le kellett szedetnem a fóliát, kivenni egy, azaz egy pólót, és újrafóliáztatani az egészet.
–hogy csak az egyik terminálon lehet kártyával fizetni a fóliázónál, nyilván a másik terminálon, szóval mindezt káromkodós ide-oda szaladgálás közepette oldottam meg, már felszállás előtt átlépve a kritikus izzadáshatárt.
Amúgy gond nélküli volt az út, a dohai reptéren nagy meglepetésemre remek görög éttermet találtam az indoor dzsungel mellett, és még a bőrönd is túlélte az utat.
A reptéri busszal este 7 körül értem be Oszakába, és itt már minden jó volt: láthatóan kezdő ötfős fiúbanda adott koncertet maroknyi hölgyrajongjának a hatemeletes Yodobashi Camera előtt, szemben mikrobuszának tetejéről kiabáló politikus osztotta az észt, remek gyozát árultak olcsón az egyik földalatti étteremszinten, és mindenhol körülvett az a nyugodt, változatos nyüzsgés, ami Oszaka sajátja.
A buszmegállóból fotózva, balra látható valamicske a politikusbeszéd kétemeletes közönségéből, jobbra pedig éppen belóg a fiúbanda 40%-a a képbe.
A 33. emeletről egész jó a kilátás. Megjegyzem, a szoba 500 forinttal került csak többe, mint a legutóbbi budapesti hotelembem, és itt még reggeli is járt hozzá.
Ugyanaz, de már hajnali fél ötkor. Borzasztóan hangzik, de 7 órát azért így is tudtam aludni, ami az inszomnia + jetlag kombómmal egész szép eredmény.
2025. július 19., nara
Mivel már reggel 9-kor 30 fok volt, a nagy délelőtti Umeda-felfedezőtúra rövidebb lett a vártnál – de a meglehetőesen furcsa kialakítású Sky Buildinget azért meglátogattam. Tériszonyosként az épület két oldalát összekötő mozgójárdát most már meg sem próbáltam meghódítani; pár éve erre még tettem egy tétova kísérletet, de botrányosan rémisztő az a semmiben lebegő járat.
Délután első tartós állomáshelyemre utaztam, Narába, ami elsősorban az ősi templomokkal teli hatalmas parkjáról, és persze az abban élő ezernél is jóval több vad-de-azért-már-eszik-kézből állapotú apró szarvasáról nevezetes. A nehéz bőrönd végigcipelése az állomást a parkkal nyílegyenesen összekötő, tökéletesen árnyéktalan bevásárlóutcán nem volt kifejezetten nyerő ötlet, de azért estére úgy-ahogy magamhoz tértem. Kutatási célokból ismét gyozát vacsoráztam, sétáltam kicsit a parkban, és már mentem is aludni. Na persze...
2025. július 20., nara
Sajnos beütött a jetlag, és egyetlen percet sem aludtam, így a délelőttöm meglehetősen zizis aggyal telt, de legalább még a turistainvázió előtt be tudtam vásárolni. Szerencsére aztán később csak tudtam aludni valahogy 5 órát, így délután már a parkban tudtam mászkálni.
Az este a hőség ellenére is kellemesen telt: a hazasétát egy, a város árnyékai közül a parkba hazatérő szarvascsalád dobta fel, a vacsora pedig egyértelműen az idei legjobb étkezésem volt.
2025. július 21., nara
Egy kis munka, egy kis önsajnálat a nátha-jetlag-hőség kombó ölelésében, egy remek séta a parkban, no meg egy újabb yakiniku vacsora. Ha tudtam volna aludni, kiváló nap lett volna.
2025. július 22., nara
Azért megvannak a maga előnyei az álmatlanságnak is: jóval a turisták előtt, kis túlzással teljes magányban tudtam kimenni a parkba, és ott is a kedvenc narai shinto szentélyembe, a Kasuga Taishába. A szarvasok éppen ébredeztek, az ősi erdőmélyi oltároknál én voltam a legelső aznapi látogató, és még a híresebb, általában tömegek által látogatott részeken is jobbára egyedül voltam.
Az erdő egészen különös fákat is rejtett.
Kunkori ágak mindenütt.
2025. július 23., nara
Végre csak elmúlt a rohadt náthám, és a jetlagből is csak a megszokott inszomnia maradt, így végre rendesen... dolgozhattam.
