Napi retró?

Részben azért, hogy a sok gigantikus cikk között apróságokról is szót tudjak ejteni, részben pedig azért, hogy minden nap érkezzen valami új tartalom az oldalra, ezt a rovatot találtam ki. Itt minden nap legalább egy új bejegyzés lát majd napvilágot, mindig egy kép, illetve az azt kísérő szöveg formájában. Ezek mindegyike olyasmi lesz, ami számomra érdekesnek vagy szórakoztatónak tűnik, de azt persze nem tudom megígérni, hogy ezzel mindenki minden nap így lesz – a cél az, hogy változatos és informatív bejegyzések szülessenek, amelyeket mondjuk egy év után kifejezetten üdítő lesz végiglapozni.

A képek közt lesznek fejlesztési relikviák, újságokból szkennelt hirdetések és cikkek, különféle dobozképek, fotók, és gyakorlatilag minden más, ami csak elképzelhető. Mivel a hangsúly a képeken van (a kísérőszöveg ritkán hosszabb egy bekezdésnél), ezek sokszor nagyméretűek, előre is elnézést, ha valakinek belerúg a mobilos adatforgalmi limitjébe néhány tízmegás file. Ha esetleg lenne tipped egy bejegyzéshez, a grath@retro.land emailcímen tudsz elérni.


Bár ezt akkoriban nem hangoztatta a Capcom, a második Resident Evil fejlesztését félúton újra kellett indítani, mert Shinji Mikami első verziója szépen lezárta volna az egész sztorit, nem hagyva lehetőséget folytatások ezrei számára. Yoshiki Okamoto producer közbelépett, a játék fejlesztése tartalmi szempontból szinte a nulláról indult újra, ami azt is jelentette, hogy az egyik főhőst, Elza Walkert lecserélték: a helyére érkezett Claire Redfield, hogy az első résszel való kapcsolat még szorosabb legyen.

Ez, a Capcom hivatalos magazinjában megjelent 1997-es bemutató a karakter egyik első szereplése volt. Az írások a karakter útjának egyes állomásait mesélik el a lehető legáltalánosabb, legkevésbé spoileres módon.

Forrás: CAP! 1997/nyár. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

Mi sem lehet egyszerűbb egy számítógép használatánál! Csak cígöld be a nappaliból a tévét a konyhába (persze képcsöves, szóval legalább könnyű!), foglald el az egész ebédlőasztalt, és kösd rá a családi magnót. A használata pofonegyszerű, bárki, bármilyen tech-ismeretek nélkül azonnal belevághat a programozásba.

Gúnyolódni persze könnyű; az Apple II a maga korában, fél évtizeddel a Commodore 64 és a ZX Spectrum előtt tényleg a könnyű használhatóság és felhasználóbarátság csúcsa volt. Nem véletlen, hogy 1993-ig gyártották...


Forrás: BYTE 1977/06. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.

Amikor megjelenik egy új, komoly technológiai előrelépést jelentő platform, a világ legkreatívabb fejlesztői próbálják kitalálni, hogy mit is lehetne azzal kezdeni, hogy miként lehetne azt a játékélmény új szintre emelésére felhasználni. Sajnos a Mega CD esetében ez a diadal senkinek sem sikerült, még a máskülönben igen tehetséges Wolf Teamnek sem.

A Seireishin Seiki Fhey Area egy szimpla, a középszerűséget sem elérő tipikus 16-bites japán RPG volt, amit egy animált intró, egy animált outro, illetve Motoi Sakuraba CD-minőségi zenéi próbáltatk átrángatni a kompaktlemez modern korszakába. Az Earnest Evans egy fokkal érdekesebb játék, de igazán jó ez sem volt, ráadásul a Mega Drive és a Mega CD verziók között csak néhány átvezető videó, illetve jobb minőségű zenék jelentették az előrelépést.

Forrás: BEEP! Mega Drive 1991/11. A bejegyzéshez jelenleg 2 hozzászólás van.


Talán furcsállja az ember, talán magától értetődő, de az Atari 1985 előtti időszakának legsikeresebb számítógépes szoftvere az AtariWriter volt, ez a finoman szólva sem cizelláltan elegáns, de annál hatékonyabb és gyorsabb szövegszerkesztő. Csak az első angol verzióból 800 ezer példány fogyott, és hát az 1983-es eredeti után egészen 1989-ig készültek új, egyre többet tudó változatok.

