kelet-NYUGAT 27:7
Harmadjára tér vissza az év legjobb játékborítóit összegyűjtő cikksorozat, és bizony idén minden korábbinál nehezebb dolgom volt a megfelelő mennyiségű dobozkép fellelésével. Mivel ma minden játékról hónapokkal, néha évekkel a megjelenés előtt is trailerek, streamek és előzetes videók tucatjait nézheti meg az érdeklődő, a borító-design fontossága radikálisan lecsökkent – ráadásul mindenki megpróbál biztosra menni a háttal álló és/vagy borostásan-szakállasan vicsorgó hősökkel. Nyilván egy, az átlagtól radikálisan eltérő stílusú képpel a vevőközönség egy része akár el is riasztható, de ha a kompozíció, a színválasztás és a művészi igényesség a helyén van, szerintem ennél jóval több játékos lesz, aki leveszi a polcról a dobozt, vagy legalább kíváncsian rákattint az ikonra a digitális boltokban.
Ahogy eddig, most sem klasszikus toplistáról van szó, egyszerűen ABC-sorrendben következnek majd az általam minőséginek talált 2018-as borítók. Az sem változott, hogy kizárólag azok a programok jöttek számításba, amelyek tényleges bolti megjelenést is kaptak, elvégre a díjazás legalább részben annak szól, hogy a grafikusok milyen szépen tudtak megbirkózni a logók és kötelező feliratok elhelyezésének problémakörével. Merthogy nem csak az unalmas klisék elkerülése, egy frappánsan minimalista design vagy akár valami vonzóan fura színhasználat számított mérlegelésnél, hanem az összhatás is – több olyan borító is volt, amit méretes plecsnik miatt kellett kizárnom. Szintén nem szerepeltettem azokat a képeket, amelyeket – más platformon vagy más régióban – tavaly már díjaztam. Ahol van nyugati kiadás, ott annak címét használtam, akkor is, ha az elismerés a japán verzió borítójának szól.
A 2016-is lista itt olvasható, a 2017-os kiemelteket pedig itt lehet megtekinteni.
11-11: Memories Retold
Egy apró francia fejlesztőcsapat és a híres brit gyurmaanimációs cég közös munkával akció nélküli játékot készítenek az első világháború emléke előtt tisztelegve – olyan valószerűtlen mondat ez, mintha egy öntanuló AI rakta volna össze pár millió játékhír-cím átolvasása után. Pedig minden szó igaz: a főleg Ubisoft-szökevényekből álló DigixArt és a Wallace & Gromit-szériáról ismert Aardman Animations közösen hozták létre a 11-11-et, amely egyetlen puskalövés nélkül mesélt el egy (illetve legalább másfél) történetet a nagy háború kaotikus időszakából.
A helyenként egész érdekessé váló történet mellett a 11-11 legfőbb pozitívuma egyértelműen a különleges látványvilága volt – ilyet korábban soha nem láthattunk. A Bram Ttwheam art director által vezetett csapat Monet és Turner impresszionista olajfestményeinek kinézetét varázsolta a játékba, és a „megelevenedett concept art” stílus a borítón is nagyszerűen működik.
ARK Park
Egy igénytelen kraftolós-túlélős multiplayer játék VR-mellékszála – mintha kifejezetten úgy készítették volna Ark Parkot, hogy előre bebiztosítsák, hogy még csak a közelébe sem megyek. A tesztek alapján csúf előítéleteim ezúttal a javamat szolgálták, hisz a program az olvasottak alapján ugyanaz az üres alibijáték, mint amit sajnálatos módon a legtöbb VR-produkció nyújt; ha elmúlt az első fél óra „ott vagyok!” élménye, hamar rájön az ember, hogy a játékmenet fabatkát sem ér, és ezen az sem változtat, hogy triceratopszokat lőhetünk halomra.
Az Ark és az Ark Park látványvilága alapján bármibe hajlandó lennék fogadni, hogy a fizikai megjelenést kapott kínai PSVR-verzió borítójának festőjét nem az eredeti fejlesztőstúdióban, hanem Ázsiában kell keresni. Igaz, a csodálatos festmény bizonyos szempontból a játék hátrányára van: sokkal izgalmasabb világot és jóval érdekesebb kalandokat ígér, mint amit a program nyújtani tud.
Border Break Starter Pack
Aki az elmúlt évtizedben megfordult japán játékteremben az most biztos nagyokat pislog: a Border Break, a Sega 10 vs. 10 felállású online csatákat lebonyolító óriásrobotos játéktermi masinája ugyanis már 2009 óta dolgozik százjenesek begyűjtésén. A megfejtés: ez nem teljesen ugyanaz a Border Break, hisz a PlayStation 4-kiadást szinte nulláról építették újra – például már van egy sztorimód is, és az irányítást is kontrollerre szabták (a játéktermi gépet számomra megszokhatatlanul egy joystick és egy egér egyidejű használatával kell irányítani). A mind a játékteremben, mind konzolon mikrotranzakciókkal gazdagon megpakolt játék alapvetően F2P formában jelent meg PS4-en, ám létezik belőle egy bónuszokkal megpakolt dobozos verzió is.