Viszont amint ezzel végeztem, délután 4-5 felé csak kisétáltam megint a parkba, pont úgy időzítve, hogy az egynapos látogatók már mind az állomás felé baktattak, így megint tömeg nélkül sikerült bejárni a parkot. A naplemente jelentősen növelte az esztétikai élményt.
Az estét a helyi Tabánon, a Wakakusayama mohó szarvasokkal, helyi romantikusokkal és kínai turistákkal teli lejtőjén pihenve töltöttem.
2025. július 24., nara
A munkavégzés jutalmaként lezavart mai túra valójában megelőzte a tényleges melót, mert ma pont délelőtt mentem ki a parkba megtenni a napi tíz kilométer sétámat. Ahogy az jó turistához illik, szépen megcsodáltam a Tōdai-ji gigászi szobrait, vettem egy csomag kekszet egy öt pici kölyökből álló mini szarvascsordának, majd hazabattyogtam. Jól tettem, nem sokkal hazaérkezésem után óriási eső kerekedett, ami azonban érthetetlen módon egyetlen fokot sem csökkentett a hőségen.
2025. július 25., nara
Ma a hétvégi utazásra való felkészülés közepette Naramachi negyedben sétálgattam – itt az egykor kulcsfontosságú Gangō-ji buddhista templom mellett egy 100+ éves, eredeti állapotában fennmaradt lakóházat tudtam meglátogatni. Délután Ujibe akartam utazni, de egyfelől elment az idő, másfelől meg megint óriási zápor volt, így inkább behoztam a lemaradásomat a bloggal kapcsolatban.
A japán konyha vívmányai mindig meg tudnak lepni.
A japán konyha vívmányai mindig jól tudnak lakatni.
A japán konyha vívmányai... MI A FASZ, EPRES MACISAJT?!
2025. július 26., sapporo
Egyetlen japán ismerősömet idén is meglátogatom Sapporóban, a legutoljára elfoglalt japán terület, az északi Hokkaido fővárosában. Shizu egy roppant jókedélyű, a kliséknek megfelelően érthetetlenül sokat dolgozó fogorvos, akivel anno egy nyelvtudást fejlesztő „levelezős” appon találkoztunk talán másfél évtizede. Azóta férjhez ment, már egy kisgyereke is van, de egyes vasárnapokon azért tudunk találkozni. Két éve férjével együtt az esti Sapporón, főleg az éttermekkel, üzletekkel, bárokkal teli Susukino negyeden vittek végig, idén pedig az volt az eredeti terv, hogy a félórányi távolságban levő Otaru városkába látogatunk el – de aztán kiderült, hogy ott vasárnap éppen fesztivál lesz, olyan zsúfoltsággal, ami kisgyerekkel élvezhetetlenné tenné a túrát. Meglátjuk, mi lesz holnap.
Ma este mindenesetre koncerten voltam; otthon a Covid óta nem voltam tömegrendezvényen, de gondoltam, Japánban nem hagyom ezt ki. Szerencsére tele vannak jó zenekarokkal, és a koreai bandák is rengeteget játszanak itt. Az első koncertem a Band-Maid volt, egy zúzós rockot/metált idolszerű énekkel vegyítő csajbanda. Már 13 éve léteznek, volt önálló Budokan-koncertjük is, egy csomó nagynevű anime zenéjébe segítettek be (legutóbb például a netflixes Tougen Anki endingjét csinálták) és többször is turnéztak „nyugaton”.
Pár érdekesség:
–A jegy 17:30-as kezdést írt, és bár én ismerem a japán pontosságot, ebben pont nem hittem. Pedig hát de, percre pontosan, előzenekar, sőt, köszönés nélkül indult a zúzás, és így hiába játszottak két óránál is többet, hamarabb vége lett a teltházas, ezerfős koncertnek, mint ahogy otthon a metálbulik legtöbbször kezdődnek.
–Tilos volt fényképezni, és ezt a japán katonai-indusztriális komplexum legmodernebb elnyomó eszközeivel el is érték: indulás előtt öt perccel körbejárt a tömegben egy 150 centis vézna alkalmazott egy fényképezni tilos ikont ábrázoló táblát a magasba tartva, és ennek mindenki nyilván engedelmeskedett is. Én annyira meghökkentem ettől, hogy végül nem volt pofám megszegni a szabályt.
–A hivatalos klipjeikhez képest sokkal brutálisabban zúztak (néha már indusztriál hatást keltve), és bár a keverés szerintem pocsék volt, a rengeteg miniszólón és a sok dalt egybe építő medleyn is simán átjött, hogy mindenki rém profi zenész.
