Napi retró

Az 1994-es Ecstatica ugyan sok tekintetben az Alone in the Dark örököse volt, mégis csak egy dolog miatt emlékszik rá a világ: az akkori gépek által a poligonoknál sokkal könnyebben megjeleníthető ellipszoidokból épült fel. Ez egy igen specifikus, azonnal felismerhetően gömbölyded stílust is biztosított a játéknak, és körülbelül két hónapig mindenki arról beszélt, hogy ezek a textúrázatlan lufik lesznek a videojáték-ipar jövőjének alapvető elemei. 

A stúdió azonnal megpróbált építeni az engine-re, és első próbálkozásuk egy véres és nem csak metaforikusan sötét világba vezetett volna: egy prostituáltakkal és drogkereskedőkkel teli nagyvárosi bűnvilágba, ahol egy ártatlanul megvádolt alakot kellett volna több ezer gyilkosságon keresztül tisztázni. Bár minden sokkal több gömböcből épült fel, a látvány egy ilyen kegyetlen sztori mellett már inkább paródiaként hatott; és mivel a játék sem akart úgy igazán összeállni, a fejlesztést leállították, és inkább az Ecstatica II készült el. Azt követően a stúdió pár hónapra még visszatért az Urban Decayhez, de miközben megpróbálták az egészet egy poligonokat és vektorokat is használó technológiára átültetni, a kiadó Psygnosis kihátrált mögülük, és végül csődbe jutott a fejlesztőcsapat.