A fizikai változat legjobban reklámozott extrája egy új, exkluzív robot, illetve a hozzá tartozó pilóta. Amelia, de természetesen egy rakás alkatrészt és festést, no meg egy kupacnyi prémium valutát is rejt a dobozba zárt kód. E kiszerelés legfőbb ajándéka azonban szerintem a gyönyörű borító, amit az említett új robot-pilóta páros vendégdesignere, Katsumi Enami rajzolt.
Crystar
Az biztos, hogy alapötlet tekintetében a Crystar az érdekesebb RPG-k közt van: egy átlagos leányban egyszercsak felébred valami különleges, elemi erő és fiatal hősnőnk, Rei Hatada ezzel véletlenül megöli nővérét. Gyászában maga az ördög ajánl neki üzletet: ha újdonsült mágiáját hajlandó az ő szolgálatába állítani, hajlandó feltámasztani testvérét. A japán kritikák nem voltak valami lelkesek, így vélhetően az ígéretes felütést ugyanúgy nem sikerül kamatoztatni, mint megannyi hasonló újhullámos, nagy ambíciókkal, ám apró büdzsével rendelkező japán akció-RPG-ben.
Szerencsére most ezzel nem kell foglalkozni, hisz elég, hogy a nagyjából négy színt használó borító elképesztően jól néz ki. (Ha megnéznéd az alapjául szolgáló festményt lepedő-méretben is, az alkotó Riuichi Pixiv-oldalán megtalálod.) Arra mindenképp kíváncsi lennék, hogy a logó alatt mi célt szolgál a „then the bad ending” szöveg, de talán nem is beszélhetnénk japán játékról, ha mindent lehetne érteni a címmel kapcsolatban…
Daedalus: The Awakening of Golden Jazz
Hiába az egyre több, angolul is elérhetővé váló japán program, még mindig temérdek olyan keleti játék akad, melyről alig tudunk. Ilyen például a nyomozós kalandjáték-széria, a Tantei Jinguuji Saburou is, amely Japánban már több mint húsz részt ért meg, angolul viszont csak két epizódja jelent meg, azok is Jake Hunter Detective Story néven, Shinjukuból Manhattenbe áttéve az eseményeket. A legújabb rész, a decemberben megjelent Daedalus alaposan megkavarta a dolgokat, hisz a japán verzió is New Yorkban játszódik, ráadásul rögtön két szálon fut. Egyrészt a teljes sorozat előzményeként a főszereplő gyerekkorát ismerhetjük meg – itt hősünk nagyapját, a szintén detektív Kyosukét fogjuk irányítani. A másik szál évtizedekkel később játszódik, és a kedves nagypapa gyanús halálának körülményeit kell felderítenünk.
A tipikus New York-i utcajelenetet bemutató borító a fenti, egész komplex felállást nagyszerűen mutatja be, ráadásul nagyszerű hír, hogy maga a játék is egész hasonló grafikai stílusban készült. Nem hiszem, hogy valaha is megjelenne angolul...
Death end re;Quest
Természetesen most sem fogjuk megúszni az összeállítást teljesen őrült nevű és ehhez illően elvont történetű Vita-játékok nélkül. A Death end re;Quest azonban egyvalamivel kiemelkedik e játékok tömegéből: 2019-ben változatlan címmel meg fog jelenni angolul is! Klasszikus isekai RPG-ről van szó, amelyben hősünk egy leállított MMORPG-ben ragadt ismerősét akarja megmenteni. A játék nagy húzása, hogy a körökre osztott csatákat – mivelhogy karakterünk programozó – kis hackeléssel átalakíthatjuk FPS-sé vagy verekedős játékká, így állítva fejük tetejére az alapszabályokat.
Bár a fejlesztéshez a Compile Hearts alapból is egy tehetséges karaktertervezőt igazolt le, a borítót nem Kei Nanamedának köszönhetjük, hanem a sztárvendég Hukénak, a Black Rock Shooter megálmodójának. Azt valószínűleg törvény írja elő, hogy a Vitára készülő szerepjátékok borítóján minimum egy kikötözött leányzó is megjelenjen, ám az összeomló, programhibák által marcangolt digitális világot itt sikerült olyan jól megjeleníteni, hogy ez nem zavaró.