–Nem volt a számok között kommunikáció a közönséggel, viszont háromszor is megálltak pár percre pihenni, és akkor Miku és Saiki kis improvizált dialógussal szórakoztatták magukat és a népet. Szó esett nagy oszakai-sapporoi baseball-rivalizálásról, a kedvenc hokkaidói kajáikról, hogy milyen meleg van, hogy megint új animében láthatók, hogy kinek ez az első Band-Maid-koncertje, hogy milyen botrányos forróság van, hogy Misa milyen élethűen utánozza egy sörnyitás ciccenő hangját (és tényleg!), és hogy milyen borzasztó hőség van. Mindezt egyébként a maid-ruhás Miku affektálósan magas hangon, alázatos francia bejárónőt alakítva vezette le, a közönség tagjait mesternek és úrnőnek szólítva, minden mondatot egy extra -ppo hanggal zárva és ezzel rendszeresen moe-moe skandálást kiváltva a tömegből – ami azért rendesen hozzátett az esemény abszurditásához.
–Az egész koncert alatt mind az öten fülig érő szájjal, kuncogva-kacagva játszottak, vigyorogva szólóztak, és minden mosolygós-ölelős megmozdulásukon átjött, hogy világra szóló barátnőkről van szó, és hogy 100%-osan élvezik, hogy színpadon lehetnek. Mivel annyira sajnos nem ismerem a diszkográfiájukat, hogy úgy istenigazán élvezni tudtam volna minden pillanatot és perszen nem tudtam minden japán nyelvű himnuszt a tömeggel együtt énekelni, azt nem állíthatom, hogy életem kocertje volt, de hogy ennyire vidám hangulatú bulin még sosem voltam, az egészen biztos.
Aztán hazafelé baktatva meggyakott közösen az eső, a hőség és minden üzlet 20 fokra véve dübörgő légkondija, így most megint tüsszögök.
2025. július 27., sapporo
Otaru helyett végül a Kaitaku no Mura szabadtéri épületmúzeumba mentünk, ami a Sapporót határoló Nopporo erdőbe ékelve mutatja be Hokkaido letűnt századelős világát. Itt körülbelül 60 régi (a pampflet szerint 1868 és 1926 között épült) épület van kiállítva, amiket Hokkaido különböző városaiból, falvaiból hordtak ide lebontás helyett. Az érdekesebbek között volt egy sapporói napilap teljes szerkesztőségi épülete (végre láttam, hogy a digitalizáció előtt miként működött a japán tördelés!), egy nagy szaké-párló üzem, valamint egy katonai barakk, amit anno még a vidéket meghódítani küldött harcosok építettek maguknak. Volt egy parányi rendőrkuckó, amit egészen 1974-ig használtak erre a célra a város egyik forgalmas utcáján, és még egy századfordulós játékbolt is akadt, egészen elrettentő babákkal.
Egy kisvárosból idehozták a fiatal, alig 200 éves szentélyt is, amikor a régebbi darab bővítésére került a sor.
A Hokkaidóban még az átlagosnál is szokatlanabb meleget működő százéves kutakkal ellensúlyozták.
A macik aranyosak, a jobb alsó fakkból a démonok teliholdkor kimásznak vadászni.
Majdnem pontosan százéves orvosi szoba az eredeti felszerelésekkel.
A nem csak a másfél éves kölköt, de mindenki mást is kifárasztó kutyagolást követően természetesen falatozni mentünk, mégpedig egy fura helyi specialitást, a jingisukant felszolgáló étterembe. A szó Dzsingisz kánt takarja, és bár én ebből nem találtam volna ki, lényegében mindenféle szószokban marinált bárányhúst jelent, amit yakiniku módjára az asztalba szerelt sütőn a kedves vendég pörköl meg magának saját ízlése szerint. A húsokkal semmi bajom nem volt, de aztán Shizuék feljebb tekerték a trollkodást, és jött a sült báránybél-karika, a riasztóan sárga tengeri sün, az épphogy nem élő tengeri csiga, aztán ezeket leküzdve megérkezett totális kulináris sokkom is...
Shizu egyik nagy kedvence, az a speciális hideg udontészta-leves, amiben jól látható módon keménytojás, savanyúuborka, kimchi, olasz sonka, koktélcseresznye, pörkölt szezámmag, jégkocka (!) és persze görögdinnye is akad, egyéb, számomra beazonosíthatatlan termékek mellett. (A finomság neve Morioka Reimen.)
