Napi retró

Kit Williams festő rejtvényekkel és fejtörőkkel teli mesekönyve, a Masquerade igazi legendává vált a világ angolul beszélő területein. Nem csak azért, mert érdekes mese volt, nem csak azért, mert a sok puzzle még a legrutinosabb rejtvényfejtőket is meghátrálásra késztette, de azért is, mert a többszintes meta-fejtörők egy valódi elásott kincshez, egy öt drágakővel díszített arany nyúl-függőhöz vezettek. Sajnos a százezreket izgalomban tartó nyomozásnak csúf vége lett: a festő volt barátnője köpte el későbbi pasijának, hogy merre kell keresni a díjat.

E fickó, John Guard, és hasonlóan morális üzlettársa, Dugald Thompson később remek tervet eszeltek ki: a híres nyereményt biztosítékként használva banki kölcsönt vesznek fel, ebből azon nyomban szoftvercéget alapítanak és megismétlik az egész nyúlkeresősdit, éppcsak úgy, hogy abból sokkal több pénz folyjon be, mint amit a fejlesztésre fordítani kell – merthogy a nyeremény a Masquerade csalárdul megszerzett díja lesz. A nyerészkedést rögvest azzal kezdték, hogy a játékot két részre szedték, és persze azok egyenként is jóval drágábbak voltak, mint a korabeli átlag; ezt érdekes módon Thompson azzal próbálta magyarázni, hogy ez lehetőséget ad arra, hogy minden korosztály beszálljon a kincskeresésbe. És míg Williams bő két évig tartó kreatív folyamatot ölt saját mesekönyvébe, a két játék alig egy hónap alatt elkészült. Ez nem is véletlen: nem is játékok voltak, csak néhány állókép random elhelyezett betűkkel. Bár ezt nem lehet bizonyítani, csaknem biztos, hogy ezek semmiféle megfejthető tippet nem tartalmaztak a díj állítólagos helyére vonatkozóan – már ha egyáltalán tényleg elrejtették azt. A terv bejött: a „rejtvényt” nyilván senki nem tudta megfejteni, és bár az eladások nem szöktek az égbe, a primitív terv így is profitot termelt. Azért nem sokat, hisz a Haresoft  1989-ben csődöt jelentett, a hitelezőket pedig a Masquerade-nyúl eladásából fizették ki.