Death Mark
A tavalyi listában is szerepelt az Experience első kalandjátéka, és akkor még csak óvatosan pedzegettem, hogy az otthonában Shiin néven ismert program remélhetőleg megjelenik majd angolul is. Alig tíz hónapot kellett várni, és az Aksys kiadónak köszönhetően ez valósággá is vált PS4-en és Switch-en is, igaz, már Death Mark címmel. Akárhogy is hívják, egy megdöbbentően feszült hangulatú point ’n click kalandjátékról van szó, a japán horror nagyjaihoz méltóan elvont és bizarr irányokba elkalandozó történetszálakkal és néhány bődületesen brutális jelenettel.
A nagy sikerre való tekintettel Japán idén kapott egy kis bónuszokkal (zenei CD, művészeti album) ellátott gyűjtői kiadást is a Shiinből. Ennek csomagolása egészen fantasztikus képet kapott, amelynek színvilága és millió apró részlete nálam egyértelműen az utóbbi évek legjobb játékborítójává tette. Elképesztő, hogy miként árad a hangulat a képből!
Sajnos az Aksys nem merte sem ezzel, sem pedig a tavalyi toplistában megemlített borítóval megjelentetni nyugaton a játékot, de legalább a csere nem valami igénytelen render lett. Nem mondom, hogy a Death Mark borítója megközelíteni is meg tudná a Shiin bizarr és vonzó kompozícióit, de így sem kell szégyenkeznie: a karakterek érdekesek, és a szörnyű hangulatból is sok átjön a rajzon.
Deemo
A telefonok érintőképernyőjét nem sok játékstílus tudja úgy kihasználni, hogy a játékélménynek kifejezetten jót tegyen a fizikai gombok hiánya, de egyes ritmusjátékok meg tudták lépni ezt. Ezek egyik legérdekesebb képviselője a Deemo, a jóval ismertebb Cytust is fejlesztő tajvani Rayark talán legjobb játéka. A Deemo nem egyszerűen ritmusjáték – bár annak is nagyszerű –, hanem egy érzelmes történetet is elmesél a zenén keresztül a kastélyában egyedül élő árnyéklény, Deemo, illetve a magányának váratlanul véget vető fiatal lány találkozásáról és közös sorsuk alakulásáról.
Bár a Deemo már 2013 óta kapható telefonon és korábban volt egy Vita-kiadása is, idén októberben az addig Switch-en csak digitálisan kapható program Japánban megjelent dobozos formában is. A borító a játék egyik legvidámabb pillanatát mutatja be, amikor Deemo és a lány boldogan pihennek egy átjátszott napot követően. A meseszerű design és a szimpatikus karakterek az egész játéknak egyedi, melankolikus hangulatot adnak, és ezt a borító is kristálytisztán tükrözi.
Déraciné
(Collector’s Edition)
Vélhetően igen kevesen jósolták volna meg azt, hogy Hidetaka Miyazaki a Bloodborne és a Dark Souls III fejlesztését követően egy kizárólag VR-ben játszható, teljesen erőszakmentes kalandjátékkal tűnik fel újra, de hát tudjuk jól, a gótikus horrorból is megárt a sok. Sajnos a Déraciné összességében nem lett olyan jó, mint azt az alkotó pedigréje alapján várnánk – de legalább a hangulatteremtés terén nem kellett csalódni: a viktoriánus lányiskola pazar megvalósítást és kellemesen horrorisztikus zenei anyagot kapott.
A kizárólag Japánban megjelent gyűjtői kiadás elképesztően igényes szövetdobozban jelent meg, amit Miyazakiék évszázados mesekönyvek borítóinak mintájára alkottak meg. Noha a pakkban egy zenei CD-n kívül más nem lapul, az igényes csomagot így is igen fürgén elkapkodták a rajongók, így azt ma már csak gusztustalanul drágán lehet beszerezni.
Dragon Star Varnir
Az idei hülyenév-bajnokság egyik éremesélyese mindenképp ez a játék, hisz Japánban a Varnir of the Dragon Star: Ecdysis of the Dragon címmel jelent meg. A díj már csak az „ecdysis” szó első játéknévbe foglalásának apropóján is jár (ez a rovarok bábból való kikelésének neve). Nem véletlen talán, hogy a 2019-ben angolul is érkező játék kiadásába csak úgy ment bele a kiadó Idea Factory, hogy a címet valami jóval emészthetőbbre változtatják. Amúgy egy közepesen érdekes történetű, ám kellemesen komplexnek tűnő körökre osztott csatákkal operáló szerepjátékról van szó, amelyben túlteng az erotika – a nyugati kiadásban egy-két túl merész képet kicsit effektezni is kell majd…
Ez a túlfűtött erotika a borítón nem igazán jelenik meg, bár azt hozzátenném, hogy azért a boszorkány szó alapján nem feltétlenül az az arckifejezés ugrik be az ember eszébe, ami a kalapos-csizmás Minessa csinos pofiján megtalálható. Hol vannak a bibircsókok, a ráncok, a dohos szájszag…?