A kombinációtól ledobta az agyam az ékszíjat, és még akkor sem hittem el, hogy egy étlapon szereplő hétköznapi ételt látok, amikor a nekem szedett, szerencsére kimchi nélküli dinnyés-udonos levesadagomat szürcsöltem.
Innen szerencsére kedvenc japán csokigyártóm, a Royce ménkű nagy márkaboltjába látogattunk, ahol idén is egy csomó újfajta kiadás várt mindenkire, akinek esetleg a Covid nem tette tönkre a csokoládé-ízlelő neuronjait...
2025. július 28., nara
Nem tudok sokat mesélni, az egész nap fárasztó utazással telt. Szerencsére Nara a megszokott módon várt vissza.
2025. július 29., nara
Ha esetleg a tucatnyi, évezredes templom nem lenne elég valakinek, Nara ezek közvetlen szomszédságában két gyönyörű japánkertet is kínál a látogatónak. A mai kőkemény Retro.Land- és Képtelen Krónika-munka jutalmaként telezabáltam magam wagyu yakinikuvel kultúrát építve a Yoshiki-enbe látogattam ki. Nyilván gyönyörűen megtervezett és karbantartott park ez is, de a verseny kemény, így nem vált rögtön listavezetővé nálam*. Két padon azért így is sikeresen lelassítottam elszabadult shinkansenként száguldó életemet úgy fél-fél órányi szendergés erejéig.
*Ha bárkit is érdekel, a Kōko-en (Himeji), a Tensha-en (Uwajima) és némi csalással a Chinoike Jigoku (Beppu) a kedvenceim.
Az esti bevásárlást egy kis parksétával kötöttem össze, és ezt megint nem bántam meg, mert szinte egyedül tudtam fotózgatni.
2025. július 30., nara
Reggel és délelőtt 95%-os állapotba hoztam egy új Képtelen Krónika-adást, így 11 körüli indulással sikerült ellátogatnom Ujibe, a japán teatermesztés origójának számító kisvárosba. Ha van valami, ami engem nem tud megmozgatni, az sajnos a japán zöldtea megannyi eltérő típusa; már a covidos ízlésvesztésem előtt sem tudtam élvezni még az állítólag legmagasabb minőségű főzeteket sem. Nem baj, nem csak az Uji folyó partjai vannak tele gyönyörű templomokkal, de a környező hegyoldalakon is egymás hegyén-hátán burjánzanak az ezeréves szentélyek. Hogy mindenképpen az év egyik legforróbb, 38 fokos napján volt-e ideális ezeket a hegyoldalakat megmászni, az egy másik kérdés. Mindenesetre jöjjön néhány fotó, először például a tízjenes érmén is látható buddhista Byōdō-in templom, és annak főnixmadarak által őrzött tetejének főszereplésével.
A város messze leghíresebb, egyébként 998-ban felhúzott látványossága után jöhetett a templomverseny újonca, a Kōshō-ji (1233-ban építették Kiotóban, és valamiért 1648-ban hordták át darabokban Ujibe). Mit mondjak, engem azonnal megvett ez a sok kajla és fiatalos modernizmus!
Jó másfél órát töltöttem a Kōshō-ji gyönyörű kertjeiben, és azt hittem, hogy ezzel elég erőt gyűjtöttem az utolsó célpontom, a pár kilométerrel arrébb, a hegyoldalon sokkal feljebb található Mimuroto-ji megközelítéséhez. Tényszerűen ez így is volt, mert élve elértem a tavasszal virágzó kertjéről híres buddhista templomhoz, de a dolog nem sokon múlott...
2025. július 31., yoshino
Azt mindenki tudja, hogy Japánban a cseresznyevirágzás az év egyik legfontosabb turisztikai eseménye, és hogy március végén, április elején milliók utaznak a jobb nézőhelyek valamelyikére – de az talán már nem ismert, hogy a „jobb nézőhely” az nem valami random, neadj’isten szubjektív dolog, hanem ugyanolyan sokrétű vetélkedés megy a hivatalos toplistás helyekért minden évben, mint ahogy mondjuk az egyetemek is versenyeznek a maguk megmérettetésén. Yoshino évről évre jól áll ezen a versengésen, még akkor is, ha az idei kormányzati ajánlásból nagy felhördülést keltve pont kiestek.
