Amikor a Nintendo eladta a lelkét

Talán a legtöbben tudják, a Nintendót 1889-ben alapította Fusajiro Yamauchi, és ezt követően a cég közel egy évszázadon át kizárólag tradicionális, majd legalább az illusztrációk terén modernizálódó hanafuda kártyák gyártásával foglalkozott. Az alapító unokája, a legendás (és legendásan szigorú) Hiroshi Yamauchi hozott a profilba először bővülést, amikor a csökkenő profitoktól megijedve megbízta legtehetségesebb mérnökét, a mindig barkácsoló-szerelgető Gunpei Yokoit azzal, hogy 1966 karácsonyára dolgozzon ki valami olyan játékszert, amelynek sikere kihúzhatja a céget a slamasztikából. Az Ultra Hand nevű találmány tökéletesen teljesítette feladatát, és Japánban jóval egymillió példány felett fogyott – és így nem is lehetett kérdés, hogy a Nintendo jövőjét ezt követően már nem (csak)a kártyák jelentik.

A következő években – főleg Yokoi révén – minden karácsonyra jutott valami új csoda: egyszer a Love Tester volt az, amely természetesen szerelmespárok kompatibilitását „mérte” meg rendkívül tudományos módon, másszor meg a baseball-labda kilövő Ultra Machine, vagy éppen a Kousenjuu fénypisztoly és az ahhoz tartozó szenzorok tarolták le a piacot.

Utóbbi sikere volt felelős tulajdonképpen a Nintendo videojáték-céggé válásáért: ennek egy továbbfejlesztett verzióját Laser Clay Shooting System néven 1973-ban hatalmas, vetített videókkal dolgozó gépezetekké alakították át, amelyeket az ország megannyi elnéptelenedett bowling-pályáján helyeztek üzembe. (Japánban a bowling villámgyorsan és totálisan kihalt, amikor 1971-ben megjelentek az első karaoke-gépek a piacon.) Ezek kiépítése azonban egyrészt piszok drága volt, másrészt pedig pár hónappal a terjesztés megindulását követően beütött az olajválság is, így igen hamar összeomlott az egész terv. Hogy a befektetett jenmilliárdokból valamit vissza lehessen termelni, Yokoit miniatürizálásra szólította fel a cégvezér. A játéktervező ezt a feladatot is sikerrel vette, így 1974 elején – az akkor flipperekkel és Pong-klónokkal teli – japán játéktermekben megjelent a Mini Laser Clay, a Nintendo első játéktermi masinája.

Innentől fogva viszonylag jobban ismert a sztori: 1975-ben megjelent a cég első klasszikus játéktermi automatája, az EVR Race, majd három évvel később már a cég első otthoni játékgépe is forgalomba került – ám mivel nem voltak ebben cserélhetők a játékok, konzolnak nem nevezném. A hat eltérő Pong-variációt tartalmazó Color TV-Game 6 ugyan nem volt egyedi termék, de kedvező ára és megbízhatósága miatt siker lett, így a Nintendo vezetőségének figyelme véglegesen a videojátékok felé fordult. Ennek megfelelően – ismét Yokoinak köszönhetően – 1980-ban megjelent a nálunk kvarcjáték néven ismert Game & Watch-széria első darabja (a pokoli kreatívan elnevezett Ball), egy évre rá pedig a Donkey Kong, illetve annak designere, a pimaszul fiatal Shigeru Miyamoto megváltoztatta a játéktörténelem alakulását.

Bár eleinte csak hagyományos reklámokról és más marketingakciókról volt szó, az első Super Mario Bros.-t imádó műsorvezetők javaslatára hamar felmerült, hogy a legjobb az lenne, ha a Nintendo készítene egy játékot a műsorvezetőkkel a főszerepben. Mivel egy teljes kaliberű Nintendo-fejlesztés már akkor is igen jelentős büdzsét emésztett volna fel, ebből természetesen nem lett semmi, de mikor szóba került, hogy a műsorvezetőket akár egy már létező játékba is bele lehetne hackelni, mindenkinek felcsillant a szeme. Egy ilyen program exkluzív és különleges ajándék lehetne, így a rádiósok sokkal monumentálisabb reklámtervet tudnak arra felépíteni, cserében pedig mind a műsor, mind a műsorvezetők elnyerhetnék a digitális halhatatlanságot.

Mivel természetesen az új játékot nem akarták ezerszám osztogatni, végül az eredeti Super Mario Bros. átalakítása történt meg, természetesen a Nintendo berkein belül. A kiszámítható módon All Night Nippon Super Mario Bros. névre keresztelt játékkal kapcsolatban a legfurcsább dolog talán az, hogy a Nintendo fejlesztői milyen sokat dolgoztak rajta. Bár biztosan könnyű lett volna egyszerűen áthackelni a játék sprite-jait úgy, hogy azok a megszokott ellenfelek helyett a műsorvezetőket mutassák, de ennél nagyságrendekkel többet dolgoztak a programon.

A játék alapvetően az első Super Mario Bros.-ra épít, így a legtöbb pálya onnan származik: azonban bármiféle rendszer vagy (számomra) nyilvánvaló ok nélkül a 40 pálya közül hetet a második rész szintjeire cseréltek le. A játékot nyolcszor végigjátszók számára megnyílt az angolul csak évekkel később, Lost Levels néven megjelent eredeti Super Mario Bros. 2-ben szereplő extrém nehéz négy plusz világ, a World A, B, C és D is (mivel a szélviharokat valamiért kiszedték ezekből, normál halandók számára is teljesíthetővé váltak). Az is a második részt idézi, hogy a játék elindításakor választhatunk, hogy az óriásit ugró, de nehezebben irányítható Luigit, avagy a hagyományos mozgáskultúrájú Mariót akarjuk-e irányítani.