Far Cry 5 (Mondo Edition)
Bár a Far Cry 5 alapötlete – vad küzdelem egy elmebeteg vallási szekta ellen Amerika szívében –nagyon tetszett, a megvalósítás csaknem minden téren óriási csalódást okozott, és anyagi sikereit jószerivel személyes sértésként kezeltem.
Az alapkiadás identitás-képének koncepciója nagyszerű volt: másoljuk le Da Vinci legendás festményét, és cseréljük le a bibliai figurákat a játék főgonoszaira. Oké, már itt sántít a párhuzam, de legyen. Csakhogy az erősen horizontális festménynek a harmada sem fért el az álló borítóra, ráadásul azt még megpakolták ocsmány plecsnikkel is. Még szerencse, hogy a Ubisoft lepaktált a tényleg minőségi – és általában filmes vagy képregényes kötődésű – poszterek és bakelitek gyártójával, a Mondóval, és a cég kreatív vezetője, Jay Shaw nyilván egy csodálatos, vertikális felületre tervezett képpel rukkolt elő. Igaz, a borító aljára az a felirat nem hiányzott, de szerencsére a színválasztás miatt alig látszik.
Final Fantasy XV:
Royal Edition
Bár jelentős bővítéseket nem hozott a játékba a Royal Edition, az biztos, hogy a játék legteljesebb kiadása remek vétel azoknak, akik eddig kimaradtak Noctis herceg kalandjaiból. Noha azt nehéz lenne ráfogni a Final Fantasy XV-re, hogy nem látszanak rajta az évtizedes fejlesztés hegei, így is figyelemreméltó játékról van szó.
Talán nem is kell külön mondani: a képet a legendás illusztrátor, Yoshitaka Amano festette, és ezúttal a borítót minden régió változatlan formában kapta meg. Luna és Titan a művészre jellemző éteri formájukban is azonnal felismerhetők, a színvilág pedig tényleg királyi.
Final Fantasy XV:
Windows Edition
És az előbbi nem is az egyetlen jelenése volt a Final Fantasy XV-nek, hisz a program némi késlekedést követően megjelent PC-re is – hosszú kihagyás után visszatérítve a sorozatot a platformra. Bár a játék angolul csak digitális formában jelent meg, a japán rajongók kaptak egy dobozos verziót is (igaz, abban csak egy kód lapul lemez helyett).
Meglehetősen ritka, hogy egy 80 órás RPG-t a kiadó viszonylag erősen elspoilerezzen már a borítóval, de vélhetően úgy volt a Square Enix a dologgal, hogy a legtöbben úgy is tudnak a játék elején még tejfelesszájú Noctis későbbi kőkemény – és szakállas – harcossá válásáról, hát miért is ne raknák ki ezt az elképesztő rendert a borítóra? Jól tették, hisz az nagyszerűen idézi meg a játék komor utolsó fejezeteit.
Fist of the North Star: Lost Paradise
Egy fantasztikus játék, amely felett jószerivel mindenki figyelme elsiklott – a Yakuzákért is felelős stúdió nagyszerűen dolgozta fel a legendás mangát. Végre igazi élmény szórni a Hokuto Hyakuretsu Kent minden kósza tapló homlokára!
Manapság azért már nem gyakori, hogy egy japán eredetű játék otthonában valami csodálatos, művészi borítóval jelenjen meg, nyugaton viszont valami ízléstelen renderbe csomagolják azt, esetünkben azonban mégiscsak így történt. Japánban nyilván Tetsuo Hara, a legendás eredeti manga ugyancsak legendás rajzolója készített egy elképesztően hatásos képet a játékhoz Kenshiro és Yulia főszereplésével, mi pedig ezt a nyomorult, béna rendert kaptuk meg. És az a logó…
Hello Neighbor:
Hide and Seek
Nem teljesen értem, hogy az eredeti Hello Neighbor miként tudott akkora hírnévre szert tenni, hogy a rajongók számára megérje regényfolyamot írni és akciófigurák tucatjait legyártani, mindenesetre ez történt. Akárhogy is, a Hide and Seek egy szürreális és tragikus előzménysztori, amely ugyanazt a csálé platformjátékot hozza, talán még aljasabb módon eldugott kulcsfontosságú tárgyakkal – de a rajongók lelkesedése ettől sem csappant meg.
Ennek egyik oka vélhetően a játék egyedi látványvilága. Tagadhatatlan: a Hide and Seek elnagyolt stílusa különleges – és bár a játékban ez nem minden jelenetben, nem minden helyszínen mutat jól, a borítón remekül fest.
Katahane –An’ Call Belle–
Azt hiszem mindenkinek jobb, ha nem is próbálok belemenni, hogy ez az újabb tökéletesen elnevezett vitás visual novel miről is szól. Legyen elég annyi, hogy eredetileg 2006-ban jött ki PC-re, és most úgy érezte valaki, hogy érdemes lehet Vitán is elsütni, hisz a yuri-rajongó tábor e platformon játszik.
