Ahogy arról korábban már esett szó, a Commodore brutális gyorsaságú csődjének egyik fő oka az volt, hogy nyakló nélkül adták ki az újabb és újabb hardvervariációkat, tekintet nélkül arra, hogy a piacnak mire is lenne igazán szüksége. A Commodore MAX Machine is egy efféle gép volt, amelyet csak Japánban adtak ki; bár amerikai megjelenését Ultimax néven meglebegtették néhány újságban (sőt, a német piac VC-10 néven hallotta róla a híreszteléseket), e premierre végül nem került sor. A gépet lényegében a prémium Commodore 64 olcsóbb párjának szánta a gyártó.
A MAX Machine lényegében egy teljesen kiherélt Commodore 64 volt, amit harmadannyi pénzért árultak. A membrános billentyűzet már mutatja, hogy nem lehetett nagy élmény használni, de a soros portok hiánya is komoly korlátozás volt. Bár magnót lehetett a gépre kötni, az összes játék kártyán jelent meg rá – a kazetta csak a BASIC-ben írt programok elmentésére szolgált. Néhány korai sorozatot leszámítva a gép lelkét alkotó hardverek (a VIC-II grafikus chip, a SID zenei chip és a MOS 6510 processzor) ugyanazok voltak, mint a Commodore 64-ben, de azokat jóval kevesebb memória szolgálta ki. A MAX Machine-re készült programok a hardverazonosság miatt futottak Commodore 64-en is.
Az 1982 elején piacra dobott gép gyártását rekordidő alatt, öt hónappal később már le is állították