Forrás: Atari Connection 1983/04. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.

A nyolcvanas években nem kellett megerőltetnie magát a játékok történetíróinak: ha a játék arról szólt, hogy valaki egy toronyház oldalán keselyűk támadása közepette mászik felfelé, hát akkor készen is vagyunk a narratívával, a játékmenet ezt a munkát is elvégezte.


Forrás: Atari Age 1983/03-04. A bejegyzéshez jelenleg 4 hozzászólás van.


A Mortal Kombat Trilogy legnagyobb (és az Ultimate Mortal Kombat III után talán az egyetlen) érdekes megoldása az volt, hogy egyetlen játékban gyűjtötte össze a sorozat összes addigi karakterét, beleértve a bossokat, alternatív formákat és titkos harcosokat is. Legalábbis a CD-s platformokon – egy évvel a PS1-kiadást követően ugyanis a Saturn és a Windows is megkapta ezt a kiadást. 

A Nintendo 64-logó viszont kicsit megtévesztő: onnan a szokásos cartridge-okozta helyszűke miatt hiányzott Goro és Kintaro, valamint egy sor alternatív verzió (például az MK1-es Raiden, az MK2-es Kung Lao, vagy az MK3-as Sub-Zero) is, nem is beszélve a második rész zenéiről és néhány pályáról.

Forrás: Ultra Game Players 1996/12. A bejegyzéshez jelenleg 1 hozzászólás van.

Azon túl, hogy a logót nyilvánvalóan az Iron Maiden betűtípusa ihlette, a The Sacred Armour of Antiriad címe* egy külön utazás a világ körül. 

A spanyol verzió a La Armadura Sagrada de Antiriad fordítást kapta, a francia verzió a hirdetésen olvasható, a német kiadás pedig a költői Die Heilige Rüstung des Antiriad megnevezéssel büszkélkedhetett. Amerikában persze az efféle hülyéskedés nem volt lehetséges, ezért az ottani kiadó, az Epyx Rad-Warrior címmel küldte a boltokba a játékot. Legalábbis PC-n: más platformokon valamiért Radwarrior lett a megnevezés.

*a játék egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol sugárzás-ellenes páncélok nélkül halál az ember jussa. Az Anti-Rad páncél ezért sok látványterven jelent meg, Dan Malone grafikus egyik próbálkozására pedig az Anti-Rad nevet úgy írták fel, hogy az eszköz egyik repedése egy váratlan „i“ betűt is odavésett a címbe.


Forrás: Amstar 1986/11. A bejegyzéshez jelenleg 2 hozzászólás van.


Marc Benioff (igen, a Salesforce-alapító), és barátja, Joel Harris együtt írták a Gwendolyn: Pursuit of a Princess sztoriját. Hogy érdemes-e valamit beleolvasni abba, hogy a játékbeli Joel egy sorozat-erőszakoló nőrabló, a derék megmentőt pedig Maracus néven ismerni, azt nem tudom, mindenesetre a Gwendolyn egy egyszerű szöveges kalandjáték volt, meglehetősen egyszerű illusztrációkkal ellátva. 

Forrás: Antic 1983/07. A bejegyzéshez jelenleg 4 hozzászólás van.

Az állat-, és azon belül is a cetvédelem fontos dolog. Tudta ezt már 1978-ban is egy csomó ember, és a harchoz teljesen egyedi megoldást választottak: egy sor magazinban az olvasóközönségre szabott hirdetések útján próbáltak pénzt gyűjteni. A BYTE-ban elhelyezett reklám ennek megfelelően nagy nehezen számítógép-párhuzamot erőltetett a szövegbe. Sajnos sosem fog kiderülni, hogy mi történt volna, ha van pénzük egy Playboy-reklámra...


Forrás: BYTE 1978/06. A bejegyzéshez még nincs hozzászólás.


Nem értek hozzá, így nem tudom megítélni, hogy a kazetták egy minimumszint után valóban eltérő hangminőséget produkáltak, avagy ez csupán bullshit-verseny volt a gyártók között. (Esetleg tényleg volt eltérés, de azt hétköznapi lejátszókon nem lehetett érzékelni?) 

Forrás: Playboy 1974/12. A bejegyzéshez jelenleg 2 hozzászólás van.