Megintcsak: egy jól megválasztott ízléses színskála és egy igényes logó elég ahhoz, hogy a Katahane kitűnjön a többi csajos borító tömegéből.
Katamari Damacy Reroll
A Teljes Kozmosz Királya egy átbulizott éjszakát követően arra ébredt, hogy nem csak lehelete elviselhetetlen, de még a csillagok is eltűntek az égről. A csodálatos férfiú megbízza ötcentis gyermekét a helyzet helyrehozatalával, és az hiába rendelkezik mindössze egy ragadós golyóval, így is addig hizlalja azt, hogy a végén galaxisokat fog görgetni. Nagyszerű, örökkévaló játék!
Semmiképpen nem állítanám, hogy a Reroll borítója a legjobb a sorozatban, de hát olyan magasan van a léc, hogy még ez is bőven elég a 2018-as dicsérő szavakhoz. A kép tökéletesen mutatja be a játékmenetet – én már csak arra lennék kíváncsi, hogy a nyugati marketingeseknek miért nem tetszett az eredeti, szerintem kicsit látványosabb kompozíció…
Killer and Strawberry
A korábbi toplistákban már megszokhattuk, hogy a Vitára készült otome visual novelek egy jelentős része fura címet és nagyszerű borítót kapott, és esetünkben is erről van szó. A cím magyarázata egyszerű: Eper, azaz Ichigo a néma hősnő neve, akit egyik este morc férfiak rabolnak el – ők a gyilkosok. Hamar kiderül, hogy félreértésről van szó, és a fedőszervként egy kávézót működtető barista-orgyilkosok valójában Ichigo megvédésére kaptak szerződést. A leány igen pozitívan fogadja a hírt, és nemcsak azonnal dolgozni kezd a kávézóban, de természetesen a hat férfiúval is vad flörtölésbe fog.
Azon ritka programok egyike a Killer and Strawberry, amelyeknél a gyűjtői kiadás borítója érezhetően gyengébb lett. A játékon amúgy karakterdesignerként dolgozó Kazuki Yone jobbik festménye az alapkiadást díszíti, és az a figurák mellett elsősorban színvilágával hódít.
Lapis X Labyrinth
Milyen hülye játékcím, gondolhatnánk – de nyugodjunk meg, ez már a 2019-es angol nyelvű premiernek szóló átszerkesztett új változat, hisz e programot Japánban a még értelmetlenebb, még ostobább Lapis Re Abyss néven ismerik a játékosok. Ezen azonban érdemes lehet átlendülni, hisz a program egy rendkívül stílusos akció-RPG-nek ígérkezik, amelyben egy rendkívül aranyos karakterből alkotott négyfős partival tisztíthatjuk meg a millió pályát a különféle szörnyek hordáitól.
Hirokazu Itano nem csak a játékdesignért és a karakterek kitalálásáért felelt, de az igen sűrű, mégis lenyűgöző borítót is neki köszönhetjük. Ezen megjelenik a játék nyolc karaktere és egy rakás ellenfél is – egyedül az a játékelem maradt ki, amelynek köszönhetően a Lapis X Labyrinth hősei egy testtel és négy fejjel jelennek meg a pályán. Igen, hülyén hangzik, de a TGS-demó alapján szórakoztatóan működő hülyeségről van szó.
NG
A Death Mark alkotói annyira fellelkesültek első kalandjátékuk sikerén, hogy annak megjelenése után azonnal egy hasonló játékon kezdtek el dolgozni – ez az NG. Sajnos angol nyelvű megjelenésről még nincs szó, de hát tavaly ugyanezt mondtam a Shiinről is, aztán tessék… Noha a két program között semmiféle sztorikapcsolat nincs, a játékmenet igen hasonló, vagyis egy kalandjátékról van szó, kicsit alakítható sztorival, és hamar véres horrorba forduló eseményekkel.
Noha azt nem állítanám, hogy az NG borítóján szereplő karakterek minden tekintetben radikálisan eredeti figurák lennének, ettől még érdekes brigádnak tűnik a rakoncátlan szellemek megzabolázásán dolgozó ötös. Igaz, a fehéringes fickó előbb-utóbb csúnyán meg fog lőni valakit, ha nem vigyáz az ujjaival…
Ni no Kuni 2
(Collector’s Edition)
Megvallom, engem a Ni no Kuni 2 már azzal felháborított, ahogy az amerikai elnököt tette meg a játék főszereplőjének; noha egy ilyen fantasyba csöppenést akár érdekesen is lehetne prezentálni, itt semmi ilyesmiről nincs szó, Roland meg sem lepődik az új világon, a mágián, a sárkányokon. Bár a városépítős minijátékot élveztem, sajnos sem a harc, sem a klisés történet nem tudott lekötni; szégyen, nem szégyen, a sztori kétharmadánál feladtam a küzdelmet az unalommal szemben.