A nyár közepén persze amúgy sem a tavaszi virágok vonzottak ide, hanem a „szokásos” templomokon, szentélyeken és egyéb látnivalókon túl az ország talán legjobban ismert túrája, az Ōmine-Okugake Michi. Ez a Shugendō buddhista szekta kiképzési útvonala, amit a fehérruhás aszkéta papok és papjelöltek bő 1300 éve járnak be évről évre. A teljes történelmi útvonal 170 kilométer, de amennyire utána tudtam nézni, ennek egy középső, 75 kilométeres része az igazán fontos, hiszen itt található a shugenják számára oly fontos spirituális pontok mindegyike. Ez a szakasz a hegyoldalba épült, kis túlzással függőleges elrendezésű Yoshinóból indul, és engem a látott képek győztek meg arról, hogy az elsőnapos részét meg kell próbálnom teljesíteni – varázslatosan gyönyörűnek tűnt már ez az első szakasz is.
Ez persze majd a holnap lesz – ma Yoshinóba kellene eljutni, és ott is szállásomba, ami a most, extrémen szezonon kívül pofátlanul olcsón elérhető Chikorin-in Gunpoen lesz, egy holmi 1300 éves templomból kialakított fürdőszálló, 350 éves kerttel, pici múzeumában Hideyoshi Toyotomi 1570 körül elcsórt ittfelejtett ajándékba kapott bentósdobozával (persze már ő is csereszenyevirágzani érkezett).
Ez mind roppant ígéretes is volt, azonban a hely megközelítése nem ment egyszerűen. Az, hogy másfél óra vonatozás és két átszállás kellett a kilométerekkel a tényleges falu alatt levő állomás eléréséhez, még nem okozott gondokat. Az már annál inkább, hogy a látogatókat a faluba szállító libegő nem üzemelt; valahol érthető, mert a vonatról én voltam az egyetlen leszálló akit nem várt saját autó vagy ismerős, de a reggeli 32 fokos hőségben bizony számítottam rá. Nara régió hivatalos weboldala egyébként külön ajánlja is a sorbanállós libegőzés kihagyását, merthogy, idézem, hangulatos út vezet fel legfeljebb 20 perc alatt a felső állomásra. Ez a valóságban egy, az autós szerpentin vad kanyarjait szinte tökegyenesen levágó, brutálisan meredek lépcsősort jelent, szinte zéró árnyékkal, valami csípős bogárral és literekben mérhető izzadással.
Az időbélyegek szerint valójában csupán két óra volt, mire az állomástól elértem a szállást, de én ezt jóval hosszabb időnek éltem meg. Állapotomról sokat elmond, hogy az első étteremben lerogyva nem csak a kért gigászi adag narancslét hozta ki az aggódó hölgy, de egy extra pohár jeget is, aztán a biztonság kedvéért még egy vizes gézdarabot is a nyakam köré tekert afféle priznicként, hogy próbáljak meg ne nála összeesni.
Szerencsére a hotel, vagyis ryokan elérésével már minden megjavult. Gondoltam körülnézek a környéken, ami a szó szerint egyetlen, az ide-oda kanyargó hegygerincen végigvezető útból álló Yoshinóban előbb-utóbb mindenképpen felfelé kaptatást jelentett. A nagyszerű panorámát ígérő kilátót csak másfél kilométerre írta a térkép, de ez több száz méter szintemelkedéssel is járt volna, és ezt akkor, a „35, feels 38” hőmérsékletben nem tudtam megtenni.
Sebaj, Yoshino még úgy is gyönyörű, hogy a cseresznyevirágzás-iparra építő boltjainak, éttermeinek és fogadóinak nagy része most zárva volt, a város közepén levő, még 2001-ben leégett óriási Katte szentély pedig még most is újjáépítés alatt van.
A nap végén a telefonom 59 emeletmászásról számolt be...
A hotelben kiderült, hogy a szobához kaiseki vacsora jár, vagyis egy csomó kis adag a japán konyha legelegánsabb fogásaiból.
Az esti sétán egy vad őzzel is összefutottam.
A hotel lobbijába egy fecskecsalád is beköltözött.
Az elegáns japán szobában nincs ágy, a vendég (az itt nem látható) futonon alszik.
Ennyivel a szezonon kívül egy óra privát fürdőzés is járt a szobához.
A blog itt folytatódik.