Az igazán szembetűnő változások persze a sprite-cserék: a gyakori Goomba ellenfelek helyett a rádióadás Sunplaza Nakano-kun nevű DJ-je vonul viszonylag békésen, a Piranha Plant növények helyett pedig a Tamori művésznevű tévés műsorvezető feje bukkan elő a zöld csövekből. A sérthetetlenséget biztosító ötágú Starman csillag helyett a rádióadás egyik emblémája, az erősen Dávid-csillag ihletésű hatágú Hiranya csillag bukkan elő a megfelelő blokkokból – melyek elhelyezkedését amúgy remixelték a máig ismeretlen fejlesztők. A kastélyok végén a nyolcvanas évek Japánjának leghíresebb tévés és rádiós személyiségeit találjuk Toad helyett, a nyolcadik világban végre megmenthető Peach viszont gésaruhát kapott.

Az All Night Nippon Super Mario Bros. tehát tulajdonképpen egy hivatalos, külső licensszel ellátott hack, amely pusztán már ezért is érdekes termék. A rádióadás 3000 darabot sorsolt ki a programból hallgatói között, de az érdeklődés olyan hatalmasra nőtt a remixelt játékkoktél iránt, hogy a rádió 1987 folyamán elkezdte árulni a programot – így aztán ez az egyetlen játék, amelynek a kiadója hivatalosan a Nippon Broadcasting közszolgálati rádiócsatorna volt! A programot amúgy érdemes kipróbálni: minimális, de rendkívül kajla sztorija angolul van prezentálva, és igen szórakoztató látni, hogy a Nintendo fejlesztői alig egy esztendővel az új korszakot nyitó Super Mario Bros.-t követően miként alakították át saját játékukat.

Ekkor 1988-at írják, a japán játékpiacot piacot a Dragon Quest III, a Super Mario Bros. 3 és a Final Fantasy II uralja, ehhez képest minimum merész terv volt visszanyúlni egy 1983-as játéktermi játékhoz. Mert a Kaettekita Mario Bros. (jelentése: „visszatért”, vagy „újra itt van” a Mario Bros.) bizony nem sokkal több az eredetinél, így hiába jelent meg kétségtelenül igen kedvező áron Famicom Disk Systemre (ha vittél saját lemezt, mindössze 400 jen volt a Disk Writer kioszkokban), nem tudta megismételni a rádióadós hack sikerét.

A programot elindítva két játékmódot találunk, amelyek közül az Original nem meglepő módon az eredetire épít. Ugyanazt a limitált játékmenetet kapjuk, mint anno, csak épp az azóta felszedett programozói tudással egy kicsit részletesebb grafikát és több hangot tudtak a játékba tenni a fejlesztők, mint amit az eredeti konzolos kiadás kapott. No meg a lemezen bőven volt hely, így a Famicom/NES-verziótól eltérően már el is menthettük legjobb pontszámainkat. Egy extra azért ide is jutott: minden sikeresen teljesített pályát követően egy teljes képernyős hirdetést kaptunk „jutalomként”. Ezek között volt Super Mario Bros. 3-reklám, volt posztere a Super Mario-müzlinek és a Mario-currynek, de a legtöbb kép a Nagatanien egyéb, teljesen „civil” élelmiszereit hirdette a ramentől a chahanig.

Ez a szponzoráció még jobban kijött a másik, Nagatanien World nevű játékmódban, ami tulajdonképpen csak annyiban különbözött a fentiektől, hogy összes életünk elveszítését követően egy kastélyba épített „gyümölcsös gép” előtt találtuk magunkat, és ha szerencsésen sikerült leállítani a forgó ikonokat, pár életet vissza lehetett nyerni. Sőt, ha a Nagatanien nevét alkotó három kanjit pörgette ki valaki, négy élettel gazdagodva mehetünk vissza a csatorna-arénába – tudat alatt természetesen növelve a márkanév vonzerejét. Ennek már csak azért is volt jelentősége, mert ha a játékkal sikerült 100 ezer vagy 200 ezer feletti pontszámot elérni, a játékmód elindításakor megadott becenév és nem alapján kreált egy kódot a program, amit a Nintendónak beküldve részt lehetett venni egy nyereménysorsoláson. Minden jelentkező kulcstartót kapott, de a szerencsések exkluzív Mario-kártyapaklit is nyerhettek, a néhány igazán mázlista pedig egy Super Mario Bros. 3-t kapott. Sajnos már nem érdemes edzeni, a játék 1989. május 31-én véget ért.

Hiába a nagyszerű nyereményjáték, ez a fajta, reklámokkal teletömött szponzorált játék nem lelkesített fel tömegeket – mivel szinte ingyen hozzá lehetett jutni, biztos sokan kipróbálták, de vélhetően így is a sikertelenebb Mario-játékok közt találnánk – már ha a Nintendo egyáltalán tudomást venne erről a programról. Mivel azonban ezt nem teszik, maradnak az elméletek és az emulátorok – utóbbi csak akkor, ha egy meglehetősen elavult játékkal akar játszani az ember, amit az extra szórakoztatás kedvéért nyolcvanas évekbeli japán kaják pixelreklámjaival dobtak fel a fejlesztők.