Bár a Ni no Kuni 2 így számomra az év egyik legsajnálatosabb csalódása lett, az tagadhatatlan, hogy a gyűjtői kiadás dobozképe parádésan sikerült. Nem tudom, hogy ezt a Studio Ghiblitől elcsalt karakterdesigner, Yoshiyuki Momose, avagy valamelyik beosztottja festette-e, mindenesetre letagadhatatlan a miyazakis-vízfestékes ihletés.
Octopath Traveler
Az Octopath Traveler nem az a tipikus jRPG, még akkor sem, ha első, sőt, még második ránézésre is rendelkezik azok minden kötelező kellékével. Sajnos azonban a nyolc főszereplő történetei sosem állnak össze egyetlen hömpölygő szállá, hanem külön, tunyán csordogálnak az általában lapos végkifejlet felé. Egyetlen oka van annak, hogy ezt jó 60 órán unalom nélkül tudtam végigkövetni: a harcrendszer fantasztikus lett. Körökre osztott, de jóval taktikusabb a legtöbb hasonló próbálkozásnál, ráadásul megdöbbentően kemény is tud lenni. Egy második rész lehet sokkal jobb is, de a játékmenet-alapok már most tökéletesek.
Bár a program grafikája is egészen egyedi – a fejlesztők, pontosabban a marketingesek HD-2D néven emlegetik –, a borító szerencsére nem próbált meg pixelgrafikával és közel végtelen szürkeárnyalattal hódítani. Nem, Naoki Ikushima karaktertervező vázlatait egyszerűen a világtérképre helyezték, és ezzel a módszerrel máris létrejött a pokoli hangulatos dobozkép.
RPG Maker MV Trinity
Az RPG Maker játékkészítő széria legújabb tagja, az MV már jó három éve elérhető (angolul is) PC-n – 2018-ban azonban végre megjelent a program konzolos verziója is. Igaz, egyelőre csak Japánban, de 2019-ben mi is megkapjuk majd a programot, amellyel olyan játékok készültek, mint a To the Moon, a Rakuen vagy a Yume Nikki. És a legjobb az egészben? Lesz egy olyan verzió is, amellyel alkotni ugyan nem lehet, de mások műveit ingyen kipróbálhatjuk!
A szerkesztőprogram egy korábbi változata, a 2016-os RPG Maker FES már szerepelt e rovatban – és bizony az MV annál is sokkal látványosabb borítót kapott. Azt hiszem, ezért elsősorban a kellemes színválasztás a legfőbb felelős – remélem, valami hasonlót majd alkot valaki a programban is…
RXN -Raijin-
(Limited Edition)
Az egykorvolt Seibu Kaihatsu fejlesztőstúdió maradékából összeállt Gulti természetesen kizárólag shoot ’em upokat gyárt – de hát mi mást is várhatnánk a Raiden-széria alkotóitól? E téren a 2017 legvégén megjelent RXN -Raijin- sem okozott meglepetést, legfeljebb azzal, hogy a stílustól szokatlanul (és örömteli módon) 50 pályát, illetve teljes 16:9-es játékteret kínált.
A viszonylagos sikerre való tekintettel 2018 nyarán a játék dobozos megjelenést is kapott, és bár az alapkiadás borítója sem csúnya, az én figyelmemet elsősorban a mindössze 3000 példányban legyártott limitált verzió keltette fel. Hiába, a „fehér alapon fehér” jellegű minimalizmusra mindig is vevő voltam, ráadásul a japános eleganciával megtervezett óriásrobotok is könnyen el tudnak bűvölni.
Saiaku Naru Saiyaku Ningen ni Sasagu
Úgy látszik minden ilyen listára kell egy olyan játék, amelyről az internet angol szekciója semmit nem tud, és a Saiaku Naru Saiyaku Ningen ni Sasagu ilyen – én például soha korábban nem hallottam róla. Mindenesetre egy visual novelről van szó, amely egy kizárólag láthatatlan embereket látó srác és egy láthatatlan lány kapcsolatáról szól. Az alapból sem egyszerű sztorit öt-hat párhuzamos valóság komplikálja tovább. Mivel a hivatalos oldal sulykolja, nem hagyhatom megemlítetlenül, hogy a játék egy bizonyos R műve, szerkesztője pedig Amphibian volt. Utóbbi talán ismerős: tavaly PS4-re is megjelent játékának címe Rei-Jin-G-Lu-P volt, és egy ilyet azért nem egykönnyen felejt el az ember…
A borítón a láthatatlan leány, Kuro fiatalkori verziója tűnik el a minden bizonnyal az emberi közömbösséget szimbolizáló tócsában, tükörképei pedig felnőtt, eltérő verzióit mutatják meg. Az általam talált leírások mindegyike kőkemény drámáról és elképesztő feszültségről szóltak, és bizony ezt a borító is tökéletesen hozza.
