Napi retró

Egy újabb játék, amelyről soha korábban nem hallottam...

És egy újabb játék, ahol ez jó hírt jelent: nem hiszem, hogy a Doom-láz közepette a Lunicus pár percnél többet töltött volna a gépemen. Még akkor is, ha nagyon messziről (vagy mondjuk a hirdetés apró screenshotjai alapján) akár FPS-nek is nézhetnénk – pedig hát nagyon nem erről van szó.

Bár a Lunicus is hatalmas labirintusokban engedi szabadon a játékost, és a képernyő alján itt is belóg egy lőfegyver, maga a játékmenet teljesen különbözik a várttól. A mozgás például nem szabad, hanem az Eye of the Beholder módjára négyzethálós terepen ugrálva zajlik (ezért aztán manőverezni, a támadások elől félreugrani, netán hátrálni sem lehet). Fegyverünket pedig nem közvetlenül irányítjuk, hanem csak egy célkeresztet kapunk, amellyel aztán vadul lövöldözünk, miközben karakterünk egy helyben szobrozik.

Ezek után meglehetősen kétlem, hogy csaknem tökéletes osztályzatot kiutaló MacUser magazin igazán képben volt a videojátékokkal kapcsolatban is...