Sea of Thieves
A Fallout 76-ban sok dolog volt, és szinte egyik sem működött jól; a Sea of Thieves azonban még rosszabb: ebben alig volt pár dolog, és még ezek sem funkcionáltak. Gondolom egy évtized múlva majd kiderül, hogy mi csúszott ennyire félre, hogy a Rare miként adhatott ki több év fejlesztés nélkül egy MMO-szerűséget NPC-k, harcrendszer, fejlődés, felszerelés, történet, vagy legalább valami értékelhető PvP-rendszer nélkül, de a jelent a meghökkenés és az undor uralja.
No de legalább a borító nagyszerű lett: ahogy a játékban a vízeffektek mellett az egyetlen értékelhető grafikai bravúrt a koponya alakú viharfelhők jelentik, úgy a borító is egy koponya sziluettjét adja ki. Fantasztikus ötlet, nagyszerű megvalósítás – nagy kár, hogy a képen látottak egyszerre így sosem történhetnek meg a játékban…
Shikhondo: Soul Eater (Limited Edition)
Egy, a japán mítoszok világát feldolgozó koreai PC-s bullett hell shoot ’em up, amely 2018-ban minden releváns konzolra megjelent. Szép, tömör mondat ez, és a Shikhondo jóval többet nem is kínál: háttérsztorija nincs, karaktereinek kidolgozottságát szépen mutatja, hogy az egyik főszereplő neve „The Girl”, és sem az akció, sem a pontszerzés terén nem újít a Cave-féle hagyományokhoz képest. Viszont jól fut, néha egészen gyönyörű, és hipnotikus mintázatokba rendezi a képernyőn levő sok ezer lövedéket.
Bár az alapkiadás két lyánykát felvonultató borítója nem valami eredeti, a limitált verziójú Shikhondo egy közel sem ennyire szexi, ám annál különlegesebb bestiát helyezett a középpontba. Bár a yokai pontos anatómiáját több perc szemlélődés árán sem sikerült teljesen feltérképeznem, talán jobb is ez így…
Street Fighter V:
Arcade Edition
Ha a cím olvastán azt hinnéd, hogy ez a Street Fighter V játéktermi verziójának a címe, a Capcom őrült névadói az arcodba kacagnak – az a kiadás ugyanis a Type Arcade alcímet kapta. Nem, ez az első bővített változata a két éve megjelent verekedős játéknak. Mint minden hasonló pakk, ez is tartalmazza az alapjátékot az összes eddigi DLC-vel, így mind 28 eddigi karaktert kipróbálhatjuk, akár a szintén új arcade-módban is.
Akármi is legyen a véleményünk a Street Fighter V-ről, az tagadhatatlan, hogy borítóképek terén a Capcom legendás grafikus-gárdája odatette magát. A 2016-os listán az alapjáték két kiadással is jelen volt, és most ezt is muszáj idetenni. Bár a képet Akuma óriási karizmai uralják, nekem a kép alján sorban álló hat figura is nagyon tetszik az egyedi színhasználat miatt – még ha a karakterválasztás terén azért lennének is megjegyzéseim…
Surviving Mars
Noha nem kötelező, nem árt, ha egy városépítős játékban van valami csavar, valami különlegesség – és a bolgár Haemimont játéka már címével is jelzi, hogy náluk aztán csőstül van olyasmi, amit egy SimCityben nem talál meg az ember. Igen, a Surviving Mars a vörös bolygón játszódik, ráadásul a túlélésről, és nem a metropoliszok építéséről szól – igazából nem is polgármestert, hanem egy mérnököt kell alakítanunk, ha sikeressé akarunk válni.
A színvilág, a vékony vonalak, a kompozíció is Mœbius egyes munkáit juttatta az eszembe, és nálam ennél nem sok jobb ajánlólevél van. Nem tudom persze, hogy a borítót készítő grafikus tényleg a francia mester stílusára utazott-e, avagy csak nálam akadt be valami, mindenesetre a kép még e párhuzam nélkül is kifejezetten egyedi és stílusos.
The American Dream
Jobb lesz attól egy közepes minijáték-gyűjtemény, ha némi szatírával öntik le azt a fejlesztők? Merthogy az American Dream pontosan ez: egy, a hatvanas éveket idéző, émelyítően idilli amerikai családban kell lövöldözve minijátékokat játszani. Pisztollyal lőjük a húspogácsákat a grillről a zsömlére, puskával horgászunk és gépfegyverrel locsolunk, merthogy, értitek, vicces dolog mindenre tűzfegyvereket használni.*
Noha azt nehezen tudom elképzelni, hogy a borítót készítő grafikus ne látta volna ezt a hatvanas évekbeli fotót, nincs igazi gondom az egyértelmű másolással, hisz a végeredmény egész pofás lett – bár az biztos, hogy a sütött húsmennyiség meglepően szegényes; az igazi amerikai álom ennél jóval burgergazdagabb kellene, hogy legyen!
*Nem vicc: a játék megjelenésének napján Amerikában két tömeges lövöldözés volt.
The Liar Princess
and the Blind Prince
Fejtsük meg a címet: a hazug hercegnő valójában egy farkas, aki véletlenül megvakított egy énekét élvező fiatal gyermeket. Az ennek köszönhetően megvakult ifjonc a fiatal herceg, akit sérülését szégyellő családja börtönbe vet. A farkast azonban addig mardossa a bűntudat, hogy egy boszorkány segítségével hercegnő-alakot ölt, kiszabadítja a herceget, és addig óvja és vezeti, amíg az vissza nem nyeri látását. Logikai játék, rendkívül vonzó grafikával és meseszerű történettel – a Tokyo Game Show-n látottak és a japán kritikák alapján nagyszerű minőségben.
A Liar Princess gyönyörű, kézzel rajzolt látványvilága természetesen a Sayaka Oda által alkotott borítón is nagyszerűen mutat, főleg úgy, hogy a kiadó megdöbbentő visszafogottsággal járt el, és még saját nevét is csak apró, alig látszó betűkkel tüntette fel. A jövőre érkező angol verzió borítótervezői sajnos nem éltek ezzel (ráadásul a lefordított logó is borzasztó nagy lett), így az jóval kevésbé ízléses, mint az eredeti koncepció.
Yonder: The Cloud Catcher Chronicles
Néhány fiatal ausztrál fejlesztő műve a Yonder, amelyen lehetetlen nem észrevenni egyes japán játékok ihlető erejét – a Zelda és a Harvest Moon hatása például eltéveszthetetlen. A teljesen erőszakmentes (igaz, botrányos szóviccekben tobzódó) Yonder ugyan játékmenetét tekintve nem tartozik a komplex programok közé, de néha nincs is arra szükség.
Bár a Yonder eredetileg 2017-ben jelent meg, megannyi régebbi indie játékhoz hasonlóan kiadták Switch-re, méghozzá most először dobozos formában is – és a dobozkép pontosan olyan aranyos és igényes lett, mint maga a játék. Különösen értékeltem a majdnem-szimmetriát, főleg azok után, amit a Symmetry nyújtott ezen a téren…
Ys VIII: Lacrimosa of Dana (Christmas Gift Package)
Az egy évtizede Japánon kívül még szinte ismeretlen Nihon Falcom ma már nyugaton is játékról játékra sikeresebbé válik. Erre tökéletes bizonyíték, hogy az 1987-ben indult Ys-széria tizenkettedik része (japán RPG-sorozat, naná, hogy a számozás hazudik) minden korábbinál sikeresebb lett, és minden platformot és régiót beszámítva félmilliós eladások fölé jutott. Ennek örömére jelenik meg – igaz, csak Japánban és csak PS4-re – egy új, karácsonyi kiadás a játékból. Sok extrára ne számítsunk: mindössze két, PSN-en beváltandó kód jár a játék mellé, amelyekkel egy menütémát és néhány avatarképet nyithatunk meg – a kiadói sugallat szerint az egyiket majd mi váltjuk be, a másikkal pedig egy barátunkat lepjük meg karácsonyra.
Alaphelyzetben nem díjaznám a DLC jelenlétét hirdető böhöm feliratot, de a karácsonyi minta még jót is tesz a képnek – mint ahogy az is, hogy sikerült elérnie a kiadónak, hogy Sony megelégedjen az amúgy kötelező PS4-sáv felével is. A kizárólag Danát mutató új festmény pedig egyszerűen csodálatos.
Zanki Zero
Igen érdekesnek ígérkező RPG a világvégét követő pusztulatban, vagy egy még Japánhoz képest is kiemelkedően bizarr kalandjáték a keresztény főbűnökről, 13 napig élő klónokkal a főszerepben? Naná, hogy mindkettő, egyben! Igen, a Zanki Zero az a játék, amellyel Takayuki Sugawara és Yoshinori Terasawa megmutatják, hogy milyen az, amikor bármiféle kreatív gyeplő nélkül tudnak dolgozni. És annak ismeretében, hogy a duót a Danganronpa-széria vezetőiként ismerhettük meg, már tudható is, hogy tényleg kolosszálisan elvont dolgokkal fogunk szembetalálkozni, amikor a játék 2019-ben angolul is megjelenik PC-re és PS4-re.
A gyönyörű, élénk színvilággal dolgozó borító a Zanki Zero furább dolgairól nem mesél, egyszerűen megelégszik a nyolc fiatal főhős, illetve a kutatásaink tárgyául szolgáló felhőkarcoló-maradvány bemutatásával. És ezt remekül teszi, egy olyan világot felvillantva, amelynek felfedezését legszívesebben már ma elkezdenénk.
